Ikuma:

Oldalamra szorítottam a kezem, a meleg folyadék beborította a tenyeremet. Szabad kezemmel megtámasztottam magam, majd egy félreeső sikátorban a fal mentén lecsúsztam, magamban elátkoztam minden szárnyas dögöt.

Az angyalok túlerőben voltak, esélyem sem volt ellenük.

Hallgatóztam, de úgy látszott sikerült leráznom az üldözőimet.

Kitartó, átkozott népség – megtöröltem a számat, de a vérem undorító ízét a nyelvemen éreztem. Köptem egyet.

Épp csak sikerült megmenekülnöm, de valahogy vissza kellene jutnom a felhőkarcoló tetejére, teleportáláshoz nem maradt elég chakrám. Ezért utáltam az emberek világában lenni, a természet nem bővelkedett elég energiában.
Ráadásul bármikor rám találhatnak, hisz nem hagyták el a várost. Nem tudom mi ütött beléjük, hogy ennyire nyílt támadást mertek indítani az emberek szeme láttára. Tudom, hogy Sakura a célpontjuk és tisztában voltam miért akarták magukkal vinni. Azonban bármennyire is meg akarják kaparintani az erejét, akkor is őrültség volt leleplezniük magukat.

Testemen fokozatosan zsibbadás lett úrrá. Majdnem hangosan felröhögtem kínomban. A pokol tüzén égjen az, ki meg mert mérgezni a szeráfpengéjével. Próbáltam szabályozni a légzésem, hogy a méreg minél lassabban terjedjen, az oldalamon levő szúrt sebből pedig még mindig folyt a vérem. Muszáj lesz erőt vennem magamon, különben itt fogok elvérezni. Az alvilágban le tudom annyira lassítani a mérget és a vérzésem, hogy eljussak egy bizonyos gyógyítóig.

Kínkeservesen felálltam és vonszolni kezdtem magam a sikátor másik végéhez. Lehulló vérem csíkot hagyott hátam mögött, de nem volt időm elfedni a nyomokat. Sietnem kell különben még hamarabb találnak rám, mint azt szeretném. Ha nem ütközöm akadályba, akkor húsz perc múlva már a felhőkarcoló tetején kellene lennem, de ahogy ismerem a szerencsémet, duplaannyi időmbe fog telni. A város ezen részét most lázban tartotta az angyalok megjelenése, és az emberek a mobiljukkal rögzítettek róluk felvételeket, a bátrabbak még a harcunkat is egész közelről levideózták.

Idióták... Nem tudják felfogni, hogy milyen veszélynek is vannak valójában kitéve.

Mit tervezel, Kami? – lázasan gondolkoztam valami logikus magyarázat után. Nagyon kétségbeesettnek kellett lennie ahhoz, hogy leleplezte saját teremtményeit az emberek előtt. Mire akarják Sakurát felhasználni? Mire?!

Sikeresen elhagytam a sikátort, fejemre ráhúztam a fekete csuklyát és próbáltam úgy átsétálni a szemben levő szűk utcába, hogy elvegyüljek a többi ember között. A katonaság emberei mind az utcákat fürkészték a földről és levegőből egyaránt, ami az én helyzetemből kedvezett. Legalább a levegőből nem tudtak orvtámadást indítani ellenem. Az angyalok is arra kényszerültek, hogy álcázzák magukat a nép között.

Tudtommal eddig egy idős nőt raboltak el, más áldozatokról nem tudok. Nem céljuk embert ölni, legalábbis egyelőre a mesékből ismert jótevő lényként akarnak tetszelegni a halandók előtt.
El akarják nyerni a bizalmukat, majd ellenünk akarják fordítani őket?

Na ettől a lehetőségtől levert a víz. Hiába gyengék az emberek, ők sokkal többen vannak, ráadásul a modern technológiájukkal megkockáztatom, hogy Kaguya szintű fenyegetést jelentenének. Ők át tudnának jönni a mi világunkba...

A méreg sokkal gyorsabban terjedt testemben, mint azt gondoltam elsőre. A földre zuhantam, és felborítottam egy kukát, amivel sikeresen felhívtam magamra egy őr figyelmét. A zseblámpájával bevilágított az utcába, míg én gyorsan egy másik szemetes mögé húzódtam.

- Fekete vérnyomokat találtam a Shinobiya mozi mögött, Parancsnok! – szólalt bele a kis adóvevős dobozába a férfi – Értettem! – szólalt meg miután a főnöke elrecsegte a parancsot, amit sajnos nem értettem.

A menekülőutamat kerestem tekintetemmel. A tető túl magason volt, hogy észrevétlenül felugorjak, pedig most helikopter hangját sem hallottam a közelben.

Kattanást hallottam, mint amikor egy lőfegyvert élesítenek.

Visszakaptam a fejem.

