Sasuke:

Tettem egy lépést, a szilánkok néhány milliméterre álltak meg a bőrömtől. Értettem a figyelmeztetést. Ha közelebb lépek felnyársal az üvegdarabkákkal. A kristályok határozott mozdulatlansággal álltak készen arra, hogy végezzenek velem.

El kell érnem, hogy a szemeimbe nézzen.

- Sakura! – szólítottam meg határozottan. Nincs más választásom – Hét éve az első munkanapodat követően elgázoltál a zebrán. Én voltam a hibás – méláztam el emlékeimben, még most elevenen él bennem a találkozásunk pillanata, mintha csak tegnap történt volna – Beráncigáltál a kis Suzukidba és visszadöcögtünk a kórházba – húzódott mosolyra a szám.

A kristályok feszülten lebegtek.

- Gyönyörű voltál és az erőd is lenyűgözött, de te elzárkóztál előlem. Azt hitted valami gazdag ember vagyok, aki ki akar használni. Azonban bebizonyítottam, hogy téves következtetést vontál le rólam. Megnyíltunk a másik felé, és ledöntötted azt a falat, amellyel elzártad az érzéseidet a külvilág elől.

Az üveg megremegett.

- Megmentettelek Akira és Haruki markából, emiatt menekülni kényszerültünk, és úgy láttuk jónak Hinatával, hogyha hazaviszlek – nagy levegőt vettem – Az Alvilágba. Nem ember vagyok, hanem démon és most már te is az vagy.

Néhány szilánk felrobbant Sakura dühétől.

- Ember vagyok! – szólalt meg túlvilági hangon. A kristályok keringeni kezdtek körülöttem.

- Tudom, hogy zavart vagy, de engedj, hogy segítsek! – már nem láttam elkülönülni a szilánkokat, olyan gyorsan örvénylett.

Hinata jelenlétét éreztem meg a jobb oldalamról, Sakura azonnal odakapta a fejét. Fogtam magam és teleportáltam pontosan Sakura elé, egyik kezemet a derekára tettem, míg másikat szorosan a fejéhez.

Megcsókoltam.

Fehéren ragyogó szemeit végre rám emelt. Szeme fénye veszített a ragyogásból, visszatért az eredeti smaragdzöld szín, ahogy a genjutsut rábocsájtottam.

- Sa-su-ke – suttogta, majd elájult. Szorosan magamhoz ölelve tartottam a testét és szép lassan leereszkedtünk a földre.

Az üvegszilánkok csilingelve hullottak a padlóra.

- Mégis mi a fene történt itt? – akadt ki Hinata, akit most tudtam jobban szemügyre venni.

Tiszta vér volt az arca.

- Ezt én is kérdezhetném – a levegőbe szimatoltam, de nem az ő vére, se nem egy halandó vére száradt rajta.

- El kell tűnnünk innen, tollas „barátaink" Sakurát akarják – Hinata Daisukéhoz sietett, aki előbújt a fedezékből.

- Mi történt anyával? – Hinata átölelte, és nyugtatta Daisukét, hogy minden rendben lesz, de most előbb el kell innen mennünk.

Megéreztem, hogy miről beszélt Hinata. Fehér szárnyak csapkodtak az égen és csuklyába bújtatott alakok száguldottak felénk. Éktelen haragra gerjedtem, amiért az istenek szemet vetettek a drága menyasszonyomra.

Nem fogom hagyni, hogy az övéké legyen!

- Hinata, indulunk haza! – karjaimba vettem Sakurát, még szorosabban öleltem át.

Hinata bólintott.

- Daisuke, ez most egy kicsit rázós lesz, kapaszkodj belém erősen! – teleportálás közben még láttam, hogy támadást indítottak felénk, de már csak a hűlt helyünket találták el a fénynyalábok.

A felhőkarcolóhoz értünk mindannyian épségben. Épp az átjáróhoz rohantam, mikor Hinata egy pillanatra hezitálni kezdett. Hátranézett, mintha várt volna valakit.

- Hinata most nincs időnk nézelődni! – Daisuke a földre zuhant, kezét a szájához emelte.

Az első pár teleportálás mindig kellemetlen élmény. A fiam gyorsan összeszedte magát, le sem tagadhatná a szülei vérét. Büszke voltam a kitartására.

Hinata felkapta újra Daisukét és négyen együtt léptük át a hazafelé vezető kaput.

Reméltem, hogy Tsunade azóta távozott már a helyszínről...

