Malia szemszöge.

- Hogy lehet kinyitni az ajtót? - kérdezem Cartert, miután meghallottam Calumöt és Lukeot.
- Nem fogom elmondani. - kötekedik.
- Mi a franc, ember? Szó szerint rájuk lőttek, be kell engednünk őket! - ordítja Clara.
- Nem! - mondja Carter.
- Tökmindegy - motyogja Grace és babrálni kezd az ajtón lévő zárral.
- Hagyd abba! - mondja Carter.
- Nem! Segítenünk kell nekik!
Még több puskalövés, néhány keresztül is hatol a faajtón. Grace tovább ügyköd a zárral, úgy hangzott, hogy majdnem sikerült is kinyitnia.
- Ne nyisd ki az ajtót! - mondja Carter.
- De, kifogom!
- Nem! - ordítja és mielőtt lett volna időnk felfogni, hogy mi is történik, Grace felsikolt. Carter egy kést dobott Grace kézfejébe. Áthatolt a kezén, bele az ajtóba. Grace sírni és pánikolni kezd.
- Úristen, úristen, úristen! - mered a kezére.
- Mi a fasz? - ordítom.
- Nem nyithatja ki az ajtót, meg fognak ölni!
Clara a sebesült lányhoz rohan és segít neki kihúzni a kést a kezéből, de ettől nem áll el a vérzés vagy a fájdalom, amit most érez.
- Nyisd ki! - kiabálom, míg a zárat babrálom, Carter csendben marad. Ordításokat, nyögéseket és lövéseket hallok kintről, amitől a szívem zakatolni kezd. A kezem remeg, ami egy kicsit megnehezíti a dolgom.
- Menj, Malia! - Clara mellém áll és eltol. Megragadja a láncot és ráncigálni kezdi, így a zárral együtt lejött. Majd kinyitja az ajtó. Calum és Luke esik be a kunyhóba, ami azt jelzi, hogy az ajtónak támaszkodtak. Kinézek, láttam, hogy egy férfi biceg lassan a ház felé, nyilván megsebesült. Clara és én segítünk a fiúknak beljebb jutni, majd becsapjuk az ajtót és megpróbáljuk újra bezárni.
- Idióták! - ordítja Carter. - Most már bejuthat! Elkaphat minket!
- Ó, fogd be a pofád! - csattan fel Grace. Clara keres valamit, ami talán segíthet a fiúkon. Luke nem néz ki olyan rosszul, mint Calum. Lukenak pár sebe a vállán és a karján vérzik, míg Calumnek mindkét keze, az oldala, két seb a lábában és a karja is. Gyorsan segítek Clarának keresni. Találok egy darab rongyot és átitatom egy vödör nem tudom miben, majd Calumhöz rohanok. A légzése akadozik és zokog. Szemeit leszorítja a fájdalomtól, az arca kísértetiesen sápadt.
- Sh! - próbálom lenyugtatni. - Jól leszel! Most már itt vagy velünk, minden rendben lesz!
Elkezdem letörölni a vért a testéről, a sebénél vigyázok, hogy ne nyomjam oda túlságosan. A homlokára teszem a tenyerem, szinte izzik, keresek egy újabb rongyot átitatom vízzel és a homlokára rakom, hogy egy kicsit lehűtse. Calum köhögni kezd, egy kis vér is buggyan ki a szájából, bepánikolok. - Nem, nem, nem, nem - motyogom. - A vérnek a testben kéne maradnia.
- Malia? - szólal meg két köhögés között.
- Igen? - kérdezem, miközben Grace leguggol, hogy segítsen.
- Meg fogok halni, igaz? - kérdezi lehunyt szemekkel.
- Ha rajtam múlik, akkor nem! - mondom. Lukera nézek, akinek Clara segít feltápászkodni a padlóról. Már pár sebe ki van tisztítva. Carter a kicsi kunyhóban körbe-körbe futkos, a dolgait pakolja bele egy táskába. Nem is hederít a haldokló fiúra a földön. Rohadék. Az ajtó zörögni kezd, mind lefagyunk. Hallom, hogy a férfi kiabál és ütögeti az ajtót, így próbálva bejutni.
- Van egy hátsó ajtó - mondja Carter. - Ha elég okosak vagytok, akkor itt hagyjátok a haldokló fiút és mentitek a saját bőrötöket. - szimplán int nekünk, kinyitja a másik ajtót és elmegy.
- Nem hagyhatlak itt, Calum. - mondom.
- Nem, Malia. Menj! - motyogja.
- Nem megy! - mondom, könnyek zúdulnak le arcomról.
- Srácok, ti menjetek! - mondom Lukenak, Clarának és Gracenek.
- Mi? Nem! - mondja Luke.
- Menjetek! - próbálom meggyőzni őket a zokogásom között. Az ajtó kinyílik, golyók repülnek mindenfelé. A férfinak két pisztolya is van; egyik az egyik kezében, a másik pedig a másikban. Úgy lövöldözik, mint egy őrült. Mindenki sikoltozik, én pedig vakító fájdalmat érezek a testemben. A látásom elhomályosul és szédülök. Összeesek, de azt még látom, hogy a többiek kirohannak a házból, a férfivel a nyomukban. Hallom, hogy a hangok gyengülni kezdenek és egyre messzebb és messzebb kerülnek. A barátaimat üldözőbe vette egy elmebeteg az erdő mélyén. Calum és én egymás mellett fekszünk, mindketten vérzünk az újonnan szerzett sebekből. Nehéz levegőhöz jutnom, mivel zokogok a fájdalomtól és a pániktól is.
- C-Calum? - motyogom.
- Igen? - suttogja.
- Félek.
- Én is.
Érzem, hogy megfogja a kezem és összekulcsolja ujjainkat, ahogy itt fekszünk. Most már mindkettőnk légzése nehéz, a zokogásunk is kezd leállni. Érzem, hogy a testem egyre jobban gyengül és Calum fogása is enyhül.
- Szeretlek, Malia.
- Szeretlek, Cal.
A hangunk alig volt hallható, de mi értettük egymást, mivel alig egy centire vagyunk egymástól. A lélegzés jóval bonyolultabbnak bizonyul számomra, küzdök az oxigénért a tüdőmbe. Zihálok és köhögök. Mikor érzem, hogy Calum keze elernyed, nem harcolok tovább, hagyom, hogy elnyeljen a mély sötétség.