Ikuma:

Amint megláttam a barlang bejáratát, kiröppentem Sakura kezei közül és démoni formámban teleportáltam oda. Még az hiányozna, hogy bárki is meglásson galambként... Csak reménykedni mertem, hogy az Uchiha tartja majd a száját. Sakura egy párszor furcsán nézett rám az út során, nem tudom, hogy felismerte-e. Én voltam az a szerencsétlen galamb, aki kitörte a szárnyát és segített rajtam a szárnyam rögzítésével, majd kizuhantam a hotel ablakán a mélybe.

De mindegy is, ez most lényegtelen. Akár felismert, akár nem akkor is segíteni fogok neki. Nem hagyhatom meghalni.

Egy narancssárga hajú fickó fogadott minket. Bemutatkozott, kiderült ő az Akatsuki vezetője. Amíg sétáltunk a folyosókon furábbnál furább alakokba botlottunk. Elképesztő, hogy ezeknek a figuráknak a kezébe helyeztük a világunk mentő akcióját. Néhány perc menetelés után egy nagyobb csarnokba értünk, ahol a többiek már javában tervezgették a hadi tervet, melynek az élén Shikamaru állt. Elképesztő.
Kaguya hadseregének vezére is a mi oldalunkra állt.

- Hali – vetettem be a lehengerlő stílusomat és ledobtam magam az egyik üres székre.

A hangulat elhűlt, de nem lepődtem meg. A megjelenésem mindig fagyos légkört váltott ki mindenkiből. Talán azért, mert nem vagyok túl népszerű a szemükben?
Ahogy végignéztem a jelenlevőkön, láttam egy-két meglepetés arcot, mint Uchiha Itachit és Izumit. Évekkel ezelőtt eltűntek, mindenki a halálukról pletykált, csak Sasukéék hitték ostoba módon az ellenkezőjét.
Tíz másodperccel később megjelent Sasuke és Sakura, a társaság arca pedig rögtön felderült. Hinata, Ino és Izumi rögtön Sakura nyakába ugrott, míg Naruto öklözött egyet az Uchihával. Itachival egy néma pillantást váltott, majd a teremben megjelent még egy váratlan vendég.

Egy újabb Uchiha.

- Gomen, a késésért – Pein az ijesztő szemeit forgatta.

- Már megszoktuk tőled – Obito csak zavartan vakargatta a fejét.

A férfire meredtem.

Egy jövőkép jelent meg előttem. Sakura döntése nemcsak saját vesztét okozza, hanem Hinatáét is. A vérszerződés miatt kettejük élete szorosan összefonódott, megtörni azt semmilyen módon nem lehet.
Két szörnyeteg sírt a szerelmeik holtteste felett, és mindenkit távol tartottak. Senki sem merte megközelíteni őket.
Uchiha Obitot kivéve.
A vörös róka felmordult, ahogy Obito egyre közelebb merészkedett Hinatához.

- Vissza tudom hozni – gyengéd mosollyal nézett körül – Engedd, hogy megpróbáljam – Naruto pedig hagyta, hogy Obito a karjaiba vegye Hinatát. Megharapta az ujját, kiserkenő vérét a vérszerződéshez nyomta.

„Míg a kezdet és a vég eggyé nem válik." - suttogta mögöttem egy női hang.

Hátrapördültem, Rint láttam magam előtt. Egyenesen a szemeimbe nézett.

Lehetetlen... nem szabadna engem látnia.

- Mégis... hogy? – ekkor Rin Sakura holtteste felé mutatott.

- Sakura túl fogja élni, ha vállalod a következményeket – a jövőbeli Sakurára pillantottam, majd a tekintetem újra a nőre vezettem. Határozottan bólintottam – Szellem vagyok és Sakura lelkének egy darabkáját alkotom. Ha úgy tetszik reinkarnálódtam benne. Rám nem vonatkoznak a világ anyagi törvényei, elég sok mindent tapasztaltam meg, hallottam és láttam azt, amit más nem. Kaguya legyőzése csak a kezdet lesz – Rin az égre tekintett, elkomorodott – Többet nem mondhatok... figyelnek.

Az álomkép darabjai kezdtek elhomályosodni.

- Várj, ne menj el! Hogy menthetem meg Sakurát? – Rin elmosolyodott.

