Hinata:

Sasuke terve, miszerint a „holnap is betérek, mert itt felejtettem a ruháimat" terve nem jött be, de egyáltalán nem volt csalódott. Magabiztosan sétált ki, tudtam, hogy rokonom tartogat valamit a tarsolyában. Daisuke szomorú volt, amiért ilyen korán el kellett mennie az apjának, de minden tőlem telhetőt megtettem, hogy felvidítsam. Sakura elmosogatott, én pedig árgus szemekkel figyeltem az asztalon hagyott tortát. Szívesen megkóstolnám az ízletes tömör gyönyört okozó édességet, nem is értem Sasuke miért nem tud rajongani a desszertekért? Daisuke látta a torta iránti sóvárgásomat ezért lecsent róla egy csokigolyót, és a tenyerében tartotta felém.

Sakura természetesen pont ezt a pillanatot választotta ki, hogy bejöjjön és elrakja a tortát.

- Daisuke! – csukta össze Sakura a kis kezeit – Az állatok nem ehetnek csokoládét, rosszat tesz nekik! – lemondóan lehajtottam a fejem – Mosd meg a kezeidet! – sóhajtotta Sakura, majd miután fia elment rám tekintett – Tudom mi kell neked! – felkapott és ellenkezni sem volt időm.

Nagyon ki akartam szabadulni a karjaiból, ahogy egyre közeledtünk a fürdő felé, de lehetetlennek bizonyult.

- Nem fog sokáig tartani! – a kádba egy hüvelyknyi langyos vizet engedett.

Daisuke elsápadt, segélykérő pillantást vetettem felé. Utálom macskaformámban a vizet, olyan nehezen szárad meg a dús bundám.

- Anya, majd én megfürdetem a cicát! – ajánlotta fel Daisuke, de Sakura szerint akár meg is vadulhatok a víztől és megkarmolhatom, így utolsó mentsváram is csődöt mondott.

Nyugodtan tűrtem, hogy Sakura megmosdasson engem. Még szerencse, hogy Sasuke ezt nem látja, valahogy nem élném túl...

- Holnap jön ki az állatorvos, megkeresi a chipet, így meglesz ennek a szépségnek is gazdija – folytatta Sakura.

- Ha nincs chip benne, ugye megtartjuk? Légysziii Anyaaa! – vetette be Daisuke a hatalmas kiskutya szemeket, amikkel bármelyik felnőttet le tudná venni a lábáról.

- Csak ha egészségesnek találja az állatorvos, akkor maradhat. Megtapogatja, megméri a testhőmérsékletét, szemét is megvizsgálja. Ha minden rendben maradhat.

- Az állatoknak hol mérik a testhőmérsékletét? – érdeklődött Daisuke, és engem is kíváncsi tett a dolog. Azt még valahogy túlélem, hogy végigtaperol egy ismeretlen és megvizsgálja a szemem.

- A fenekükbe helyezik fel. – Megrökönyödtem, nem erre a válaszra számítottam. Azonnal kiugrottam a fürdőkádból és kirohantam a szobából csuromvizesen. Nem érdekelt, hogy mindent összevizezek, de a tudatot nem tudtam elviselni.

Nem, nem és NEM!

Sasuke ments meg kérlek!!!

Sakura:

Alig bírtam elkapni a szeleburdi macskát, pont erről beszéltem Daisukének. hogy a víz képes megvadítani szegénykét. Szerencsére egyikünket sem karmolta meg, jó fél órás babusgatás után a cica megnyugodott. Elég későre járt már, Daisukét is sikerült ágyba küldenem, míg én a kanapén ülve hallgattam az óra tiktakolását, a macska pedig az ölemben feküdt. Ujjaimat a tiszta, puha bundájába vezettem, rám is nyugtató hatással volt a cirógatása.

Ma kezdődött el az egyhetes szabadságom, de már most annyi minden történt, mint egy év alatt máskor. Majdnem elütöttem ezt a szépséget, egy idegen nekem jött és a nyaklánca leesett a földre, akkor a szülinapi tortával eltaláltam a herceget, az őskövület kocsim lerobbant, majd a herceg vett egy új tortát, illetve haza is hozott. Hihetetlen, hogy egy asztalnál ettem egy olyan nemes személlyel, mint ő.

A cica felemelte a fejét, ahogy abbahagytam a simogatást, levendula szemeivel bámult rám.

- Gomene – babusgattam meg a fejét – Ő... olyan mintha egy másik világból érkezett volna – elmélkedtem félhangosan – A tekintete olyan meleg volt, azonban átláttam a fátylon. Valójában nagyon magányos Ő, nem igaz? Sok fájdalmon mehetett keresztül ő is. – A fejembe bele nyillalt a fájdalom.

Felálltam és elindultam egy szem fájdalomcsillapítóért.

Amint bevettem lezuhanyoztam, majd fáradtan dőltem be az ágyamba.

Holnap megint sok elintéznivalóm lesz.

...

- Sajnálom Sakura, ez menthetetlen – kért bocsánatot Akira telefonon – Az autószerelő szerint csoda, hogy eddig bírta.

- Mihez fogok kezdeni a kicsikém nélkül? – gondolatban már számoltam mennyi hitelt kellene felvennem egy új kocsihoz – Holnap mennénk a Hirikata-parkba – biggyesztettem le a számat.

- Már a negyedik szerelőt járom, de mind ugyanazt mondja... Sajnálom. Mondanám, hogy elviszlek egy darabig, de sajnos újabb gyilkosság történt a kerületben. Muszáj elkapnom a tettest! Vigyázzatok Sakura, este mindig zárkózzatok be! – nyugtalan lettem. Az utóbbi pár hét alatt ez már az ötödik gyilkosság ebben a városrészben.

