Sakura:

Képtelen voltam kordában tartani a megvadult sárkányomat, ezért drasztikusabb megoldás felé kellett néznünk. Ikuma egy fiolát halászott ki a belső zsebéből, kupakját lepattintotta és a tartalmát megszagoltatta a sárkánnyal. A mézédes illat az én orromba is bekúszott.

- Csillagfény - ismertem fel a növényt, amihez volt már szerencsém hét és fél éve. A bódító hatásának köszönhetően Hikarit sikerült leszedálni, így végre volt egy kis nyugtunk tőle. Ikuma egy táskát nyomott a kezembe - amit egy tekercsből idézett - és beleraktam a sárkányomat, kit ezek után gondtalanul cipeltem a hátamon tovább.

A férfi ment elől és ugrásra készen állt, ha bármilyen támadás érne minket. A szememet én is a környéken tartottam bármi gyanús után kutatva, azonban fél szemmel a férfit is felügyeltem. Nem akarom, hogy ő is ugyanazt az utat járja be mint Sasuke egykor.

A vér illata egyre erősebbé vált, majd megpillantottuk a szerencsétlenül járt embert, ki egy sziklának dőlve pihegett és tenyerét az oldalán tartotta, hogy elszorítsa a vérzést. Még életben volt, viszont a vérveszteségét látva már csak percei lehettek hátra, míg tudatánál van. A halandó férfi még nem vett észre minket.

- Információt kell szereznünk tőle - pillantott rám mindentudóan Ikuma én pedig vonakodva méregettem őt.

- Szerinted önként dalolni fog? - szaladt ráncba a homlokom rögtön. Azt hittem azt várja el tőlem, hogyha nem beszél a férfi akkor szedjem ki erőszakkal a kérdésekre a válaszokat.

A fehér hajú csak megforgatta a szemeit.

- Ino képességével - Egy kerek o-t formáztam ajkaimmal, ahogy kigyulladt a fejemben a villanykörte.

- Hát megteszem, ami képességemben áll.

Felidéztem hogyan tudtam először használni Ino különleges technikáját. Hikari anyjával halála előtti pillanatában összekapcsolódott a tudatunk, így képes voltam látni az emlékeit. Rápillantottam a vérző férfire, kit a halál szele egyre jobban megérintett.

Sikerülnie kell. Csak szimpátiát kell éreznem iránta, ami a természetemből adódóan könnyen menni fog.

- Készen állsz? - kérdeztem Ikumát, ki megtörölte közben a szája szélét.

- Essünk túl rajta - húzta fel fintorogva az orrát. Tudtam minden akaraterejére szüksége van, hogy visszafogja magát.

Óvatosan megközelítettük a férfit, aki most már észrevett minket.

- Kik vagytok? - rivallt ránk japánul a férfi.

- Számít ebben a helyzetben, hogy kik vagyunk? - kérdeztem vissza az ő anyanyelvén.

A férfi félig felengedett az ismerős szavakat hallva.

- Mi történt? - vettem kezembe az irányítást.

- Azok a szörnyetegek - lábadt könnybe a szeme - Lemészárolták a társaimat. Csak én tudtam elmenekülni. - Örömtelenül felnevetett - Azonban hamarosan én is követni fogom őket - nézett az újabb adag kibuggyanó vérre az oldalából.

- Milyen szörnyek? - faggattam őt, Ikuma pedig hagyta, hogy én kérdezzek. 

- Iszonyatos pókszörnyek, melyeknek karjuk helyén borotvapengék nőttek - A szám sarkában megrándult egy izom, Ikuma megfeszült mellettem.

Az Arachnosokat nem kellett ennél jobban bemutatni, hisz személyesen is megismerhettem őket közelebbről, hála a mellettem levőnek.

Azonban kissé nyugtalanító volt a tudat, hogy a közelben Arachnosok kószálnak.

A férfi zihálni kezdett, majd fuldokló köhögésbe kezdett. Én ösztönösen előrébb léptem, mire Ikuma elkapta a csuklómat.

- Mit művelsz? - förmedt rám suttogva.

- Életben tartom, míg választ kapunk a kérdéseinkre? - pillantottam rá cinikusan.

- Naiv. Akár meg is ölhet - Elég volt egy pillantást vetni a férfire, hogy mindketten tudjuk, hogy ő már nem jelent veszélyforrást.

 Kirántottam a csuklóm a szorításból.

- Ettől több bizalmat kérek - válaszoltam fogcsikorgatva, majd megindultam a haldokló felé. A köhögés abbamaradt.

- Titeket melyik angyal irányított? - kérdezte a férfi, szerencsére a köhögéstől nem hallotta, hogy nyelvet váltottunk. 

Ez a kérdés sajnos megfogott.

