Sasuke:

Sakura már mély álomba szenderült és én is már az elalvás határán voltam. Megéreztem halványan, hogy Daisuke chakrája egy pillanatra eltűnt, majd távolabbi pontról kezdtem érezni. Óvatosan kikászálódtam az ágyból, szerencsére Sakura nem ébredt fel. Hinata figyelmeztetett, hogy Boruto igazi bajkeverő, habár nem csodálkoztam rajta. Sem Naruto, sem Hinata nem voltak szentek gyerekkorukban.

Abba a szárnyba siettem, ahol a gyerekek szobája volt. A folyosón nem égett egy lámpás sem, az ablakon beszűrődő hold fénye épp elég világosságot adott. Az egyik termetes ablak mellé léptem és a chakrámat visszafojtva figyeltem ahogy az őrök az udvaron kutatnak. Észrevettem a fiúkat egy bokor mögé húzódva, az őrök felpillantottak a szoba irányába. Én is így tettem.
Az ablak nyitva volt.

- Szép estének nézünk elébe - szólalt meg Hinata, ki könnyed macska léptekkel közelített meg - Már megint csavarogni készül - sóhajtotta lemondóan a nő.

- Megint? - kérdeztem vissza.

- Rendszeresen eljár az erdőbe és Momoshikat figyel. Legalábbis Naruto mindig ezt mondja. Narutonak és nekem is elég sok dolgom van, Boruto pedig több figyelmet szeretne. Azt hiszi nem tudunk a túráiról, de minden egyes alkalommal Naruto követte őt. Most is jönni akart volna, de mondtam, hogy ne fáradjon. Pihenjen - magyarázta Hinata, arcára keserű mosoly szökött - Borzalmas szülők vagyunk - ölelte át magát karjaival.

- Sosem késő változtatni - pillantottam le a kapu felé osonó fiúkra.

- Meg kellene állítanunk őket - javasolta Hinata, de én nemet mondtam rá - Nem akarom, hogy bajba sodorja Daisukét - felelte aggódva.

- Nem lesz baj, hiszen mindketten ott leszünk. Ha valami megzavarná a Momoshi vadászatot legalább jó lecke lesz a fiúknak. - A fiúk tisztes távolságba értek - Ideje mennünk drága Unokahúgom. - Hinata megszeppenve nézett rám, végül elmosolyodott.

- Nem is tudom mikor hívtál így utoljára - merengett el emlékeiben.

Mi is kitártunk egy ablakot, majd követni kezdtük a fiúk nyomait. A szél a mi javunkat szolgálta, hisz a mi illatunkat elsodorta, viszont az övékét felénk fújta. Negyed óráig mentek, majd megálltak, hasonlóképpen tettünk mi is. Hinata leült a faágra, míg én a törzsének támaszkodva vártam és pásztáztam a környéket veszély után. Egy Momoshi bukkant fel és bújt Hinata ölébe. A fekete hajú nőre fájdalmas mosoly szökött, ahogy vakarászni kezdte a lény füle tövét.

- Hanabinak egy hó Momoshit ajándékoztam. Yukinak hívta - füléről áttért az álla alá. A Momoshinak ez csikis volt és hat lábából kettővel dobolni kezdett. - Szinte elválaszthatatlanok voltak - Hinata szeme könnybe lábadt, hisz húga rég halott volt már Nejivel együtt.

- Tudom - még emlékeztem a csendes lányra, ki gyógyítónak tanult. Kiköpött Hinata hasonmás volt csak barna hajjal és teljesen ellentétes természettel.

A Momoshi fülelni kezdett, majd elröppent a fedezékébe.

- Érzed? - kérdezte bosszúsan Hinata.

- Menjünk! - indultunk meg szélsebesen a fiúk felé.

- Mit keres itt egy Arachnos? Ráadásul távol a fajtájától? - mérgelődött Hinata.

- Falkában járnak, de csak egyet érzek.

- Lehet meghalt a többi vagy csak elszakadt? - nem tudtam választ adni rá, majd akkor leszünk okosabbak, ha megtaláljuk a szörnyet.

Hinata arca holtsápadttá vált, amint megérezte, hogy Boruto a szörnyhöz teleportált.

Olyan sebességgel ugrott előre, mint egy anyatigris amikor bajban van a kölyke.

- Boruto! - kiáltotta Hinata kétségbeesve de még egy mérföld választott el minket a gyerekektől.

Daisuke egy helyben állt, közben megéreztem, hogy az Arachnos megindult irányába és Boruto pedig utána. A szörny megérezhette emberi mivoltát.
Ez volt az a pont, mikor lehagytam Hinatát és őrült sebességre kapcsoltam. Daisuke a mi irányunkba tartott, másodpercekkel később már szemtanúja voltam a történteknek.

Azonnal cselekedtem.

Leugrottam a fáról, az Arachnos karját kitéptem és saját pengéjével metszettem el a nyakát. A szétfröccsenő lila vér mindent befedett, a fekete lángok felemésztették a testét. Daisuke ijedt vörös szemekkel nézett fel rám, és próbálta minél apróbbá összehúzni magát, ahogy a dühöt észrevette a tekintetemben.

