Ann;

Ahogy ajtóm kinyílott, még a vérkeringésem is megállt egy pillanatra. Egyből felpattantam és hamis mosolyt varázsoltam arcomra.
Anyám volt az.

-Te meg mit csinálsz? Te sírsz?- simított végig arcomon.

-N..nem. Dehogyis.-feleltem szipogva. Erre semmit sem válaszolt, csak szorosan magához húzott, s simogatni kezdte hátamat.

-Szeretnél beszélni róla?-suttogta fülembe.

-Nem. Főleg veled nem.

-Ezt meg hogy érted?-tolt el magától, hogy szemembe nézhessen.

-Anya, attól hogy most elkezdesz törődni velem, a múlt nem változik meg. Sosem fogok úgy tekinteni rád, mint egy megértő, érzelgős anyára. Sajnálom, de sosem voltál ilyen.-Szemeimet lecsuktam és vártam mikor kezd el üvöltözni, de helyette csak tenyere csattant arcomon.

-Hogy merészelsz te így beszélni velem?!-kezdett el élesebb hangnemen beszélni.-Mit képzelsz ki vagy te, hm?

-Látod, erről beszélek.-feleltem még mindig nyugodtan, bár legszívesebben üvöltöttem volna a fájdalmaktól. A belső fájdalmaimtól.-Megint kezded. Megint nem hasonlítasz egy normális anyukára, de már megszoktam.-veregettem meg vállát, majd elmentem mellette és becsuktam magam mögött az ajtót.

Azt hiszem ebben a pillanatban tört össze végleg a családom, de én  mosolyogtam. Csak mosolyogtam, mert minden elromlott körülöttem. Mindent elrontottam.  Egy könnycsepp jelent meg újra szemem sarkában, de még mindig mosolyogtam és közben kimentem a házból, ezzel magam mögött hagyva eddigi életemet.

Fogalmam sem volt merre megyek, még szemeimet is becsuktam s hagytam, hogy lábaim vezessenek. Végül egy erdőben találtam magam, amit egyből felismertem, és követni kezdtem a múltkori útvonalat, legalábbis amire emlékeztem belőle. Végül sikeresen eljutottam a kis bokorhoz, melyen átmásztam, de most nem a múltkori csodás látvány fogadott. Minden rideg és komor volt. A fák nem zöldelltek, a tó sem csillogot olyan csodásan. Elbaktattam egészen a tópartig, majd leültem egy sziklára és csak emlékeztem. Emlékeztem a találkozóra és arra, hogy Jungkook pontosan erre a helyre hozott és hogy mit mondott és mit tett. Puha ajkait újra ajkamon éreztem, de ez csak egy ábránd volt. Igazából teljesen magányos voltam, de az emlék pörgött tovább. Újra láttam szemem előtt a taknyolásom, ahogy Jungkook magyaráz nekem és végül a csókot, ami életem legnagyobb hibája volt. Nem kellett volna hagynom. Ha akkor nem ragad el a vágy és uralkodok magamon, akkor most nem itt tartanánk. Akkor még lenne Jungkook és segítene nekem, mint eddig. Akkor még lenne esélyem egy jobb életre. Akkor még boldog lennék és ami a legfontosabb, akkor még lenne Mi.

_______________________________

Tudom, régen volt rész, de el vagyok halmozva és ah. Ez megint értelmes volt, de na, remélem tetszett meg minden és tényleg sajnálom a késést, de nem volt se időm, se ötletem, de most itt vagyok és próbálkozom:)