- Már minden tudás a birtokodban van, csak össze kell raknod a kirakós darabkáit. Számítok rád Ikuma! Sakurának erről egy szót se! – ezzel a jövő szertefoszlott előttem.

- Föld hívja Ikumát! – lengette meg Naruto a kezét előttem – Eléggé elsápadtál és percekig csak bámultál előre. Jól vagy? – rendeztem vonásaimat és egy gyors elnézést hadarva kimentem a friss levegőre.

- Majd én utána megyek! – hallottam meg vékonyan Sakura hangját, amit az Uchiha nyilván ellenzett.

Gyorsítottam a lépteimen, most egyedüllétre volt szükségem. Meg tudom menteni Sakurát, csak még épp nem vagyok tudatában, hogy miként fog ez megvalósulni. Gondolkodj Ikuma! Gondolkodj!

Észre sem vettem, Sakura apró tenyerét a vállamon.

- Mit láttál? – kérdezte Sakura suttogva.

- A jövőt. Van. Remény – tagoltam nagyon lassan, de többet nem hintettem el. Sakura egy nagyot sóhajtott, sikerült egy kis enyhülést hoznom a számára – Többet, most nem mondhatok – Sakura nagyon lassan bólintott.

- Köszönöm – suttogta rekedten, majd megrántott az ingujjamnál fogva, hogy ideje lenne visszamennünk.

Visszamentünk a terembe, de addigra már Sakura elengedte a ruhámat, így megelőzve egy újabb Uchiha féltékenységi rohamot. A teremből pedig addig ki nem léptünk, míg meg nem terveztünk minden lépést a háborúról.

Azonban az én gondolataim egészen máshol forogtak.

Kaguya, istenek, démonok, árulás, Rin, Obito, vérszerződés...

Mindent tudok. Azonban a kirakós darabkái sehogy akartak összeállni.

Temari:

Hetek teltek el minden vezető visszatért a saját birodalmába, hogy felkészítse az embereit a közelgő háborúra. Shikamaru három hete hagyott itt, ha minden igaz ma fog visszatérni a búvóhelyre.

Nem vitt magával. Egyszerűen köszönés nélkül lelépett.

Gaara és Kankuro hívott, hogy menjek haza velük, de elutasítottam az ajánlatukat. Addig nem mozdulok, míg nem beszélek még egyszer Shikamaru fejével.

A folyosón sétáltam, mikor Sakurába botlottam.

- Temari-san? – kérdezte meglepve, én pedig nem tudtam mire vélni a hangsúlyt.

- Sakura? Mi történt? - érdeklődtem meg.

- Azt hittem, hogy Shikamaruval vagy. Két órája találkoztam vele – leesett az állam.

- M-már visszatért? – meg sem vártam Sakura válaszát, fel-alá szaladgáltam a búvóhelyen őt keresve.

Halványan megéreztem a chakráját, körülbelül fél mérföldnyire. Azonnal rohanni kezdtem felé. Shikamaru egy mezőn állt és a kezében tartott valamit. Ahogy közelebb értem, tekercset láttam pihenni a kezében.

- Shikamaru! – ordítottam.

- Temari – biccentett felém, hivatalosan szólt hozzám. Mégis mi a fene történt? Pár hete a világot jelentettem neki, most meg úgy bánik velem, mint egy idegennel.

- Miért kerülsz? – szegeztem nyíltan felé a kérdést dühösen. Magyarázattal tartozik nekem a viselkedése miatt. Elegem van a kétségekből! Ha nem akar tőlem semmit, mondja meg kerek perec és akkor nem reménykedem feleslegesen.

- Én nem kerüllek – gúnyosan néztem rá, haragosan örvénylett a szél körülöttem – Én... elfoglalt voltam.

- Annyira, hogy még egy sziát sem tudtál kibökni mielőtt elmentél volna? – nagyot nyelt, én pedig közelebb léptem hozzá – Ha tehernek érzel mondd a szemembe! – parancsoltam rá.

- Nem erről van szó... csak... - kereste a szavakat, de nem nagyon találta – Ez de kellemetlen... - dühösen csípőre tettem a kezem – Én rájöttem, hogy milyen bunkón viselkedtem veled, és úgy gondoltam... hogy jobbat érdemelsz nálam. Megaláztalak, erre pedig nincs bocsánat – nagy levegőt vettem.

