Napok teltek el. Rengeteg nap, de semmi sem változott. Az álmom ugyanúgy csak álom maradt, mindössze az az egy szem toll aggasztott.

Mégis honnan került az elő?

Vagy valami természetfeletti lény vagyok, vagy ismerek egy természetfeletti lényt, vagy talán csak véletlen az egész. De az is lehet, hogy szimplán csak pszichopata vagyok, és őszintén ezt tartom a legvalószínűbbnek.

Kezeim még mindig remegnek ha a fiúra gondolok, az álmomból.

-Már a nevére sem emlékszem.-suttogom magamnak, majd elmosolyodok.

-Szánalmas vagy.- válaszol egy ismerős hang a fejemben.

-Tűnj már el! Legalább gondolkodás közben ne pofázz!- ütegetem fejem.

-Nem én tehetek róla, hogy skizofrén is  vagy.- ezen a mondaton újra elmosolyodok, de ez már csak a szégyen mosolya. Megint vesztettem magam ellen. Szívás.

Fejemet lassan lehajtom az előttem heverő könyvekre, majd lehunyom szemeimet, s próbálom felidézni az álomfiúmat.
Semmire sem emlékszem, csak arra, hogy sötétbarna haja és szeme volt. Itt megáll az egész, és úgy érzem valaki direkt nem akarja, hogy emlékezzek. De én szeretnék.
Ha már egyszer az első szerelmem is csak egy álom volt, legalább had emlékezzek rá.
Szemeimet újra behunyom, s még erősebben próbálok koncentrálni. Hetek óta csak ezt teszem, de még mindig nem emlékszem semmire.

Lassan bekönnyesedik szemem, majd lehull egy apró csepp az egyik könyvre. Vizsgálni kezdem a szabálytalan formát, s csak mosolygok, miközben könnyeim folyamatosan hullanak.
Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy az egész csak egy álom. Hogy nincsen semmi valóságalapja. Hogy az egészet csak én találtam ki, és hogy ilyen vad fantáziám van. Hiszen, szerintem nem minden ember angyalnak képzeli el az első szerelmét. Egy bukott angyalnak. Egy miatta elbukott angyalnak.

A fekete toll újra kezembe keveredik, majd öntudatlanul bele mártom sós könnyembe, s lassan körözni kezdek vele egy lap sarkára. Szemeimet csukva tartva hagyom, hogy kezemet csak tudatalattim irányíthassa.
A kezem kalandozik, a könnyeim hullanak. Mintha csak sosem akarnám, hogy kifogyjon a tinta. Így talán sosem lesz vége ennek a pillanatnak, mert legalább most úgy érzem, hogy kapcsolatba lépek a bennem rejtőző fiúval, aki most éppen irányítja a kezem, s próbálja elmagyarázni hogyan szabadítsam ki a szívemből.

Egyszer csak felemelem tekintetem, s meglátom a lapon kirajzolódott szót, vagyis nevet: Jungkook.