Grace szemszöge.

Basszus, ez határozottan nem az a helyzet, amibe valaha is lenni akartam, de sajnos nincs más választásom. Örülök, hogy hoztam magammal kardigánt abban az esetben, ha esetleg fáznék. De most próbálom megállítani vele a vérzést, ami a hasamból ered. Már órák óta csak itt fekszem, és lassan szivárog a vér sebemből. Nem annyira mély, csak elég ahhoz, hogy óriási fájdalmat okozzon, és hogy vérezzen. A férfi, aki leszúrt nem is nézet rám. Késsel a kezében futott végig a folyosón, mintha érzékelte volna, hogy ott vagyok, kinyújtotta a karját és hason szúrt. Amilyen gyorsan ott termett, olyan gyorsan is tűnt el.
Hallom, hogy puffanások és sikolyok jönnek az egyik szobából, de nem tehetek semmit. Teljesen tehetetlen vagyok. Azt hiszem, valahol a földszinten vagyok, mert zajokat hallok felettem, de nem hiszem, hogy az agyam most jól működik. Őszintén, be is képzelhetem ezeket a dolgokat, sose tudnám meg. Zokogok, ahogy a falnak döntöm a hátam. Miért kellett ide bejönnünk? Olyan hülyék vagyunk! Csak használnunk kellett volna a józan eszünket, figyelni az összes jelre, amik arra utaltak, hogy ne jönnünk be ebbe a házba. Majdnem nem is tettem meg, miért kellett rám erőltetniük? Csak a megbánást és a félelmet érzem. Megbántam mindent azóta, mióta beléptünk az erdőbe. Nem is tudom mióta volt. Úgy érzem, mintha évek teltek volna el azóta, bár őszintén szerintem csak egy órája. Nem tudom megmondani. Úgy félek, és nem tudok józanul gondolkodni. Minden, amire gondolni tudok az a halál. A barátaim meghalhatnak, én is meghalhatok. Nem akarom senki halálát se. Nem hinném, hogy meg tudnék birkózni a tudattal. Hamarosan meghalok. Tudom. Érzem, hogy gyengülök, ahogy még több vért vesztek. Ebben a házban fogok egyedül meghalni, míg a barátaim is megtapasztalják a kínt. Vagy talán ők szerencsések és kijutottak. Remélem és imádkozom, hogy biztonságban vannak.
Hallottam egy hangot a folyosó végéről, mire felkaptam a fejem. Túl sötét van, ezért nem látom, hogy kitől származhat. Olyan gyorsan beszélt, hogy azt se mondhatom meg, hogy honnan jöhetett. Attól az embertől is származhat, aki meg akar ölni. A lépések közelednek és a hangok kezdenek hangosabbak lenni, pánikolni kezdtem. Lélegzésem gyorsulni kezdett, mire megálltak.
- Ki az? - kérdezte egy ismerős hang, amire a testem lenyugodott.
- Calum? - kérdeztem.
- Grace? Ó Istenem, de jó, hogy te vagy! - a lépések gyorsabbak lettek, ahogy felém futott.
Amikor végre elég közel ért ki tudtam venni az alakját és egy másik emberét is. - Ki van veled? - kérdeztem.
- Én vagyok, Malia - a második ember válaszolt, mire mosolyogtam.
- Megsebesültetek? - kérdeztem.
- Nem, rendben vagyunk. Csak pár zúzódás. Elvesztettünk mindenkit - sóhajtott Calum. - És te megsebesültél?
- Igen - motyogtam. - Valaki leszúrt.
- Grace! Úgy mondod, mintha nem lenne nagydolog! Úristen, jól vagy? - Malia letérdepelt mellém.
- Nem, nem vagyok jól.
- Istenem, Grace! Nem tudom, mit tegyek. - mondta Calum.
- Nem hiszem, hogy sok mindent tehetsz - mondtam. - Nem annyira vészes, ne aggódjatok.
