Kankuro arcán épp annyi érzelem tükröződött mint a harcokban használt bábján. A bánya levegője a felverődött szénportól volt terhes, egy párszor el is tüsszentette magát a kanyarulatos csatornákban. Szerencséjére az ormótlan hangra senki sem ugrott a torkának késsel a kezében.
Ahogy haladt egyre mélyebbre nyöszörgő hangokra lett figyelmes. Emberek lapultak a folyosó végén.
Kankuro megállt és a nyöszörgések mögött pusmogást is hallani vélt. Az emberek kisugárzása alapján nem jelentett számára veszélyt, viszont óvatosan haladt tovább. A beszélgetés foszlányokból arra következtetett, hogy rabszolgákkal van idelent dolga. Megkerülni úgysem tudja őket, a találkozás elkerülhetetlen velük. Kankuro halkan lépdelt előre tovább egészen addig míg két férfi ki nem szúrta őt. Az arcuk maszatos volt a széntől, ruhájuk szakadt és csuklójukat bilincs fogta közre.

- Nem foglak bántani titeket - kezdett bele Kankuro kimérten.

A férfiak elhallgattak bizalmatlanul mérték végig őt. Az idősebb vette a bátorságot és mégiscsak megszólalt.

- Te más vagy mint ők - jegyezte meg. Kankuro nem az általuk ismert bérgyilkos öltözéket viselte - Mit keresel itt a pokol gyomrában?

- Szabadon engedlek titeket, ha eláruljátok, hol van a gyermek.

- Rengeteg gyermeket találsz itt, Danna! Több holtat mint élőt - magyarázta a fickó, kivillanó fogai szintén feketék voltak.

- Egy pólyást keresek. - A férfiak tekintetében felismerés villant.

- A legmélyebb tárnában találod, Danna. Hiroshi sok-sok órával ezelőtt vitte le oda, és egyedül távozott. Nem sok reményt fűzök az életéhez, Danna! - Kankuro örült amiért megszerezte a kellő információkat, sejtése beigazolódott. Nyilván a központi részben rejtette el a kölyköt.

Kankuro az ígéretéhez híven szabadon engedte a két rabszolgát, maga is meglepődött milyen könnyen sikerült eltörnie a láncokat. A legsilányabb fémből készültek, semmi chakra, semmi qí nem hatotta át azokat.
Egyszerű emberek voltak ezek. Nem kellett feleslegesen qít pazarolni a fogva tartásukhoz.

Kankuro halálosan kimerült rabokat látott a földön feküdni, ahogy egyre mélyebbre haladt. Voltak kik kezüket nyújtották felé, de ő csak haladt tovább egyenesen előre. Nem állhat meg mindenkit kiszabadítani...

A talaj megremegett felettük, Kankuro egy pillanat erejéig kővé dermedt. Majd azonnal futásnak indult, ahogy mögötte kezdett beomlani a bánya. Nők és gyerekek sikolya, illetve férfiak üvöltése veszett bele az omló kőrengetegbe.

Aztán vége szakadt. A csendet csak az ülepedő por zizegése törte meg.

Kankuro lihegve csúszott le a fal mentén. Nem sokon múlott, hogy ő is odavesszen a többivel együtt. Viszont a holtak bűze orrfacsaró volt ezen a szakaszon és csak reménykedett, hogy még nem késett el.

Szíve nagyot dobbant, ahogy távolról egy gyermek sírása hallatszódott fel. Kankuro összeszedte magát és futásnak eredt. Ahogy közeledett a pontszerű fény egyre nagyobbá és világosabbá vált az alagút végén.

Az arcára festett vonalak általában eltakarják érzelmeit, de megrökönyödését most még a jeleknek sem sikerült maszkírozniuk. A helyiség felett hiányzott egy hatalmas földdarab.

Egy fiatal lány csitítgatta a gyermeket.

A lány riadt őzike szemekkel meredt az idegenre, és szorosabban ölelte magához a gyermeket, ki kis kezeivel a rongyos ruhájába kapaszkodott. Mindketten koszosak voltak a széntől.

- Nem akarlak bántani - tette fel kezeit Kankuro - Meg akarlak menteni titeket. - A lány arca továbbra is félelmet tükrözött.

Egy rozsdás csorba kést húzott elő a zsebéből. Remegve tartotta Kankuro felé.

A homokrejteki inkább nem mozdult, egy rossz mozdulat és az a kés még véletlenül a gyermek torkába áll bele. Ezt nem kockáztathatja meg.

Perceken keresztül így álltak.