- Valóban megaláztál, de honnan tudod, hogy nem bocsátanék meg neked? – néztem rá szúrósan – Egyszer igazán megpróbálhatnád – várakozóan tekintettem az arcára.

- A három hét alatt nem tudtam összerakni a gondolataimat, szerinted, most sikerülni fog? – még közelebb sétáltam, az arcunkat néhány centiméter választotta el.

- Ajánlom, hogy sikerüljön! – Shikamaru agytekervényei hevesen forogni kezdtek.

- Tisztában vagyok a hibáimmal és bűneimmel. A világ leglustább démona vagyok, aki megalázta a szeretett nőjét és házassági fogadalmát a porba tiporta. Ha hajlandó vagy megbocsátani ennek a reménytelen és kellemetlen alaknak, illetve megismételni újra a neki tett fogadalmat, akkor mindennap azon fogok dolgozni, hogy mosolyt varázsoljak az arcodra – tudtam, hogy csak ösztönözni kell és rögtön megered a nyelve.

Elmosolyodtam.

Lábujjhelyre álltam és az inggallérjánál fogva magamhoz rántottam egy szenvedélyes csók erejéig.

- Akkor vehetem ezt igennek? – kérdezte, mikor elváltak ajkaink.

- Inkább megelőlegezem a bizalmat. Szeretném én azt látni, hogy keményen dolgozol a boldogságomért – néztem rá kihívóan. Keze a derekamra csusszant, közelebb rántott magához, miközben az arcán egy sunyi vigyor terült szét.

- Bizonyítékot szeretnél, hogy kész vagyok bármit megadni neked? – én csak sejtelmesen elmosolyodtam, Shikamaru egy újabb csókra invitált – Keresnünk kellene egy kényelmesebb helyet – én csak erőtlen bólogatásra voltam képes.

Shikamaru ezúttal komolyan tartotta magát az ígéretéhez.

Hinata:

Narutoval együtt utaztunk vissza Suhikoba, az otthonomba. Összetoboroztam a legjobb embereimet és kiadtam a parancsot a felkészüléshez. Mindenki éjt-nappallá téve edzett, köztük én és Naruto is. Nem lazsálhatunk egy percet sem, ki kell alaposan használnunk ezt a rövidke időt. A hetek gyorsan teltek, Naruto pár napra Inerasba utazott, hogy a maradék hűséges emberét az Akatsuki búvóhelyére irányítsa és ott edzenek.

Naruto hazatérése utáni reggelen szörnyű émelygés tört rám. Befutottam a mosdóba és kiadtam a gyomrom tartalmát. Párom viharzott be.

- Minden rendben van, Hinata? – kérdezte miközben lófarokban fogta a hajamat – Elrontottad a gyomrod? Mondtam, hogy nem kellett volna ennyit enned vacsira – korholt le.

- Pont te mondod? – újra a mosdó fölé hajoltam. Ő, aki kétszer annyit evett, mint én.

- Igen! – ezután egy negyed órát beszélt arról, hogy milyen érzékeny az én gyomrom, sokkal jobban oda kellene figyelnem a táplálkozásra. Burkoltan közölte, hogy kevesebbet kellene ennem – az alakom tökéletes, nyugtatott közben, mikor leesett neki miről is beszél - de ne aggódjak, mert az a mennyiség nem fog kárba veszni.

Azt mindjárt gondoltam.

A következő napok reggelei pedig hasonlóképp indultak. Naruto összefont karokkal meredt maga elé.

- Nem hiszem, hogy a kajával van gond – a padlón ültem, és úgy néztem fel rá.

- Erre már én is rájöttem... - hirtelen bevillant, hogy ez a jelenet már megismétlődött.

Kifutott minden vér az arcomból.

- Beszélnem kell Sakurával! MOST! – Naruto nem értette a gyors hangulatingadozásom, de vállalta, hogy elteleportál az Akatsukihoz.

Sietősre fogtam a lépteimet, de Naruto visszarántott a csuklómnál fogva.

- Elárulnád nekem is, hogy mire gyanakszol? – kérdezte aggódva.

Nem akartam téves következtetést levonni, sem hamis ábrándokat szőni.

- Van egy tippem, de előtte beszélnem kell Sakurával. Kérlek még öt percet bírj ki! – dörömböltem Sakuráék ajtaja előtt.

Egy kócos Sasuke fogadott engem.