- Egy szúrt seb elég rossz. - megrázta a fejét Calum.
- Nem, nem az! - mondtam, nem csak az ő érdekükért, hanem a sajátomért is. Ha elhiszem, hogy nem annyira rossz, akkor talán jobban lehetek.
- Miért nem figyelt egyikünk se az egészségügyi órán? - pánikolt Malia. - Ott volt az az elsősegély egység, de szarra se emlékszem!
- Srácok, jól vagyok! Már kezd jobb lenni - mondtam nyugodtan, míg Calum és Malia pánikolt. Tényleg jól vagyok. Ez már egy jó ideje történt, szóval végre a vérzés is kezd elállni. Bár fáj a hasam és kimerült is vagyok, de ezeken kívül nincs semmi bajom.
- Elállt a vérzés? - kérdezte Calum. Lecsekkoltam, hogy biztosra menjek. A saját készítésű kardigán-kötszeremet teljesen eláztatta a vér, szóval magam mellé helyezem. Száraz vér vette körbe a sebemet, csúnyán nézett ki, de nem volt friss vér.
- Igen - válaszoltam. Ezután csend ülepedett közénk, nem mintha lenne miről beszélnünk. Én megsebesültem és mind a hárman félünk, mint a szar. Valószínűleg nem jutunk ki élve ebből a gyilkos házból és egyikünk se akar szembenézni ezzel a ténnyel. A ház is csendes, órák óta most először sikításmentes. Ettől kicsit jobban éreztem magam. Semmi mérhetetlen fájdalom nem történt, bár nem tudom mi a vége ennek a fájdalomnak. Lehet kegyelmes is, vagy végzetes. Lehet most már az összes barátunk halott, nem tudhatjuk.
- Az utóbbi időben láttátok a többieket? - törtem meg a csendet.
- Nem, amióta szétváltunk Luketól és Clarától. Csak úgy eltűntek. Te? - válaszolt csendesen Malia.
- Ashton és én csak mentünk, majd elszakították tőlem. Ez volt az utolsó alkalom, mikor láttam valakit, ez körülbelül egy órája lehetett, miután beléptünk ebbe a pokolba. - válaszoltam szomorúan. Miért volt Ashton olyan hajthatatlan az igazával kapcsolatban? Ha hagyta volna, hogy mi döntsük el, hogy el hisszük-e a sztoriját vagy sem, akkor még mindig a partin lennénk. Vagy otthon, de nem lennénk itt. Olyan hülye tud néha lenni Ashton, és nézd meg ez hova vezetett.
- Van egy olyan érzésem, hogy valami rossz történt vele - motyogtam. - Nem tudom mi és nem is tudom elképzelni.
- Biztos jól van, Grace. Mi is rendben vagyunk, nem igaz? - próbált megnyugtatni Malia.
- Azt kívánom, bárcsak el tudtam volna neki mondani, hogy mennyire szeretem! - éreztem, hogy megtelik könnyel a szemem. Csak arra tudtam gondolni, mikor elvitték, hogy milyen hülye. Most visszapörgetném az időt ahhoz a pillanathoz és megcsókolnám.
- Nem leszünk rendben és ne is próbáld tagadni. - a pesszimista oldalam előbújt.
- De e pillanatban jól vagyunk. Te magad mondtad, hogy a sebet nem annyira vészes. - mondta Calum.
- A lényeg az, hogy egy pszichopata van ebben a házban, aki meg akar minket ölni. Meg fogunk halni. - mondtam. Próbáltam nyugodt maradni, egészen mostanáig. Féltem és igen, sírtam is, de most csak a legrosszabb dologra tudok gondolni, ami történhet. Mondogattam magamnak, hogy kijuthatunk innen élve, de most ez egy reménytelen álomnak tűnik. Nem látok semmi lehetőséget a kijutásra és nincs is értelem tagadni.