Kankuro arca már verejtékezett a feszültségtől. Volt egy terve és nagyon gyorsnak kell lennie vele. A chakrafonalak az ujja végén nem a hátán levő bábhoz kapcsolódtak, hanem a lány végtagjaihoz tapadtak.

A kislány kezéből kiesett a kés és nyöszörögve próbált ellenállni. A pólyában a gyermek újra felsírt a nyugtalanságot észlelve.

- Nem akarlak bántani! - hajtogatta továbbra is Kankuro, de a gyermek nem értette őt. Nem beszélte a nyelvüket.

A lány először szólalt meg, az akcentusa alapján távol keletinek tűnt a rab. Kankuro ebben a pillanatban bánta meg amiért nem figyelt a nyelvi órákon az akadémián. A chakrafonallal sok-sok küzdelem árán de sikerült magához sétáltatnia a gyereket. Már épp azon ügyeskedett, hogy a karjaiba veszi Sakura öccsét, amikor a csata zajai félelmetes változást hozott rájuk nézve. Mélyen voltak a talajszint alatt, de Kankuro így is látta a közelgő katasztrófát a fejük felett lebegni.

- KANKURO! - hallatszott Sakura kiáltása, ki sebesen száguldott lefelé hozzájuk, mögötte pedig egy bijuu bomba falta a távolságot.

Kankuro megfogta a gyerekeket és csak imádkozni tudott mielőtt rájuk robbanna a bánya.

...

Sakura tudta, hogy őrültséget csinál és egy gondolatnyi idő alatt eldobott magától mindent, hogy megmentse kisöccsét. Nem akar szüleinek még nagyobb fájdalmat okozni, muszáj lesz megmentenie a vérét.

Tudta, hogy a versenyfutást az idővel elvesztette amint beugrott a bányába. De ő mégis tette azt, amit a legjobbnak látott még akkor is, ha a saját vesztét okozza el. Az akarata erősebb volt annál, minthogy megfutamodjon a halálos vég elől.

Sakura szemből ölelte át Kankurot és próbált a qí energiából falat képezni, viszont idelent semmi élő nem volt amiből tudott volna természeti energiát kivonni. Ahhoz, hogy chakrát gyűjtsön az öklébe már késő volt.

Vége...

Az öccse arcára nézett és végtelen nyugalom szállta meg a pokol gyomrában. Lehunyta a szemét és bocsánatot kért az élőktől a bűneiért és a mostani tettéért.

A sötétség helyett viszont egy ragyogó kő fogadta őt. A kőnek tojás alakja volt és izzó repedések borították. Sakurának fogalma sem volt, hogy milyen jelenségnek most a szemtanúja.
A kő hirtelen megszólalt.

- Emlékszel az ártatlanok vérének ízére? Emlékszel a világ égésére, a tűzre mi beborította földet és eget egyaránt? Emlékszel a dicső fényre és a hatalom ízére, Parázslélek?

Ez a megszólítás megint...

A tojásból éles fény kezdett áradni, Sakurának el kellett a kezével takarni a szemét. A lény kérdését követően ezernyi kép villant be az elméjébe a múltból.
A lény emlékei tiszták voltak a háború sújtotta világról és az azt követő békés időszakokról. Sakura eltátotta száját döbbenetében, ahogy felmenőit látta maga előtt, kik a vad lángokat megszelídítették kezeik között.
Nemes lelkű és erős akaratú Harunok voltak ők.

- Szóval a legenda igaz - suttogta maga elé a lány. Legszívesebben felkacagott volna kínjában amiért nem esett le előbb neki, hogy Hiroshi miért szentel rá ekkora figyelmet. - Azonban most már mindegy. Felrobbanunk mindjárt - Sakurát bántotta amiért nem fejtette meg előbb a talányt. Azonban azt sem értette, hogy miért pont ő lett a kiválasztott. A lelke korántsem volt tiszta.

A repedések hangja egyre sűrűbbé vált, hamarosan feltörik a tojás.

- Kinek ereiben tűz folyik és szárnyai lángokból állnak annak meg sem kottyan ez a parázsló labirintus - felelte magabiztosan a hang.

Sakura elvette a kezét az arca elől és a tojás helyén már ott lebegett a kikelt főnix. A tűzmadár fényesen ragyogott előtte, mint minden kiválasztottja előtt a múltban.

- Te vagy a főnix és testednek nem okozhat gondot a tűz, hisz abból állsz - jegyezte meg Sakura.

