Itachi:

- Megvetsz bűneimért, kisöcsém?

Sasuke a távoli hegyeket figyelte, az igazságot ízlelgette, míg az ítéletre vártam. Sakura hátulról belekarolt Sasukéba, tekintete rögtön ellágyult, ahogy ránézett a választottjára.

- Nem – tekintetét rám emelte, én alig hittem a füleimnek – Megbocsátok neked – a szívemről mintha mázsás köveket emeltek volna le.

- Arigatou – ejtettem ki megkönnyebbülve, de őszintén úgy éreztem nem érdemlem meg a bocsánatát.

Ezután még nagyon sokat beszélgettünk, egyre jobban oldódott a hangulat, amit a rózsaszín hajkorona tulajdonosának köszönhettünk. Sakura volt a híd kettőnk között.
Több óra hosszát töltöttünk a múlt, a jelen és a jövő dolgaival foglalkozva, mikor Sakura visszafojtott egy ásítást. Sasuke rögtön kapcsolt és bocsánatot kért a kései maradásért. Sakura szabadkozott, hogy ő bizony még nem olyan fáradt, mint amilyennek gondoltuk, de azért lássuk be, egy nap alatt küzdött meg Deidarával, megölte Karint, megülte Ikazuchit és egy párszor szembenézett a halállal. Valljuk be, hogy még egy igazi démon részéről is hatalmas teljesítmény, amit ma véghez vitt Sakura áldott állapotában.
Mosolyogva néztem távolodó alakjukat.
Mikre nem képes a szerelem...?

Egy darabig forgattam a láncot az ujjaim között, ideje egy újabb és remélhetőleg a mai nap utolsó kínos beszélgetésén túlesnem. Mindent alaposan átgondoltam, majd megkerestem Izumit, aki a hegy lábánál edzett egyedül.

- Csatlakozhatok? – kérdeztem miközben egy kunait kihúztam a fa törzséből. Megvonta a vállát.

- Tégy úgy, ahogy szeretnél. Neked úgysem parancsolhat senki – nyelveskedett. Határozottan nincs jó hangulatban, még mindig haragszik rám az Ekosanban történtek miatt. Ha hallgattam volna rá, akkor elég sok fájdalomtól kíméltem volna meg Sasukét és Narutot. Valószínűleg Sakurát és Hinatát is hamarabb ki tudtuk volna szabadítani.
Igen, hoztam egy rossz döntést, mert nem akartam Izumi életét kockára tenni.

Kivettem én is pár kunait, és a célba dobást gyakoroltuk.

- Beszéltem Sasukéval – Izumi megállt a gyakorlatban, minden figyelmét rám fordította – Megbocsátott – Izumi halványan elmosolyodott, láttam a szemein keresztül, hogy szívből örül ennek a hírnek.

- Örülök – sóhajtotta, majd újra a fegyvereivel kezdett foglalkozni. Utáltam, ha Izumi levegőnek nézett.

- Sajnálom. Hoztam egy rossz döntést, hogy megóvjalak. Neked volt igazad belátom – daráltam el egy szuszra. Tényleg bűntudatom volt miatta.

Izumit annyira meglepte a bocsánatkérésem, hogy célt tévesztett. Elém sétált, a szantálfa illata betöltötte orrjárataimat.

- Uchiha Itachi! – kiáltott rám határozottan, haptákba álltam a teljes nevem hallatán. Ez sosem jelentett jót, pedig készültem B tervvel is, ha a bocsánatkérésemet nem tarja illendőnek. A nő vonása rögtön ellágyult – Beismerted a hibádat, szerinted tudnék rád haragudni ezek után? - nevetett fel.

- Kár, pedig volt másik terv is a tarsolyomban – sóhajtottam fel megkönnyebbülve, Izumi rosszallóan pillantott fel rám.

- Tán addig csókoltál volna, míg meg nem bocsátok neked? – küldött egy lapos pillantást felém.

- Tudod, hogy annál messzibbre is elmentem volna – küldtem felé egy féloldalas mosolyt, ami tudom, hogy a gyengéje. Eltátotta ajkait, én megragadtam a derekánál fogva. Izumi az orromra koppintott.

- Nem szép dolog visszaélni a gyengepontommal – öltötte ki a nyelvét, amit én felkérésnek vettem. Mohón lecsaptam ajkaira, egy kis kéretés után megadta a belépéshez az engedélyt.

Szándékosan szakítottam meg a csókot.

- Ezt az ötletet sem vetettem el, de még ennél messzebbre is elmennék – fogalmaztam sejtelmesen, Izumi kíváncsiságát valóban felkeltettem.

- Milyen merényletet ötlöttél ki ellenem? – kérdezte csücsörítve. Innen már nincs visszaút.