Ikuma:

Látomásomban egy barna hajú idősebb férfi szerepelt, akit kiszúrtam egyből a szórakozni vágyó emberek tömegéből.

Ember volt, de mégsem.

Mint egy báb úgy mozgatta előre tagjait. Követni kezdtem, de ahogy elfordult szem elől tévesztettem.

Eltűnt.

Rohantam, hogy megtaláljam. Egy rózsaszín hajzuhatagot fedeztem fel a női mosdóból kijönni. Még mindig ugyanolyan gyönyörű, mint hét évvel ezelőtt volt, egy percet sem öregedett, hisz ő már egy...

Mindegy is.
Hinatának csak féligazságot mondtam el, ha Sasuke megtudná a pontos okát, amiért Sakurát üldözik, akkor nem biztos, hogy Sakura valaha is kitehetné a lábát a palotájából. Sakura megfogta az apró, szakasztott Sasuke másolat kezét, majd együtt távoztak. Az a lényeg, hogy Sakura most a lehető legjobb kezekben van, nekem most azzal a fickóval kell foglalkoznom, aki követi Sakurát.

Hevesen verdestem gyenge szárnyaimmal, de kiszúrtam őt a magasból. A női mosdó környékén volt ő is.

Elkáromkodtam magam, és zuhanórepülésben közelítettem meg a fickót. Röptömben átalakultam, a férfinek esélye sem volt elmenekülnie előlem. Rázuhantam, lefogtam őt. Élettelen szemeit rám emelte, öklömet ütésre készen tartottam.

Csúfos, groteszk vigyorra húzta a száját.

- Megtaláltuk! – közölte nem evilági hangon – Elkéstél, úgy is miénk lesz az ereje. Ő közénk tartozik! – elröhögte magát, de ahogy belehúztam az arcába a nevetés elhalkult.

A furcsa erő elhagyta a testet, és élettelenül terültek el a férfi tagjai. Nagy levegőt vettem és dühömben széttéptem apró darabjaira a fickót. A múltban ő bántotta Sakurát, ő hálózta be a maffiába.

Remélem az angyal nem tudja összeeszkábálni ezekből a fickót.

Megtöröltem magam, és mint aki jól végezte dolgát elhagytam a helyszínt. Remélem Hinata összefut velük időben, ugyanis nekem más elintéznivalóm van.

...

Sakura lakásába teleportáltam, és egy fehér tollat pillantottam meg a földön, a padlón embervérrel írt üzenet volt látható, amit nekem címeztek.

Úgysem tehetsz ellene semmit!

Rohadt felfuvalkodott és nagyképű szárnyasok! – dühöngtem magamban, majd felvettem a padlóról a karnyi hosszúságú tollat.

Megszagoltam, az andalító illatot az elmémbe véstem.

- Meg foglak találni, te szárnyas féreg! – elmorzsoltam a tollat és folytattam volna tovább a nyomozásomat, amikor hatalmas erőhullámot éreztem meg a belvárosból.

Semmi kétség ez Sakura!

A helyszínre teleportáltam, az emberek össze-visszaszaladgáltak, azt hitték terrortámadás történt.

Émelyítő illat kúszott az orromba. Éreztem Hinatáék chakráját fentről, így feleslegesen nem törtettem magam fel. Az illat nyomába eredtem, el kell kapnom az angyalt és több információhoz kell jutnom!

Az emberek sikítoztak körülöttem, majd mindenki az égre függesztette a tekintetét. Felpillantottam én is... A látványtól megfagyott a vérem.

Úgy látszik az istenek elég komolyan vették Sakura megtalálását, ha azt is engedélyezték az angyaloknak, hogy megmutatkozzanak az emberek előtt, ráadásul nyíltan támadásba kezdjenek.

Egy újabb háború küszöbén állunk... - gondoltam magamban.

- A háború már elkezdődött – szólalt fel mögöttem egy selymes hang, amelyhez csak egy szőke hosszú hajú, angyali arcú férfit tudtam társítani.

Megfordultam.

A hajszínét legalább majdnem eltaláltam. Tejfölszőke haj, kék szem, ártatlan tekintet, kerek arc. A szőke herceg kinézete teljes ellentétben állt a gyilkos szándékaival. Egy szeráfpengét szorított egy idős nő nyakához.

Angyali mosolyt küldött felém. Viszonoztam a gesztust.

- Elkéstetek, már elvittük őt. Sajnálatos módon az Alvilágba már nem tudtok követni – tettem a szívemre a kezem, mintha tényleg fájdalmat okozna a hír – a mosolya nem rendült meg.