- Nem Parázslélek - csóválta meg a fejét, miközben lángjai oda-visszacikáztak - Nincs én és nincs te. Mi vagyunk a Tűz - nézett határozottan a lény Sakura szemeibe.

A lány gyors észjárású volt, azonnal felfogta, hogy ez mit jelent. A smaragdokban az elszántság tüze táncolt.

- Látom emlékszel már - mosolyodott el a főnix, majd szent lángjaival beborította Sakurát.

...

Hiroshi érzékelte a démonrókát fenyegető veszélyt, ezért próbált közelebb sodródni feléjük. A lombok felett vívott halálos táncot Kazukival, szerencséjére az unokája fékezhetetlen dühe pont kapóra jött neki. Sikerült úgy irányítani a támadásait, hogy a Kyuubi a képességei hatótávolságán belül helyezkedett el. Meg tudja védeni az Uchiha támadásától, csak a démon által tudja terveit véghez vinni. Sakurát lecsalta a bányába, már csak az a bizonyos szikra hiányzik.
A perifériából szemmel tartotta az Uchihát és a kritikus pillanatban újra felhasználta az összes qí energiát, melyet a természet tudott nyújtani. Egy láthatatlan többrétegű pajzsot képzett, hogy megvédje a bombát.
A chakranyíl és a pajzs találkozása robbanásszerűen ment végbe, a bijuu bomba sértetlenül haladt tovább a bánya szája felé.
Az oldalába hatoló éles fájdalom ellenére is megérte ennyit vesződni a hatalmas tűzörvényt látva.
Kazuki maga is meglepődött, hogy fogást talált a nagyapján, a katana úgy hatolt a testébe, mint a kés a vajba. Az öreg beteges csodálattal nézte a tüzet, több évtizednyi erőfeszítései fizetődnek ki a mai nappal. Kazuki viszont elszörnyedve fordította el tekintetét a tűzről. Kizártnak tartotta, hogy a lángörvény alján ott álljon sértetlenül a himéje.

- Megölted őt! - sziszegte és próbálta a katanáját oldalra tolni, hogy minél nagyobb sérülést ejtsen a nagyapján. Viszont a kard nem mozdult, hiába tolta minden erejével.

A férfi ráfeszített a fegyverre és őrülten vigyorogva kapta el Kazuki csuklóját, amit egy mozdulattal sikerült is eltörnie.

Kazuki felüvöltött és rongybábuként dobta le őt a földre.

Hiroshi katanával az oldalában sietett a tűzoszlophoz. Látnia kell a legenda születését és meg kell kaparintania a halhatatlan lángokat, hogy régóta dédelgetett álmait megvalósítsa.

...

Uchiha Sasukét sokkolta a támadásának sikertelensége. Chakrája fogytán volt már, de egy utolsó szárnycsapással a bánya felé száguldott. Nem fog időben odaérni, tudta jól. Azonban nem fogja tétlenül nézni, ahogy egy újabb szerette a szeme láttára meghal.

- SAKURAAA! - üvöltötte teli torokból, ahogy a bánya berobbant előtte. A lila páncél eltűnt róla, és a mohó lángokkal nézett farkasszemet. 

Sasuke gondolkodás nélkül a tűzbe vetette volna magát, de ettől az őrültségtől Itachi mentette meg. Lefogta szeretett öccsét.

- Nem fogom hagyni, hogy a vesztedbe rohanj! - kiáltotta hevesen Itachi. A szíve szakadt meg Sakuráért, de számára az öccse az utolsó reménye. Nem hagyja elveszíteni!

- Engedj el! - rivallt rá bátyjára és kétségbeesetten küzdött.

Percek teltek el mire Sasuke felhagyott az ellenállással. Az arcáról patakokban folytak a könnyek, és Itachi szeme sarkából is kicsordult pár könnycsepp. Itachi soha nem akarta újra ezt a jelenetet látni. Fájt látnia, hogy Sasuke szemei előtt újra darabokra tört a jövője és a reménye. A múltban elvett tőle mindent amit szeretett és most Hiroshi újra megtette ugyanezt.
Nem ezt érdemli az öccse!

A szeretetet és a gyűlöletet csak egy halvány fátyol választja el egymástól. Az Uchiháknak pedig előszeretettel kellett áttépniük ezt a határt a nagyobb hatalom érdekében... most viszont akaratlanul olyan szörnyekké válhatnak, hogy aki csak hallomásból is ismeri az Uchiha nevet rettegve fog visszagondolni a klán utolsó élő tagjaira.

Danna: Uram, Sir megszólítás japán megfelelője.

Hiroshi rettegj, már csak perceid vannak hátra! 😂