Calum szemszöge.

- Calum? - suttogta valaki mellettem.
- Ki az? - szintén suttogtam.
- Malia. Elvesztettem mindenkit a bejáratnál - mondta.
Felemeltem a telefonom és az arcába világítottam. - Hogyan vesztetted el őket?
- Istenem, Calum! Ne világíts a szemembe! - mondta, ahogy eltakarta az arcát.
- Bocsi - motyogtam és újra a padlóra vezettem a mobilom. - De hogy veszthetted el őket?
- A buliban hagytam a telefonom, így nincs mivel világítsak. - válaszolta.
- Hát, akkor maradj velem - ajánlottam fel, mire bólintott. Folytattuk utunkat a sötét házon keresztül. A vakut végig vezettem a falon, a mennyezeten, felmértem a helyszínt. Ugyanolyan sötétnek és ijesztőnek nézett ki, mint kintről, bár sokkal kevésbe öregebbnek. Nem volt lejőve a vakolat és modernnek tűnt. Már majdnem tisztaság volt.
- Meddig maradunk ezen a félelmetes helyen? - kérdezte Malia.
- Fogalmam sincs, amint megtaláljuk a kijáratot már mehetünk is. Nagyon nem tetszik nekem itt - válaszoltam.
- Be kellene mennünk az egyik szobába, a folyosó unalmas. - mondta. Egyetértésképpen bólintottam és jobbra fordultunk, ahol a legközelebbi szoba volt. Megfogtam a kilincset és lassan kinyitottam az ajtót. Úgy tűnik ez a hálószoba. Hatalmas, rendetlen ágy a szoba közepén, bútorok és furcsa tárgyak voltak elhelyezve. Beljebb léptünk a szobába, amitől nyugtalan érzésem lett. A falon tapogatóztam az egyik kezemmel, míg meg nem találtam a villanykapcsolót. Felkapcsoltam, nem vártam, hogy működjön egy ilyen régi házban, de meglepetésemre egy kis fény jelent meg a mennyezeten.
- Hogy-hogy működik a villany? - kérdezte Malia.
- Fogalmam sincs - motyogtam, tényleg nem tudtam. A ház úgy nézett ki, mintha évek óta nem élnének itt, de ha így lenne, akkor a lámpa nem működne. Egy lassú nyikorgás visszhangzott végig a szobán és mintha valami lágyan belekarcolt volna a fába.
- Nagyon nem tetszik ez a hely, tűnjünk innen! - hadartam.
- Egyetértek - Malia megfordult és az ajtó felé indult. Hallottam egy puffanást mögöttem, mire visszafordultam és láttam, hogy a szekrény ajtaja kinyitódott, majd a fény kialudt.
- Menjünk gyorsan! - ráhelyeztem a tenyerem Malia hátára, így tudtam, hogy merre van és kirohantunk a szobából. A folyosón mentünk, ami teli volt poros, pókhálós bútorokkal és szobrokkal. Nem hallottunk semmit a többiektől és ez aggasztani kezdett. Legalább lépések vagy suttogások tölthetnék be a házat, de a mi lélegzésünket kivéve síri csend volt.
- Merre lehetnek? - gondolkoztam hangosan.
- Olyan hülye Ashton! Mi a faszért kellett ide jönnünk? - nyögte Malia.
- Gyerünk! - összekulcsoltam ujjainkat, hogy biztosra menjek, együtt maradunk. - Azt hiszem, látok egy lépcsőt arra.
Úgy tűnt, mintha a folyosó sose érne véget, úgy éreztem, mintha már ezer éve mennék, és csak most látom a végét. Az öreg lépcsőfokok a látókörömbe kerültek és magamban öröm táncot jártam.
- Tűnjünk innen! - mosolyogtam Maliára, ahogy a lépcsőhöz értünk, csak úgy sugároztam az örömtől. Egyikünk se akart tovább ebben a házban maradni és mindketten megbántuk, hogy Ashtonnal jöttünk. Leértünk a lépcsőn és egy teljesen új sötét labirintusba értünk. Az első emeleten ugyanolyan korom sötét volt, mint a másodikon, még úgy is, hogy a telefonom világított.