- Tudjátok mennyi az idő? – tette fel ingerülten a kérdést – Talán Kaguya visszatért, hogy itt vagytok? – megráztam a fejem, Sakura chakráját bentről éreztem. Kilöktem Sasukét az ajtón túlra és magunkra zártam azt.

- Hinata? – törölgette ki az álmot a szeméből Sakura – Mi történt? – behúztam a fürdőbe, csak ott mertem elmondani neki a gyanúmat.

Sakura rögtön magához tért.

- Mindjárt megvizsgállak! – felragyogott a zöld chakra a kezén, én pedig feszültem vártam az ítéletet.

Próbáltam leolvasni Sakura arcáról bármit is, de nagyon a feladatra koncentrált.

- Helytálló a gyanú – a gyomrom fel-leliftezett, nem tudom most örülnöm kellene, vagy bőgnöm?

- Miért pont most? – sírtam el halkan magam, Sakura pedig megölelt.

A visszafojtott zokogásom nem sikeredett elég halkra, mert berobbant mögöttünk az ajtó. Naruto állt ott kérdő tekintettel, mögötte pedig Sasuke.

Ők semmit sem értettek.

Sakura megsimította a hátamat, és szó nélkül karon ragadta az értetlen Sasukét és kivezette a szobából. Magamra hagyott Narutoval, ő pedig megfogta a kezem.

- Letelt az öt perc. Mi a baj? – alig bírtam az arcára nézni.

- Én... - kerestem a megfelelő szavakat, majd kiböktem - -Gyermeket várok – ejtettem ki megsemmisülten, a könnyeim pedig utat találtak. Miért pont most?! A gyermekáldás várhatott volna még igazán pár hetet, míg a kedélyek le nem csillapodnak. Miért pont a harcok előtt kellett ennek megtörténnie? – Sajnálom – zokogtam.

Naruto elengedte a kezemet, valószínűleg őt is sokkolta az infó. Percek múlva mertem csak ránézni, de ő addigra már magára öltötte a szokásos róka vigyorát és karjaiba kapott. Megpörgetett a levegőben, amitől újra rosszul lettem.

- Jaj, Hinata gomen-gomen! – letett a földre – Csak annyira boldog vagyok! – ölelt magához szorosan – Apa leszek, el sem hiszem! – ujjaival elmorzsolta az utolsó könnycseppjeimet is – Köszönöm, Hinata – csókolt meg életem szerelme.

- Akkor... nem haragszol? – ejtettem ki cérnavékony hangon a kérdést. Naruto meg úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna.

- Miért haragudnék? – már olyan szorosan vont magához, hogy lassan alig kaptam levegőt – Meg foglak védeni titeket, emiatt nem kell aggódnod. Leverjük Kaguyát és olyan otthont varázsolok neked meg a kicsinek, hogy el fogsz ámulni – bár ilyen egyszerű lenne ez az egész, de Naruto jókedvéből egy kicsi rám is ragadt – Készen állsz? – nézett rám vigyorogva.

- Mégis mire? – pislogtam nagyokat.

- Hogy bezsebeljük Sasuke gratulációját – itt már én is elnevettem magam, Naruto megfogta a kezem és együtt mentünk elújságolni a többieknek a nagy hírt.

...

Az estét már Suhikoban töltöttük, nagyon lefárasztott a nap. Izumi és Konan ujjongott, Ino még szerencsére nem tudja, de szerintem visítani fog, ha elérkezik hozzá a hír. A fiúk gratuláltak, a legviccesebb reakciót Sasukétól kaptuk természetesen. Sakura kibírta addig, hogy ne árulja el, így még nagyobbat ütött a hír. Sasukénak leesett az álla, megveregette Naruto vállát és szokásukhoz híven már ebből is versenyt csináltak. Fogadni kezdtek, hogy melyikünknél köszönt be hamarabb másodszor a gólya. Egyszerre kaptuk fel a vizet Sakurával, és kaptak a fiúk egy-egy pofont az arcukra. Azonnal abbahagyták az ökörködést.