- El fog jönni hozzánk Sakura-sama – búgta negédes hangon, ami kifejezetten irritált.

Hanyagul biccentett, mielőtt eltűnt volna az idős nővel együtt.

Utána szembesültem azzal a ténnyel, hogy egy tucat angyal tart felém, és feltehetőleg nem üdvözlés céljából repdesnek egyre közelebb. A sok teleportálás elvitte az erőmet, így elég érdekes harcnak nézünk elébe.

Kirántottam a tőrjeimet és a csata kezdetét vette.

Sakura:

Tompa lüktetést éreztem a fejemben, óvatosan felkeltem. Látásom kitisztult, de újra meg kellett törölnöm a szemem, mert azt hittem, hogy még mindig képzelődöm. Egy lakosztályi méretű luxusszobában ébredtem, az ágyon legalább három ember is elfért volna kényelmesen. Leléptem a puha vörös szőnyegre és óvatosan felfedeztem a helyiséget.

Talán valami hotelben vagyok?

Nem sok mindenre emlékeztem az elmúlt órákból, de a felismerés villámként csapott belém.

Hol van Daisuke?!

Az ajtó kinyílt és nagyot sóhajtottam, mikor ő lépett be egy vizes tállal a kezében.

- Anya! – kiáltotta és megölelt, miután lerakta az edényt – Jobban érzed magad? – kérdezte aggódva.

- Minden rendben van – suttogtam – Hol vagyunk? – kinéztem az ablakon, fülemet visító hang ütötte meg.

Leizzadtam, amikor két hatalmas lény repült el az ablak előtt.

Oké, Sakura, mély levegő! Ki és be, ki és be! Csak képzelődsz, sárkányok nem léteznek!

- Daisuke haza kell mennünk! – megfogtam a kezét, és húzni kezdtem, de ő megmakacsolta magát.

- Anya mi itthon vagyunk – döbbenten pillantottam az arcára. Lehet módosították a tudatát és azért beszél ilyen badarságokat?!

- Ne butáskodj, nekünk Konoha az otthonunk! – egyre kétségbeesetten húztam az ajtó felé, de nem volt hajlandó megmozdulni.

- NEM! Anya kérlek hallgasd meg apát! – erre az egy szóra megálltam.

- APÁT?! – akadtam ki.

Újra kinyílt az ajtó és a fiam előtt helyezkedtem el, készen álltam, hogy bármitől vagy bárkitől megóvjam! Egy jóképű fekete hajú fiatalember lépett be rajta.

- Sakura – kezdett bele lassan, de én csak hátráltam. Daisuke kiszaladt a hátam mögül, nem tudtam utána kapni.

Megfogta az idegen kezét.

- Anya, ő az apám. Eljött értünk, betartotta az ígéretét. – Még szerencse, hogy volt a közelemben egy szék, amire le tudtam ülni.

- Szóval – néztem a férfi arcára – Te és én, vagyis mi... - a fejem továbbra is tompán lüktetett – egy pár vagyunk? – bólintott, nem tudtam erre mit reagálni.

Hét év után előbukkan egy férfi és azt állítja, hogy ő a gyerekem apja. Itt vagyok egy ismeretlen helyen, ahol az előbb sárkányokat láttam ellibbenni az ablak előtt.

Ez tuti az őrület jelei.

- A sárkányok – kikerekedett szemmel nézett rám – Azok igaziak? – újabb bólintás.

Muszáj volt elnevetnem magam. Oké, bekattantam, ilyen nem létezik!

A nevetésem sírásba fulladt.

- Sakura – szólított meg gyengéden – Mire emlékszel? – a könnyeim pedig még jobban záporozni kezdtek.

- Semmire. Az égvilágon semmire! – tenyerembe vettem az arcom, hogy elrejtsem előlük a könnyeimet.

Újra kinyílt az ajtó, egy szőke hajú elegáns hölgy lépett be rajta, előttem állt meg.

- Majd én segítek – gyengéden kezébe vette az arcomat és hüvelykujját a homlokomhoz érintette. Lehunytam a szemem.

A tompa lüktetés megszűnt, kellemes meleg járta át a homlokomat.

A fogaskerekek mintha a helyükre kattantak volna.

Amint kinyitottam újra a szemem megvilágosodva tekintettem körbe, a férfi arcán viszont többet időztem.

- Sasuke – ejtettem ki fáradtan.

Most már tudom, hogy ez az egy szó régen egyet jelentett a világommal.

Nem panaszkodhattok a gyorsaságot illetően XD