Előhúztam a zsebemből a nyakláncomat, úgyhogy ne lássa, és letérdeltem a földre.

- Az emberek világában van egy szokás – kezdtem bele, hogy húzzam Izumi idegeit – Ha egy ember szereti a párját, akkor a komoly szándékainak bizonyításaképpen megajándékozza őt egy gyűrűvel. A gyűrű a beteljesedő szerelmük záloga. Én nem tudok gyűrűt felajánlani, de egy számomra nagyon kedves emléket igen – kinyitottam a tenyerem, Izumi pedig könnyekben tört ki, ahogy megpillantotta a nyakláncomat.

- Itachi... - lélegzet-visszafojtva figyelte a medálon megcsillanó hold fényét.

- Izumi, hozzám...? - nem érkeztem befejezni a nagy kérdésemet, mert Izumi a nyakamba ugrott, aminek következményeképpen elvesztettem az egyensúlyom és a földre zuhantunk mindketten.

- Igen! – Izumi olyan szorosan ölelt át, hogy nem kaptam levegőt. Újabb tonnányi kő gördült le a szívemről, boldog voltam, amiért a szívem választottja hajlandó a hibáim ellenére is hozzám jönni.

- Még be sem fejezhe...! – Izumi újra belém fojtotta a szót, ajkaival lecsapott az enyéimre. Izumi egyszerre sírt és nevetett. Egy pillanatra eltávolodott tőlem.

- Olyan régóta vágytam már erre! – nézett le rám életem értelme. Legördült rólam, hosszú haját felfogta, hogy becsatolhassam a nyakláncot. Hosszú ideig csak csodáltam a nőt, aki mindenestül elcsavarta az eszemet – Ígérem vigyázni fogok rá! – gyengéden megérintette a medált, majd csókot nyomott a homlokomra.

Huncut fény csillant a szemeiben.

- Ugye tudod, hogy nem kérheted meg minden egyes alkalommal a kezem, ha összeveszünk? – szugerált kérdőn Izumi.

- Tudom, eljátszottam az egyik legerősebb ütőkártyámat – sóhajtottam drámai hangon – De azért vannak ötleteim hogyan puhítanálak meg, ha véletlenül mégis összevesznénk.

- Valóban? És mégis hogyan? – kérdezte suttogva miközben ajkait csókra kínálta. Megőrjít ez a nő, komolyan mondom.

- Valahogy így – megragadtam a derekánál fogva és az ölembe rántottam – Aztán bevetném a kiskutya szemeket, amit az évek alatt profi szintre emeltem – Izumi elkacagta magát, ahogy megvillantottam a bűnbánó kiskutya tekintetem. Ha ez sem segít rajtam, akkor pedig nincs más megoldás, be kell vetnem a gyengepontodat – a nyakhajlatához hajoltam és apró csókokat hintettem a bőrére.

Megborzongott az érintéstől. Kezemmel a derekánál köröztem, majd óvatosan a blúza alá nyúltam. Felfele haladtam a felfedező utamon, míg el nem értem a melltartó csatját. Kipattintottam a zavaró ruhadarabot.

Izumi ezt a pillanatot választotta, hogy a földnek döntsön.

- Hihetetlen vagy! – csóválta rosszallóan fejét, majd hagytam, hogy az elején ő irányítson, végül én vettem kézbe a dolgokat.

A hold már magasan lebegett az éjszaka sötét tengerében, mire visszamentünk a búvóhelyre. Izumi nem fordult el a szobája felé, hanem követett az én hálómig. Bebújtunk az ágyba és egymást átölelve aludtunk el.

A szívemre telepedő boldogság érzése pedig leírhatatlan volt.

Sasuke:

Érzékeltem, hogy Sakura felkelt az ágyból, az álom egyből eltűnt a szemeimből. Éberen figyeltem minden mozdulatát.

- Csak iszom – felelte háttal nekem – Pihenj nyugodtan! – most, hogy érzékei kiélesedtek, nem tudtam őt úgy figyelni, mint a halandók világában. Tudta mikor lesem az összes mozdulatát.

Sakura a tegnapi kiöntött pohár vizéhez sétált, mely az asztal sarkán pihent. Lassan kortyolgatta a folyadékot, én pedig nem tudtam betelni a látvánnyal. Sakura vállig érő haja összeakadt tincsekbe rendeződött, arca még egy kicsit nyúzott volt. Még így félkómás állapotában is gyönyörűnek találtam.

Halk kopogás hallatszódott az ajtó túloldaláról.

- Ki a fene zargat hajnalok hajnalán? – morogtam a párnába, Sakura elmosolyodott, majd az ajtóhoz libbent.

- Hinata? – felkaptam a fejem és a résnyire nyitott ajtót Sakura kitárta. Tényleg Hinata állt ott.