- Itt az idő megtalálni az ajtót, igaz? - kuncogott mellettem Malia. Felnyögtem válaszként, már torkig voltam ettől a háztól. Csak ki akartam jutni innen. Lágy, halk hangokat hallottam előttünk, mire sóhajtottam. Végre találtunk valakit.
- Van valaki előttünk, talán ők tudják a kiutat és mind kijuthatunk.
Malia csak vigyorgott. - Ó, köszö..
Egy vérfagyasztó sikoly szakította meg Maliát, mire mindkettőnknek odafagyott a lába a talajhoz. Lélegzésünk felgyorsult, én pedig remegtem. Kétségbeesetten körülnéztem, ahogy a telefonommal próbáltam világítani, hogy lássunk valamit.
Malia a szája elé helyezte a kezét. - Uramisten, Calum!
- Most mit csináljunk? - pánikolni kezdtem, ahogy egy újabb sikoly visszhangozta be a házat.
- Nem tudom! - Malia sírni kezdett. Megragadtam a kezét és ez ellenkező irányba kezdünk rohanni, ahonnan a sikolyok jöttek.
Ahogy futottunk valakinek nekiütköztünk. - Ki az? - kérdezte egy hang.
- Calum és Malia - válaszoltam.
- Ó, köszönöm Istenem! - válaszolta a hang. Felemeltem a telefonom és megláttam Luke-ot.
- Hallottad? - kérdeztem Luketól, ahogy próbáltam lenyugtatni Maliát.
Egy újabb sikoly. - Úgy érted ezt? Kurvára ki kell innét jutnunk! - válaszolta Luke.
- Tudod merre van a kijárat? - kérdeztem gyorsan.
- Nem, de kit érdekel? Csak futnunk kell! - mondta Luke.
- Gyerünk, Malia! - húzni kezdtem, ahogy rohantunk keresztül a házon. Futottunk, miközben egy újabb hang társult a sikolyhoz. Ez az a fajta sikítás volt, ami arra késztet, hogy hányjak. Halkan zokogni kezdtem, ahogy az agyam megtelt, olyan gondolatokkal, hogy kitől jönnek a sikolyok és, hogy miért.
Egy újabb emberbe ütköztünk. - Segítség, segítség! Bárki is vagy kérlek segíts!
- Clara? - kérdezte Luke.
- Luke? Segíts! - zokogta.
- Mi a baj? - kérdeztem.
- Nem tudom! Nem látok, túl sötét van! - most már sírt. - Fáj a karom és elvitték Emmát!
- Clara, Clara, nyugodj meg! Kijutunk innen! - Luke megfogta a kezét. Folytattuk a futást, Luke a síró Clara kezét fogta, míg én a síró Malia-ét. Addig rohantunk, míg zsákutcába nem értünk.
- Ellenőrizd az ajtókat! - kiabáltam Lukenak, ahogy a falon tapogatóztam. Az ordítások hangosodtak, amik most már sírással és nevetéssel keveredtek.
Megakadt a kezem egy kilincsen, próbáltam kinyitni, de be volt zárva. - Bassza meg, be van zárva!
Luke egy pillanatra elengedte Clarát és rugdosni kezdte a faajtót. Addig folytatta, míg egy reccsenést nem hallottunk, csatlakoztam hozzá és addig csináltuk, míg ki nem dőlt az ajtó.
- Srácok, gyerünk! - berohantunk a totál sötét szobába. Nem tudtuk, hogy hol vagyunk, amíg le nem estünk a lépcsőn. Az ajtó a pincéhez vezetett.
- Basszus - nyögte Luke. Beütöttem a fejem a cement padlóba és elájultam. A legutolsó dolog, amire emlékszem, hogy sikítások árasztották el a fülemet.