Lefeküdtem Naruto mellé az ágyba, aki közelebb bújt hozzám és hátulról átkarolt. Öt másodperc múlva már csak a horkolását hallottam, de egy szeretleket még elsuttogott álmában. Megsimogattam a még lapos hasamat. Természetesen mindenki feszült a közelgő harc miatt, de a bennem megfogant élet még több erőt adott nekem. Túl kell élnünk bármi áron! Hiszem, hogy Kaguya hamarosan már csak egy rossz rémálom marad, és a gyermekeink arca majd feledtetik velünk a múlt fájdalmát.

Harcolni fogok!

Az elvesztett szeretteimért, a barátaimért, a családomért, a szerelmemét és végül...

A gyermekünkért.

Sakura:

Örültem Hinatáék boldogságának, de nem tudtam önfeledten velük nevetni. Ikuma szerint van remény, de azt nem részletezte, hogy melyikünk megmentésére. Ha meghalok, akkor nemcsak Hinatát rántom magammal, hanem a magzatát is.

Muszáj Ikuma szavaiba kapaszkodnom, különben feladnám.

Bizonytalan vagyok a jövőt illetően. Ha az a sorsom, hogy meghaljak, akkor csak annyit kérek, hogy mindenki más élje túl. Bízom benne, hogy Itachi és Izumi kitalál valamit Sasuke, Hinata és Naruto megmentésére. Sasuke és Naruto nem válhat rosszabbá, mint Kaguya.

Nem ismétlődhet meg a történelem!

Mindennap gyakoroltam, az Akatsuki tagjai készségesen segítették a felkészülésemet. Nyilvánvalóan Sasuke és Itachi „véletlenül" mindig pont mellettünk edzettek, ha szereztem egy kis karcolást, Sasuke azonnal mellettem termett és leüvöltötte az aktuális ellenfelem. Kisame nem vette magára az Uchihák gyilkos pillantásait, lazán harcoltunk tovább, amiért tisztelni kezdtem.
Deidarával és Sasorival edzettem éppen, egy párszor bekaptam „komolyabb" sérüléseket, mint egy kisebb zúzódást, – amely persze begyógyult magától negyed órán belül – de Sasuke azonnal ott termett és halálosan megfenyegette a katanájával őket.
A végére már sajnáltam a fiúkat, és nem is mertek komolyabb támadást indítani felém.
Az edzés után puffogva leültem egy fa tövébe, Itachi huppant le mellém.

- Így nem lehet fejlődni, ha Sasuke állandóan közbeszól – durciztam neki. Itachi szerint adjak neki egy kis időt, de nem vagyunk időmilliomosok – Nem tudnál valamit tenni? – néztem rá boci szemekkel.

Itachi sóhajtott.

- Úgy is haza kellene térnünk az embereinkért – szemeim felragyogtak – Használd ki azt az időt alaposan, és ha sérülést látunk rajtad, mi elintézzük az illetőt – oldalba böktem.

- Köszi, jövök neked eggyel! – álltam fel és poroltam le magam – Amúgy Sasuke hol van most? Azt mondta együtt fogunk vacsorázni – néztem körül, de nem érzékeltem a chakráját a közelben.

Itachi a homlokára csapott.

- A szobátokban vár egy kis meglepetés – kacsintott rám – Tőlem és Izumitól – értetlenül pislogtam rá, majd a búvóhelyre teleportáltunk – Itt most elválnak útjaink – mosolygott rám és eltűnt.

Kicsit félve nyitottam ki az ajtót, de senki sem volt bent. Az ágyon egy csomagot pillantottam meg, amit rögtön kinyitottam. Egy levél is kiesett belőle, amit még röptében elkaptam. A csomagolás egy gyönyörű cseresznyevirágos kimonot rejtett, egy virágos hajtűvel. Értetlenül széthajtottam az üzenetet és olvasni kezdtem.

Egy kis ajándék az estéhez.

Izumi és Itachi.

ui.: vedd fel és várd kint Sasukét a barlang bejárata előtt.

Szívem hevesen verdesni kezdett. Mégis mi ez az egész? Ezt csak úgy tudom meg, ha belemegyek a játékba. Mosolyogva felöltöttem magamra a ruhát, és vállig érő hajamat is rendbe raktam. Kicsit idegesen sétáltam keresztül a folyosón, de megéreztem Sasuke chakráját kint, így megszaporáztam lépteimet.

Életem szerelme egy égszínkék yukatában feszítve várt rám. Belém fagyott minden szó, még mindig el tudott bűvölni a sármjával. Hogy lehet valaki ennyire jóképű?! Ezt már lassan büntetni kellene!

