Sasuke:

Sakura átölelt. Bocsánatkérést suttogott.

Miért kér bocsánatot, hisz nekem kellene...

- Kicsit durva voltam Önnel. Tudom, hogy jót akar, de higgye el, már így is többet tett értem, mint gondolná. – tekintete ellágyult. – Nehezen engedek bárkit is a közelembe és nehezen fogadom el a segítséget is. Egyedül is meg tudom oldani a problémáimat, nem akarom Önt ennél jobban belerángatni. – szomorúan rám mosolygott.

Egy egészen új arcát mutatta meg előttem. Ha csak egy pillanatra is, de felszínre tört a valódi énje. A szúrós külső valójában gyönyörű belsőt takart, én pedig jobban meg akartam ismerni ezt az oldalát. Képtelen voltam másra gondolni, csak Sakura járt a fejemben. Tudtam, hogy nekem Ő kell, Ő az igazi. Vele képes lehetek megtörni az átkot, mielőtt teljesen szörnyeteggé változnék.

Újra át akartam ölelni, úgy mint, ahogy az esőben tettük. Elvettem a kezem a lepedőről, hogy átöleljem. A lepedő hamarabb ért földet, mint a kezem a derekára. Mindkettőnk arca a paradicsom színét vette fel, a rózsaszín hajú nő egy pillanat alatt elugrott tőlem, arcán nyoma se volt a korábbi gyengéd érzelmeknek.

Ezért esküszöm már megnyerném az év legszerencsétlenebb férfije díjat. Megérdemelném. Egyetlen szerencsém, hogy Hinata nincs itt, hogy lássa ezt a komédiát. Felkaptam a lepedőt, ügyetlenül próbáltam takargatni magam. Sakura elfordult, és egy övvel tért vissza. Ahogy elvettem, a fürdőbe rohantam.

Miért ver engem a sors?

Újra összeraktam az öltözékem, maradék büszkeségemet összeszedve kiléptem újra a fürdőből. Sakura az asztalnál ült, a telefonját nyomkodta.

- Egész este kitart a vihar – mondta közömbösen.

Kihúztam a szemben levő széket, leültem rá. Felnéztem az órára, ami még csak nyolcat mutatott. Túl korai volt még a lefekvéshez.

- Miért van Japánban? – indítványozta a beszélgetést Sakura.

- Üzleti okok miatt – feleltem. – Ennyire lerí rólam, hogy külföldi vagyok?

- Kicsit akcentussal beszéli a nyelvünket, ráadásul nem egy tipikus japán férfi kinézete van. Mitől menekült azon éjszakán? – érdeklődött.

Vallatáson éreztem magam, persze hogy kíváncsi rá. Az első dolgot vágtam rá, ami eszembe jutott.

- Egy csapat kutya vett üldözőbe. – hitetlenkedve nézett rám.

- Képes eltörni egy fémbilincset, de egy csapat kutyával nem bír elbánni?

Vállat vontam.

- Szeretem az állatokat, nem tudnék rájuk kezet emelni.

Este tízig beszélgettünk, főleg Sakura kérdezett tőlem. Ha én kérdeztem, mindig hárította a kérdést, vagy kitért a válaszadás alól. Nehéz így ám ismerkedni.

Sakura pontban tízkor felállt, és a fürdőbe zárkózott. Hallottam a víz csobogását, így felálltam és kicsit jobban körülnéztem a lakásban. Nem volt túl nagy egy embernek bőven elegendő volt. Tekintetem két fényképre siklott, melyek fekete szalaggal voltak átkötve. Sakura szülei voltak azok.

Ő is árva akárcsak én.

Kijött a fürdőből, addigra én már visszaültem a székre. Rám nézett, majd az ágyra. Majd megint. A száját harapdálta, láttam, hogy nagyon gondolkozik valamin. Aztán leesett.

- Elalszom én a földön is. – erre csak a fejét rázta.

- Nincs plusz párnám, se takaróm. Ön elég termetes, elfoglalja az egész ágyat.

Hát istenem, meg kellett dolgoznom ezekért az izmokért...

- Ön alszik az ágyban.

- És Ön? – néztem rá kérdőn. Erre megint hatalmasat dörrent.

- M-majd a szekrényben – tette hozzá elsápadva.

- Ugye viccel? Akkor alszom inkább a kocsiban, de nem akarok több kellemetlenséget okozni.

- Ne! – megfogta a csuklómat, arca vörös volt. Résnyire szétnyílt az ajka, de hang nem jött ki a torkán. Valósággal küzdött, hogy a szavak felszínre törjenek.

- Legalább várja meg a vihar végét, kérem. – suttogta alig hallhatóan.

Egy nagyot villámlott, Sakura már fogta is be a fülét. A dörgés végeztével, csak ennyit suttogott:

- Szánalmas, nem igaz? -meghökkentem.

- Semmi szánalmas sincs abban, hogy Ön fél a viharoktól. A félelem felismeréséhez is bátorság kell.

Karjaim ösztönösen mozdultak, megöleltem Sakurát. Azt akartam, hogy érezze, amíg én jelen vagyok biztonságban érezheti magát. Azt akartam, hogy bízzon bennem.

Teste megfeszült az öleléstől, de pár perc után felengedett. Elkezdtem körkörösen cirógatni a hátát.

- Nem kell mindig erősnek és keménynek mutatnia magát a világ előtt, nem szégyen néha gyengének lenni. – felnézett rám, sok érzelem kavargott azokban a gyönyörű smaragdokban.

- A gyengét mindig eltapossák, senki sem kel a védelmére – mondta halkan, hangja a fájdalomtól remegett.

Fogalmam sincs, hogy mit kellett átélnie, de tudtam, hogy nem volt egyszerű élete.

- Én megvédem. – ezt valóban így is gondoltam.

- Valóban? – tele volt kétellyel a hangja.

Ígérem. – suttogtam a fülébe.

Kicsit rövidke lett tudom, a kövi már hosszabb lesz :) Folytatást? :)