Sakura:

Egy szurdok aljára érkeztünk, melynek szikla falai kíméletlenül az égig törtek. Kitéptem magam a férfi karjai közül és zaklatottan fordultam felé. Hikari kiugrott a karjaimból és vicsorogni kezdett Ikumára.

- Erre mégis mi szükség volt?! - kértem számon - Mit akartál ezzel elérni? - A szívverésem felgyorsult, a levegőt szaporán kapkodtam ki-be. A medál enyhén felmelegedett a nyakamban.

- Ez a terv része volt - adta a halk magyarázatot, amire én hitetlenül csattantam fel.

- Hogy kis híján megölöd a fivéred?! - akadtam ki - Mégis...

Mi célja volt a hátba döfésnek? Az árulásnak?

Az arcom eltorzult, ahogy kezdett bennem összeállni a kép.

- Ez az egyetlen hihető magyarázat, amivel Kakashi ki tudja magát magyarázni, amiért nem tért vissza a lehető leggyorsabban a palotába az eltűnésed hírére. Ha a világ azt kapja rólam, amit mindig is látott bennem. Egy áruló képét - felelte Ikuma hideg megnyugvással.

Karjaim ernyedten lógtak testem mellett, egy apró izom az ujjamban megrándult.

- Te nem ilyen vagy. Nem vagy áruló - suttogtam kínzottan.

Gyenge mosoly futott át az arcán egy pillanatra, amiben semmi öröm nem bujkált.

- Ezt csak te látod így. Elárultam a fajomat, elárultam a feleségemet és most már a saját népemet is. Hős akartam lenni, de nekem csak az áruló szerepe jutott.

- Ikuma -leheltem elhaló hangon.

Miattam kényszerült ebbe a helyzetbe. Ha a látomásában nem találkoztunk volna, akkor a mai napig élne Reiki, Rin és a világ összes gyógyítója. A férfi oly kétségbeesetten kapaszkodott az álmába, hogy felülírta a józan ítélőképességét. Bármilyen árat hajlandó volt megfizetni az idilli jövőért.

- Ne érezz szánalmat - szólalt meg keményebb hangon - Az elcseszett életemért csak én vagyok a felelős. Ne hibáztasd magad feleslegesen! - fordult el és megindult előre.

Megérintettem a medálját, amit egykor Reiki hordott. A lánc összekötött minket, éreztem ahogy a férfi haragja a fehér kristályban rezonált.

Ikuma alapvetően nem rossz ember - bocsánat démon - csak elég sajátos felfogása van. Én vagyok az egyedüli kit közel engedett magához és akinek megmutatta a sebezhető oldalát. Kinek bevallotta szíve legsötétebb titkát.
Vajon mi történt volna, ha Sasuke nem bukkan fel az átlagosnak nem épp nevezhető halandó életemben? Hogy alakult volna a közös történetünk? Képes lettem volna őt úgy szeretni, mint Sasukét?

Rájöttem, hogy tök felesleges ezen gondolkodnom. Ami történt, megtörtént, nincs mit rajta szépíteni.
Azonban egyet biztosan tudtam.
Nem fogom hagyni Ikumát meghalni! Ő az egyetlen - Kakashin kívül - aki elismer annak ami vagyok és egyenlő félként kezel. Aki nem a törékeny nőt látja bennem, hanem a világ megmentőjét.

Együtt képesek leszünk megállítani az angyalokat! Ebben én őszintén hittem és reméltem, hogy optimizmusom átáramlott a nyakláncon keresztül hozzá.

- Menjünk! - állt meg egy pillanatra, fejét csak félig vetette hátra, így nem láttam az arckifejezését.

- Hova megyünk egyébként? - kérdeztem meg mikor beértem őt Hikarival. Csak most tűnt fel, hogy néhány nap leforgása alatt nőtt vagy tíz centit.

- Biztonságos helyre, már ha van olyan ezen a vidéken - horkantott fel Ikuma cinikusan, őszintén valami hasonló epés válaszra számítottam tőle.

Nem firtattam tovább, hisz megbíztam Ikumában. Nem a lehető legjobban kezdődött a kapcsolatunk, de többször megmentette már az életem és ez elég volt, hogy higgyek benne.