- Gyönyörű vagy – nyújtotta felém a kezét, amibe a szívem beleremegett.

- M-mi ez az egész? – alig bírtam a szavakat a torkomon kierőszakolni – Úgy volt, hogy vacsorázni megyünk – féloldalasan elmosolyodott, a mellkasomban pedig a szívem őrült tempót kezdett diktálni. Miért tud zavarba hozni még mindig?!

- Az is benne van a programban – Mi az, hogy az is?! Na, jó semmit sem értek már.

Belecsúsztattam a tenyerem az övébe és közelebb vont magához. Menyasszony pózba kapott, majd elrugaszkodott a földtől.

- Tudom nem olyan izgalmas, hogy már te is tudsz így „repülni", de remélem, azért még élvezhető – közelebb bújtam a mellkasához.

- Még mindig élmény veled így utazni – néztem fel rá elpirult arccal – Nosztalgikus emlékeket idéz – Sasuke arcán szintén átsuhant egy mosoly. Még a mai napig élénken bennem él a lelepleződése és az első repülésünk.

Halálosan belészerettem.

Ha valaki azt mondja, hogy bele fogok zúgni abba a személybe, akit első munkanapom után elgázolok... kinevettem volna. Pláne, ha kiderült volna még az is, hogy ő egy szupererős démon és a legerősebb alvilági birodalom vezetője. Tuti írtam volna annak az illetőnek egy beutalót a pszichológushoz...

Most mégis itt vagyok. Sasuke karjaiban.

Ahol képes vagyok elfelejteni a gondjaimat és élvezni a közösen töltött pillanatokat. Most nem számít sem Kayuga, sem a vérszerződés, sem az álmom. Csak ő létezik és én.

Sasuke utasított, hogy hunyjam le a szemem, én engedelmesen eleget tettem a kérésének. Letett a földre, és kinyithattam a szemem. Elámultam a hely gyönyörűségétől. Egy tó partján álltunk és lampionok úszkáltak a víz színén, míg a levegőben szentjánosbogarak világítottak.

- Ez... elképesztő – a szavak elhagytak – Mégis mennyi idődbe telt ezt előkészíteni? É-és mivel érdemeltem ki? – suttogtam. Nem akartam a hely tökéletes csendjét megzavarni.

Sasuke letérdelt előttem.

Ez most az, amire gondolok?!

- Haruno Sakura! – megilletődve néztem le rá – Sokat gondolkodtam, és rájöttem, hogy nem is kértem meg rendesen a kezedet – megköszörülte a torkát, az én szemem már könnybe lábadt – Szóval hozzám jönnél feleségül? – az ónixok csillogtak és a tenyerében egy gyűrűt tartott.

A nyakába ugrottam.

- Persze, hogy igen! – sírtam örömömben.

- Sakura majdnem kiesett a gyűrű a kezemből, kereshettük volna egész éjszaka – fedett meg nevetve. Felnevettem én is, és hagytam, hogy az ujjamra húzza a gyűrűt.

Az ékszer pontosan ugyanolyan fémből készült, mint a nyaklánc, A fényben a fekete és fehér árnyalatai gomolygó füstként váltották egymást. A gyér fény miatt most éjfeketén csillogott, pont úgy, mint Sasuke szemei.
A vőlegényem megfogta a kezem és a part széléhez húzott, ahol egy lampion várt ránk. Közösen meggyújtottuk és útjára bocsátottuk a fodrozó víz színén.

Leültünk egy plédre és Sasuke egy hatalmas kosarat húzott elő, ami a magas fűben volt elrejtve. A lányok alaposan kitettek magukért, rengeteg finomságot rejtettek bele. A vacsora végén Sasuke vállának dőlve figyeltem a fényeket. A boldogságom leírhatatlan volt.

Csak akkor indultunk vissza, mikor az összes lampion fénye kihunyt és a szentjánosbogarak is nyugovóra tértek a mozdulatlan sötét éjben.

Sziasztok! Remélem nem bánjátok, hogy ez még nem az eposzi csata, mivel rájöttem, hogy kellene egy összekötő rész is... Nos, annyi ötletem támadt, hogy közben rekordot is döntöttem: 2978 szó!! :D

A kövi már tényleg a csata, már elkezdtem írni az elejét - csak azért merem ilyen bizton állítani - XD