- Remélem nem zavartam meg semmit – kapkodta a tekintetét kettőnk között váltogatva – Kicsit elrablom Sakurát, ha nem gond – kacsintott Sakurára.

- És ha gond? – de válasz már nem érkezett, csak a becsapódó ajtó hangja visszhangzott a szobában.

Biztos sok megbeszélnivalójuk van, ezért komótosan felöltöztem, majd a lányok keresésére indultam. A chakrájukat követtem, mikor Itachi jelenlétét éreztem meg egy másik helyiségből. Kinyitottam az ajtót és egy étkezőbe botlottam. Itachi egy pohár vizet szorongatott a kezében, miközben a pultnak dőlt. A levegőbe szimatoltam, cinkosan rávigyorogtam.

- Ezek szerint Izumi mégsem utál – Itachi sejtelmes mosolya mindent elárult.

- Ha utálna nem mondott volna igent a lánykérésre – lehidaltam, először köpni-nyelni nem tudtam. Valóban nem lógott Itachi nyakában az Uchiha címeres medál.

- Gratulálok! – böktem ki mikor visszatért a hangom – Úgy látszik az Uchihák végzete a gyógyítók személye – Itachi egyetértett. Nélkülük már rég halottak lennénk.

- Ha Sakurát keresed a konyhában van a pletykakör fogságában – felvontam a szemöldököm, Itachi oldalra biccentett, hogy hallgatózzak.

Ino és Izumi nevetését hallottam meg a folyosó végéről, ráadásul Hinata, Sakura és a kékhajú nő chakráját is onnan éreztem.

- Reggelit készítenek nekünk. Jó tanácsként mondom, ne menj arra – kénytelen voltam megfogadni a tanácsot, ami inkább figyelmeztetés volt. Veszélyes ennyi erős nőt egy helyen találni.

Csoszogó léptek, majd Naruto lépett be a hatalmas étkezőbe. Ásítva leült, fel sem fogta, hogy mi is ott vagyunk. Mintha alvajáró lenne. A feje az asztalra hanyatlott, majd horkolni kezdett.

- Lefogadom, hogy az illatok vezették idáig – jegyeztem meg epésen – NARUTOOO! – kiáltottam a fülébe, amire azonnal feléledt.

- Mi...? Sasuke? – nézett rám homályos tekintettel, majd oldalra fordította a fejét – Itachi? – kérdezte most már egy oktávval magasabb hangon.

A szőke tengerkék íriszeiből értetlenség sugárzott, ő sem tudta, hogy került ide. Itachi bocsánatot kért Narutotól, amiért ennyi éven át titkolózott előttünk, és röviden elmesélte a vele történteket. Természetesen Naruto megértő volt, ő nem a haragtartó típus volt.

- Mikor indultok Gaarához? – kérdezte érdeklődve Itachi.

- Ebéd után útnak is állunk. Három nap intenzív repülés, mire elérjük Crazhita határait – Naruto felém fordult – Ti mikor mentek Ikumához? – a kedvem rögtön lelohadt a kérdéstől.

- Sakura még tanulni akar Izumitól orvosi ninjutsut. Amint tud gyógyítani minket is a chakrájával, akkor fog készen állni – idéztem Sakura szavait – Szóval határozatlan ideig még maradunk – nem akartam azzal a féreggel találkozni, de sajnos szükségünk van az ő támogatására is. Ha mindannyian összefogunk, közös erővel le tudjuk taszítani Kaguyát. Ha meg nem állna a mi oldalunkra, akkor szépen elintézem, hogy többet ne daloljon. Szívem szerint az utóbbi megoldást választanám.

Negyed óra alatt az Akatsuki tagjai is beszállingóztak az étkezőbe, az asztalfőnél Pein foglalt helyet. A lányok miután felszolgálták az ételt, Sakura mellém huppant le, határozottan jó kedve volt. Minden nő a párja mellé ült le, rózsás arcuk pedig kivirult, ahogy a mellettük ülőre néztek. Az asztal másik végére tekintettem, ahol egy üres szék árválkodott, a teríték érintetlenül állt, nem tudtam kinek tartják fent. Mindenki jóízűen falta a lányok főztjét, akik nem győzték bezsebelni a dicséreteket.

Egy portál nyílt, de csak egy páran kaptuk fel a fejünket.

Obito lépett át rajta.

- Bocs a késésért! – vakargatta a fejét, majd a szórakozott tekintetét felváltotta a komolyság – Úgy látszik, új tagokkal bővültünk – nézett végig az örökösökön, majd Sakurára függesztette a tekintetét.

Megállt benne az ütő, erre már mindenki érdeklődve figyelte a kibontakozó jelenetet.

- Rin? – elhaló kérdése pedig mindenki fejében visszhangot vert.

Nyah, csak megszültem ezt is :D