A maffia hét éve nyomtalanul eltűnt a városból, lehet, hogy Haruki visszatért és bosszút akar állni rajtam, amiért kiléptem?

Elköszöntem Akirától, tekintetem Daisuke pirospozsgás arcára esett. Nem hagyhatom, hogy bármi baja essen és a sötét múltamról sem tudhat meg egy szót sem. Meg fogom védeni a fiamat bármi áron. Valahogy mindig rettegtem ettől a naptól, elővigyázatosságból fél évente változtattam a lakhelyünket, nehogy lenyomozhatóakká váljunk. Talán itt az ideje egy újabb költözéshez.

A kabátom zsebében kutattam a kulcs után, már nappal is inkább bezárva tartom az ajtót. Az ujjaim a tegnapi nyaklánc szemeibe gabalyodott, teljesen megfeledkeztem róla. Kezembe vettem az átlátszó kristályos medált, csodaszépen csillant meg rajta a fény.

A csodálatomból a csengő hangja zökkentett ki.

- Megyek! – kiáltottam ki.

A macska fújolni kezdett, hátán felállt a szőr, Daisuke pedig a szobájából rohant ki. Azt kiáltotta, hogy ne nyissam ki, de addigra már lenyomtam a kilincset.

Velem szemben...

Az állatorvos állt.

- Köszönöm, hogy személyesen kijött – mosolyogtam rá hálásan.

A fiatal férfi beljebb fáradt, de a macska kiszökött a nyitott ajtón. Hiába próbáltuk hívni, nem jött elő. Sűrű elnézések közepette búcsúztam el az orvostól, amiért hiába jött ki.

Miért fordultak el újra az égiek? 

Sasuke:

Hinata jelent meg halálsápadtan mellettem.

- Mi történt?! – ragadtam meg a vállainál fogva. Elég zaklatott állapotban volt.

Nagyon rosszat sejtettem.

- A-az á-áállaaa-t – dadogta, de én egy szót sem értettem belőle. Hinata feje pipacsvörös színt vett el, majd elhadarta a helyzetet – Az állatorvos meg akart erőszakolni egy hőmérővel! – Milyen állatorvos? Miről beszél?!

Hinata látva az értetlenségem az arcomon hosszan regélni kezdte, mi is történt vele tegnap délutántól kezdve. A fejemet fogtam, már azt hittem megtámadták Sakuráékat vagy valami.

- Ha a pszichéd rendbe jött vissza is mehetsz – fedtem meg. Hinata sértődötten elfordult.

- Mi a nagy terv holnapra? – váltott témát.

- Ha már így felhoztad, akkor holnapra esőt mondott. Szeretném, ha Sakura esernyőjén kicsit meglazítanád a csavarokat – kacsintottam rá.

Hinata vette a lapot.

- Kíváncsi vagyok milyen színjátékkal fogsz előrukkolni. – A nő leugrott és eltűnt, én pedig átvettem tökéletes tervem minden pontját újra.

Másnap:

Sakura:

Szakadó esőben vártunk a buszra, szerencsére tegnap estére előkerült a macska is, és megengedtem, hogy ideiglenesen nálunk lakjon, míg újra össze nem hozok egy másik időpontot az állatorvossal. Daisuke Miraként kezdte el őt hívni, nagyon kötődni kezdett hozzá. Hiába mondtam, hogyha van gazdija, akkor annál fájóbb lesz a búcsúzás, de nem hatotta meg.

Tegnap este még a választott néven rágódtam. Olyan ismerősnek hatott, mintha nekem is lett volna egy Mira nevű macskám...

Este megint gyógyszert kellett bevennem a migrénszerű fejfájásomra, de szerencsére reggel kipihenten és üdén ébredtem. Még a rossz időjárás sem törte le a kedvemet.

Végre hosszú idő után közösen kimozdulhatok együtt a fiammal.

A kijelzőre néztem, öt perce késik a busz. A szél is egyre viharosabbá vált, annyira erősen fújt, hogy a kicsavarta a kezemből az esernyőt. Daisuke felajánlotta a gyerekméretű esernyőjét, de visszautasítottam.

Szerettem az esőt. Nem zavart, hogy a hajam és a ruhám is azonnal magukba szívták a vizet, jól esett a hűvös cseppek érintése. Újév múlt, a hónak kellene hullania ilyenkor, de az enyhe időjárásnak köszönhetően januári zivatart élvezhetünk. Lehunyt szemmel tekintettem az ég felé. Villanást érzékeltem, melyet a megszokott mély robbanó hang követett néhány másodperces eltolódással. Rettegtem gyerekkoromban a mennydörgéstől, és felnőttként sem javult a helyzet, egészen hét évvel ezelőttig.

Valaki azt mondta nekem, hogy bátorság kell beismerni a félelemeinket és abban semmi szégyellnivaló sincs. Ő nem nevetett ki.

De ki lehetett az az Ő? Ki mondhatta ezt nekem?
Próbáltam a mondathoz egy hangot vagy egy arcot társítani, de semmi.

A fejem megint hasogatni kezdett. Manapság egyre rosszabbak ezek a rohamok, még szerencse, hogy hoztam gyógyszert, habár el sem szoktam indulni a házi patikám nélkül.
Majd a buszon beveszem – nyugtáztam magamban.

Még érzékeltem, hogy megáll egy sportkocsi a megállóban, majd a következő pillanatban már nem áztam tovább. Lassan kinyitottam a szemem.

Egy fekete ernyőt tartott fölém Sasuke-san.

Az idő mintha megállt volna, míg elvesztünk egymás tekintetében. Valahogy el tudtam volna róla képzelni, hogy ilyesmit mondjon.

Ez pedig szokatlan módon megnyugvással töltött el...