Zavartan hátrálni kezdtem, de Ő még mindig engem bámult. Lassan az ablakhoz nyúltam, majd becsuktam. Amint lenyomtam az apró zárat, egyből a földre estem.

-Nem nem nem!-egyre csak  hajtogattam ezt a bizonyos szót, de nem múlt a fájdalom. Szemeim lassan könnybe úsztak, és kezem is fájni kezdett. Felhúztam kötött pulcsim ujját, majd szemeim elé tárult egy nem éppen mesésnek mondható látvány. Csuklóm már szinte úszott a vérben, miközben a rég ejtett hegek feldagadtak. Ösztönösen rászorítottam másik kezemet, de nem akart elállni a vérzés.
Maradék erőmet összeszedve felálltam, és kibotorkáltam a nappaliba.
Amint megláttak a szüleim már rohantak is a telefonért. Apa odafutott mellém és szorosan magához húzott, miközben anya tárcsázta a mentőket. Ő is szorítani kezdte csuklómat, amiből még mindig ömlött a vér. Nem értettem az egészet. Hiszen már hetek óta nem nyúltam a pengéhez, sőt még rá se néztem. Ilyen még sosem volt.

Kicsit megszédütem, majd újra a földre estem és szemeim szép lassan lecsukódtak.

Néhány perccel később nyitottam csak újra fel őket, amikor már egy mentő veregette arcomat. Csak szája folytonos mozgását láttam, de semmit sem értettem abból, amit mond. Csak a folytonos sípolást hallottam, ami egyre csak hangosodott.

Ilyen a lassú halál?

Futott végig rajtam a gondolat, de inkább elhesegettem, és koncentrálni próbáltam, hátha valamit le tudok olvasni szájáról. Mikor újra rápillantottam fájdalmasan szemembe nézett, majd intett társainak, akik felraktak egy hordágyra. Úgy éreztem, mintha nem uralnám a saját testem. Megmozdulni sem bírtam.
Az ággyal együtt betoltak egy mentőautóba, majd beszálltak a szüleim és a mentősök is.
Még mielőtt becsukták volna az ajtókat megint láttam azt. Azt a szempárt, ami annyira ismerős volt.

Biztosan ő az.

Azt hittem hangosan beszélek, pedig csak az elmém játszott velem. Úgy éreztem mintha lebegnék a semmiben, mozdulatlanul és tehetetlenül, majd csak egy csattanást hallottam. Mintha lekapcsolták volna a villanyt, úgy sötétűlt el körülöttem az egész világ.