Sasuke:

Napok óta éjt nappallá téve kutatom a feleségemet, de mintha a föld nyelte volna el. Már az is megfordult a fejemben, hogy visszament az emberek világába és ott próbál valami meggondolatlant csinálni. Szemem előtt lepergett, hogy Sakurát biztos elkapták az angyalok és épp megkínozzák őt. Próbáltam elhessegetni a véres képeket, de a kialvatlanság egyre sötétebb gondolatok felé terelte elmémet.

Itachi jelentésében az állt, hogy felvették a harcot az emberekkel és egy csapat pedig elindult az emberek világába, hogy levadássza azokat az angyalokat, akik a fő mozgatórugói ennek az egész felfordulásnak. A démonok nem ölhetnek embert, ugyanis az emberi vér olyan szörnyeteggé teszi őket, mint amilyen az ősi időben volt a fajunk. Nyilván én hét éve megszegtem ezt és Sakura miatt lemészároltam egy tucatnyi embert. Egy irányíthatatlan szörny voltam, de mára már sikerült önkontrollt tanulnom. Ha ez még nem lett volna elegendő a Harag bűnének feloldozása után nyakamba kaptam egy másik átkot, ami miatt Sakura és az újszülött fiam nem maradhattak az Alvilágban. A másik átkot egy nagyon erős pecsét tartja kordában, így nem indul pusztulásnak a környezetem, se nem rothad el senki a jelenlétemben. Nyilván a pecsét csak ideiglenes megoldás, a feloldozásra még nem találtunk kulcsot a hét esztendő alatt.

Habár legvégső esetben feloldom a pecsétet és nemcsak az embereket viszem magammal a pokolba, hanem a tollas kis barátaikat is.

De előbb nyilván jó lenne biztonságban tudnom a feleségemet, aki miatt indult ez az egész hajsza. 

Tegnap este épp vadászott Ikazuchi, amikor arra lettem figyelmes, hogy folyamatosan az északi eget pásztázta. Nyugtalan volt és még a zsákmányáról is lemondott. Nem tudom mit érezhetett, de hallgattam a sárkányom ösztöneire.

Egész nap észak fele tartottunk, a végtelen pusztákat kopár hegyvidékek váltották. Az életnek sehol egy legkisebb jelét sem érzékeltem. Már épp vissza akartam terelni Ikazuchit az eredeti útvonalra, de ő makacsul ragaszkodott az északi irányhoz. Megadtam magam, így szememmel a hegyek oldalát pásztáztam, hátha felvillan a szürkeségből egy rózsaszín hajkorona.

Szürkületig megállás nélkül repültünk, amikor a szél füst szagát sodorta felénk. Hunyorítottam a szag irányába, de a felhők miatt nem láttam jól a környéket. Ikazuchi lejjebb ereszkedett és szám tátva maradt a pusztítástól.
Ez biztos nem a természet műve!

A sárkányom parancs nélkül a romok felé szállt és meglepve tapasztaltam, hogy valaki fekszik a földön. Chakráját gyengén éreztem ebből a távolságból, de ahogy közelebb repültünk azonnal felismertem Kakashi jellegzetes auráját. Egyedül volt a környéken.

Még röptében leugrottam Ikazuchi hátáról, hogy megvizsgáljam leghűségesebb katonám állapotát.

- Kakashi! - ordítottam és karjaimba kaptam őt.

Bár itt lenne Sakura, hogy meggyógyítsa!

- Sa-Sasuke-sama - tért magához a férfi, szavai nagyon gyengén hagyták el a száját.

- Tarts ki!

Meg kell tudnom, hogy mi történt!

- Én... én megpróbáltam megállítani - kezdett bele nyögvenyelősen - De ő erősebb volt nálam.

Kiről beszélt?

- Kiről van szó, Kakashi? Kivel harcoltál? - záporoztak felé a kérdéseim.

Talán lejutottak az angyalok valami csoda folytán és velük vívott élet-halál küzdelmet. Az megmagyarázná a környék állapotát.

- Ikumával... Nála van Sakura-sama... - Lehelte fáradtan a férfi és küzdött, hogy tudatánál maradjon.

A világ beszűkült előttem, fülem sípolni kezdett. A harag hurrikánként lepte el vénáimat és kész voltam szétszaggatni a tetovált arcút, amint legközelebb elkapom őt.

Hiba volt megbíznom benne! Át kellett volna kutatnom az emlékeit amint volt rá alkalmam!

A nyomok még forróak! Meg fogom Ikumát találni és a feleségemet is visszaszerzem!

Nagyon megszállt most az ihlet 😂