- Sasuke-san - nyelt egyet Boruto. Ahogy felnéztem kunaik hasították át az eget, melyek átmetszették az Arachnos durva hálóját és a fa törzsébe fúródtak. A szőke arca még sápadtabb színt vett fel, ahogy a földre bukfencezett és az anyja lábai elé ért.

- Kaa-chan - remegett meg a szigorú tekintetű anyja előtt a hangja - Én csak... - az elcsattanó pofontól visszhangzott az erdő.

A szőke megszeppenve érintette meg arcát.

- Baka! - ölelte át a fiát Hinata, tekintete könnyes volt. - Nemcsak magadat sodortad veszélybe, hanem Daisukét is a felelőtlenségeddel! Mi lett volna, ha nem vagyunk itt? - akadt ki.

Boruto ahelyett, hogy elszégyellte volna magát vöröslő arccal az anyja arcába kiáltott.

- Sosem érdekeltelek titeket! Többször elszöktem már otthonról és ti nem is tudtatok róla!

- Ennyire ostobának tartasz minket, hogy szerinted egyáltalán nem voltunk tudatában az esti kiruccanásaidnak? Azt hiszed, hogy apád egyszer sem követett téged? - Boruto meghökkent - Kérj bocsánatot Daisukétól és Sasuke-santól! A többit otthon lerendezzük - A szőke elénk sétált, tekintetét lefele szegezte.

- Bocsánatot szeretnék kérni a felelőtlen viselkedésemért, amiért bajba sodortam Daisukét - A fiam felé fordult - Sajnálom Daisuke. Hallgatnom kellett volna rád! - Daisuke ellépett mellőlem és kisujját Boruto felé tartotta.

- Hibáztunk mindketten, de attól még barátok maradunk, ugye? - Boruto megilletődve nézett fel Daisukéra, majd bizonytalanul felé nyújtotta a karját. Végül határozottan kinyújtotta ő is a kisujját és megköttetett közöttük a barátság esküje.

- Hát persze - vigyorodott el, majd mosolya rögtön lehervadt, amint eszébe jutott, hogy bizony még vár otthon egy kis fejmosás.

- Sasuke? - kérdezte Hinata várakozóan.

- Mi még maradunk. Negyed óra múlva mi is visszamegyünk - tettem a kezem Daisuke vállára, éreztem, hogy nagyot nyelt szegény.

Hinata megfogta Boruto vállát és hazateleportáltak.

- Menjünk! - indultam előre. Pár lépéssel később Daisuke is megindult, de csak mögöttem kullogott.

Némán haladtunk előre, én a többi Arachnos nyoma után kutattam, de minden jel arra utalt, hogy valóban egyedül volt.
Szokatlan. Sosem szakadtak el messzebb a falkájuktól.

- Dühös vagy rám? - szólalt meg halkan Daisuke.

Megálltam és hátranéztem rá.

- Dühös voltam - kezdtem bele - Dühös voltam, mert féltem, hogy bajod esik. - Hatalmas szemekkel nézett fel rám.

- Még a legerősebb démonok is éreznek félelmet? - kérdezte meglepődve.

- Csak azok, kik megtapasztalták a veszteség fájdalmát - feleltem.

Amikor megjelent az Arachnos féltem, hogy megismétlődik a múlt. Majd nyolc évvel ezelőtt azt hittem, hogy Sakurát kivégezte egy Arachnos és, hogy most is képtelen leszek megvédeni a családom. Félelemmel töltött el a gondolat, viszont ez alkalommal képes voltam a múlton felülkerekedni.
Megvédtem a fiunkat.

- Ideje lenne visszamennünk - néztem fel a ragyogó holdra - Több nyomot itt már nem fogunk találni - Daisuke némán bólintott.

- Apa? - szólított meg - Te mit kaptál Itachi-santól születésedre? - A kérdésre nosztalgikus emlék ébredt fel bennem.

- Egy igen ritka sárkánytojást - Daisuke álla leesett, majd összerakta a képet.

- Ikazuchi tojását? - bólintottam.

- Hát... ezt nehéz lenne felülmúlni - biggyesztette le ajkait - De majd kitalálok valamit - megborzoltam a fekete tincseit, majd a palotába teleportáltam.

Mielőtt elváltunk volna magamhoz szorítottam és csak utána engedtem el Daisukét aludni. 

Sakura előtt nem tarthatom titokban a történteket, majd reggel elmesélek neki mindent.

Épp sétáltam vissza a lakosztály felé, mikor megéreztem Hinata chakráját odakintről. Egyedül ült a padon a virágoskertben. Nem sokat teketóriáztam és mellételeportáltam.

A mindig magát keménynek mutató nő szipogott.

- Sasuke? - lepődött meg, majd letörölte könnyeit a muszlim anyagú ruha ujjával.

- Ezek szerint nem ment jól a beszélgetés - szűrtem le.

Maga elé meredt.

- "Bár ne ti lennétek a szüleim. Én csak egy anyát és egy apát akarok, nem két uralkodót, kiknek sosincs ideje a gyerekükre" - idézte Hinata.

Ez azért elég durva egy gyerek szájából.

- Tudod - üveges tekintettel nézett rám - Azon gondolkozom, hogy szülőként megbuktunk... és nem kellene még egy gyermek életét tönkretenni - simította meg a hasát, arcára pedig végtelen fájdalom ült ki.