- Ruby - adta meg helyettem a választ tömören Ikuma, így nem volt feltűnő a hallgatásom. A halandó nem fogott gyanút, csak egy fájdalmas együttérzés ült ki az arcára.

Gondolom Ikuma a fivére beszámolójából tudhatott egyet s mást az angyalokról.

- A pokolba küldtek minket, hogy szörnyek lakomájaként bevégezzük - fáradtan hanyatlott hátra a feje és az eget kémlelte.

- Megengeded? - guggoltam le mellé és a sebre mutattam - Enyhíteni tudom a fájdalmad. - Hanyagul megvonta a vállait.

Ő már minden reményét feladta.

- Még egyszer utoljára látni szeretném a családomat - suttogta kínok között. A szeméből újabb könnyek csordultak ki, ahogy felidézte szerettei arcát maga előtt. 

Megérintettem az arcát, míg másik tenyeremet a sérülésére helyeztem.

- Nézz rám! - kértem meg rá halkan. Tekintetében nem ült félelem, csak beletörődés.

Ahogy rám tekintett, bepillantást nyertem az emlékeibe. Először a legfrissebb élményeit láttam, ahogy kétségbeesetten menekültek a magára hagyott társaival együtt az Arachnosok elől. A szörnyek kegyetlenül lemészárolták a halandókat és felfalták maradványaikat. Egyre mélyebbre ástam a tudatában, így sikerült tudomást szereznem az angyalok tervéről. Az angyalok megszállták az emberek tudatát és bábként mozgatják őket az Alvilágban, amit körülbelül eddig is tudtunk.

Minden halandó tudatába azt plántálták, hogy sértetlenül kell elfogniuk és a földre visszahozniuk, de a további terveiket nem kötötték az orrukra. 
Azért nem fogom olyan könnyen adni magam! Nekem itt van az otthonom és megvédem bármi áron!

Közben a gyógyításra is koncentrálni kezdtem, hogy megkönnyítsem a férfi számára a földi létet. Hatalmamban állt volna az életét megmenteni, de a biztonságát nem tudtuk volna garantálni. Bármennyire is szerettem volna, hogy visszakerüljön a saját világába, nem tehettük meg. Ha magunkkal vinnénk őt, akkor állandóan nyomunkban lennének a szörnyek hisz a halandó illat vonzza őket, ráadásul bármikor átvehetné az irányítást felette az angyal, így a koordinátáink állandóan ki lennének szolgáltatva. 
Ráadásul volt egy halandó vérre szomjazó kis sárkányom, így Hikarit állandó szedálás alatt kellene tartanunk, ami a fejlődésének nem tesz jót.

Így sem a mi párosunk volt előnyben, nem hiányzik még egy akadályozó tényező.

- Te ... - suttogta kitágult pupillákkal a férfi - Téged keresnek... - bámult rám elámulva, ahogy összerakta magában a kirakós darabkáit.

Ezek szerint az angyalok tudják, hogy nézek ki.

Elcsitítottam az ujjammal és a Sharingant aktiválva genjutsuba ejtettem őt.

- Toshira-san - szólítottam meg őt egy virágos mező közepén.

Az emlékeiből tudtam már a nevét és ismertem a családja kinézetét. Még mindig döbbent arckifejezéssel nézett rám, majd hatalmasat szívott a virágillatos mező levegőjéből.

- Nem érzek fájdalmat - sóhajtotta, majd megtapogatta az oldalát - Meghaltam?

Megráztam a fejem, a szám sarka megrándult. A szomorú arckifejezésemből tudta a választ, hogy a halál hamarosan el fog érte jönni.

- Menj... - suttogtam és elálltam az útjából - Már várnak rád - biccentettem magam mögé.

Toshira-san felesége és két gyermeke szaladt felé. A férfi könnyei útnak indultak, majd egy lágy mosoly keretében köszönetet mondott nekem.

Elhaladt mellettem. majd egyesülésük pillanatában kiléptem a tudatából.

A valóságban ébredtem, Toshiro-sant pedig egy hálás mosollyal az arcán érte a halál.

Ikuma a vállamra helyezte a tenyerét. Megrendített a férfi halála és mennyi ártatlan életnek kell minden egyes percben kimúlnia egy értelmetlen háború miatt, mit az égiek szítottak...

- Vessünk véget ennek minél előbb! - álltam fel ökölbe szorított kézzel.

A férfi torokhangon morogni kezdett a fák irányában.

- Itt vannak! - rántott ki két pengét az oldaláról, míg én a saját fegyveremet kaptam fel.

Toshiro-san vérének illata tompította az érzékeinket, így történhetett az, hogy lassan körbekerítettek minket a vérszomjas Arachnosok, kik tucatnyi embert mészároltak le...

Terveim szerint már a köviben megjelenik Sasuke is :D