Nem hiányzik még egy golyó is a bordáim közé. A kiborított szemetet kutattam át valami fegyverként használható dolog után, a választásom pedig egy törött felmosó nyelére esett. Több, mint a semmi...

Ha elég gyors vagyok, ki tudom ütni a kezéből a fegyvert és ártalmatlanítani tudom. A férfi egyre közelebb jött hozzám.

- Megvagy, démon! – üvöltött felém, de rám lőni nem érkezett, hisz én gyorsabb voltam.

Maradék erőmet összeszedve kiugrottam a fedezékemből, és a bottal el tudtam találni a kezét, de sajnos nem voltam elég pontos.

Egy lövést még le tudott adni, mielőtt csapást mértem volna a fejére. Nem öltem meg – hisz akkor én is olyasmi szörnyeteggé változtam volna, mint Sasuke – csak eszméletlenül zuhant a földre.

El kell tűnnöm innen, mielőbb!

A botot nem dobtam el, hanem azzal próbáltam gyorsítani a tempómon. Már láttam az utca végét, de örömön túl korai volt.
Egy angyal várt ott kivont szeráfpengével.

- Most véged, Démon! – rontott nekem a fiatal férfi.

A bottal hárítottam a csapást, de rögtön el is törött a támadástól. Fegyvertelen voltam, és mérhetetlenül gyenge. Hátráltam egy lépést.
A szomszédos utcából kiáltozást hallottam, valószínűleg jöttek a katona bajtársai. Bekerítettek...

Golyók záporoztak, de egy sem jött felém.

Az angyal egy gyors mozdulattal előttem termett, és öklével a gyomromat találta el. Métereket repültem hátra, az egyensúlyomat elveszítettem. A méreg, a vérhiány és a fájdalom is hozzájárult ahhoz, hogy most a földre kerüljek.
Itt a vége.

Rám taposott az a féreg, a fegyverével a nyakam bőrét finoman megvágta. Élvezettel nézte, hogyan festi feketére a vérem a ragyogó fehér pengét.
Úgy látszik nekem ennyi volt.

Lehunytam a szemem, készen álltam, hogy elfogadjam a sorsomat.

A lövöldözés elhalkult a szomszédos utcában.

A szél ismerős szagot fújt felém, amire azonnal kipattant a szemem. Mit keres ő itt?!

Egy ezüstös villanást érzékeltem csak, az angyal pedig holtan terült el mellettem a következő pillanatban.

- Úgy látom az öcsikém segítségre szorul – mért végig az ezüstös hajú férfi.

Elhúztam a számat.

- Azt hiszem jövök neked eggyel... Kakashi... - bármennyire is próbáltam nyitva tartani a szemem képtelenség volt.

Amikor legközelebb felébredtem, már egy smaragd szempárral találkoztam....

Sakura:

Kicsattanó energiával szeltem át az étkezőt és a labort összekötő folyosókat. Sasuke most Daisukéval van és megmutatja neki a palotát, meg egy-két démonos dolgot, ahogy ő fogalmazott. Amikor Sasuke tervezte a palotát, akkor szerencsére gondolt rám is és egy nagyon szuper orvosi helyiséget alakíttatott ki számomra. A labor nyilván nem volt olyan modern, mint az emberek világában, de az itteni koroknak megfelelő legmodernebb eszközökkel dolgozhattam, amivel bőven el tudtam látni a dolgomat. Izumiék is beugrottak egy gyors vizsgálatra és felkért, hogy én vezessem le majd a szülést, amire én boldogan igent mondtam. Legalább meg tudom hálálni azt, amit ő tett értem hét évvel ezelőtt.

A laborba belépve jegyzeteket firkantottam fel, hogy pontosan milyen összetételű készítményeket kell majd még pluszban csinálnom. A gyógyító helyiségbe átlibbenve pedig előkészítettem azokat az eszközöket, amik majd kelleni fognak Izumi szüléséhez. Miután mindent katonás sorrendbe raktam már késő délután fele járt az idő. Nagyot nyújtózva leraktam a köpenyemet és indultam volna a vacsoraasztalhoz, amikor egy idegen démon jelenlétét éreztem meg a hátam mögül leheletvékonyan.

Hátrapördültem és támadóállásba helyezkedtem. A férfi alakja vibrált és áttetsző volt. A teleportálás befejeztével egy ezüst hajú és szürke szemű férfi guggolt előttem, arcát félig maszk takarta. Tekintetem lentebb siklott, karjaiban tartott valakit.
Egy ezüstös hajú, tetovált arcú férfit.

Rögtön felismertem Ikumát.

- Tedd az ágyra! – parancsoltam és köpenyem felvéve azonnal nekiálltam a chakrával történő gyógyításnak, ami elemi erővel tört fel a testemből.

Ösztönösen cselekedtem, mintha ugyanott folytatnám, mint ahol hét éve abbahagytam.

Tudom Kakashinak fekete a szeme, de ennyi ferdítést nézzetek el pls :D