Itachi:

Izumi befejezte a szemem gyógyítását. Szemhéjaimat lassan kinyitottam, a lánynak igaza volt. Az alakok sehogy sem rajzolódtak ki előttem, még Izumi arcát sem láthattam, nemhogy a saját kezemet. A sötétet meg tudtam különböztetni a világostól, és ennyiben ki is merült a látásom fogalma.

Habár rosszabb is lehetne a helyzet – tettem hozzá magamban.

- Indulnunk kell, Itachi! – megfogta a kezem, és vezetgetni kezdett. Milyen naív voltam. Hogyan védhetném meg Izumit a látásom nélkül?

Sokat botladoztunk a céltalan utunk során, nem lehetett könnyű Izumi helyzete sem azzal, hogy engem kellett navigálnia. Meguntam a sok pofára esést és bocsánatkérést, majd varjúvá változtam, így mégiscsak könnyebb lesz mindkettőnknek. A lány gyengéd kezeit a testem köré fonta, és a vállára emelt.

- Gyönyörű – sóhajtotta, miközben megsimította a fekete tollaimat.

Nem tudtam hova tenni ezt a kijelentését. Érhetetlen módon aprócska szívem hevesebben kezdett dobogni. Fejem az arcának dörgöltem, aminek majdnem az lett a vége, hogy lebukfencezem a válláról. Valahogy muszáj tartanom benne a lelket, ha már a lelkivilágunk egy romhalmaz. Gyilkossá és árulóvá váltam, míg Izumi üldözötté, a gyásza Rin iránt az aurájából is érezhető volt. Nem mondta ki, de magát okolta tehetetlensége miatt.

Obitoról azóta se érkezett hír. Nem sok reményt fűztem a túléléséhez, hisz ő is ott volt, mikor Rint megölték, ő teleportálta Izumit a közelemben. Kaguya pedig bármire képes.

Erre a gondolatra összeugrott a gyomrom. Vajon mit művelhet most Sasukéval?

Izumi halványan felujjongott, mikor sikerült találnia egy lakatlan viskót az erdő közepén, ahol meghúzhattuk magunkat éjszakára. A vacsoránk nem volt túl bőséges, de legalább az éhenhalástól megmentettek minket az erdei bogyók, amiket Izumi szedett össze. Az éjszaka hamar beköszöntött, a fények egyre halványultak, mígnem eltűntek. Az én világom ezennel ki is aludt, újra a sötétség rabja lettem, csak a hallásomra tudtam támaszkodni.

Izumi didergett. A hőmérséklet gyorsan fagypont alá süllyedt odakint és a kunyhóban is egyaránt. Egyikünk sem mert tüzet gyújtani, ezért a lány a szekrényben turkált valami vastagabb ruhák után.

- Itachi... találtam ruhákat. Arra gondoltam, hogy... a saját ruháinkat meg kellene semmisíteni – ejtette ki lassan tagoltam, majd gyorsan magyarázkodni kezdett - Tudod a szimbólum a hátunkon elég feltűnő... - egyet kellett ezzel értenem.

Visszaváltoztam, és ledobtam magamról a felsőt. Izumi hangosan nyelt egyet, gyorsan kapcsoltam.

- Nem kell szégyenlősködnöd, nem látok semmit. De el is fordulhatok, ha zavarok – magyaráztam színtelenül.

Izumi évekkel később elárulta, hogy nem ezért volt zavarban előttem, hanem a felsőtestem látványa váltotta ki belőle ezt a reakciót, én pedig jót nevettem a helyzetünk nem megfelelő elemzésén.

Ő is levette a felsőjét, majd a tűzelemű jutsujával meggyújtotta a ruháinkat. A világ újra fénybe borult, halvány sugarak táncoltak a szemeim előtt, amik gyorsan elillantak. A világos és a sötét között újból nem tudtam különbséget tenni, a fekete volt az egyetlen szín, mely körbevonta leplével a borúlátó gondolataimat és a gyászoló lelkemet egyaránt.

Füst lengedezett a szobában, Izumi köhögve kinyitotta az ajtót. A huzat gyorsan tiszta levegőt sepert a füst helyébe, én pedig tapogatózni kezdtem az új felsőm után. Izumi készségesen odaugrott hozzám, és felsegítette rám az inget.

- Be tudom gombolni – ennyire életképtelen nem vagyok.

- Tudom – felelte, de nem hagyta, hogy megcsináljam magamnak.

Utólag már csak mosolygok rajta, de akkor nagyon is bosszantott.

Az éjszakát pihenéssel próbáltuk eltölteni, de rémálmok gyötörték mindkettőnk tudatát. Izumi halkan pityergett, nehogy felébresszen, de nem tudta, hogy ébren vagyok. Kezemmel óvatosan tapogatni kezdtem, majd átöleltem.

- Itachi-kun...? – cérnavékony volt a hangja a visszafojtott sírástól – Sajnálom, hogy felébresztettelek – suttogta bocsánatkérően.

- Én sem tudok aludni – magyaráztam. Az ágy besüppedt közvetlenül mellettem, Izumi közelebb kucorodott hozzám.

Egy szót sem szóltam hozzá, hisz hazug szavak hagyták volna el csak ajkaimat. Nem lesz semmi baj, én megvédelek és ehhez hasonló megnyugtató szövegek ötlöttek eszembe, de ezek egyikét sem tudtam garantálni. Túlélésünk a másiktól függ, habár jelen kiszolgáltatott helyzetemben én függök elsősorban Izumitől, mint ő tőlem.

Némán cirógatni kezdtem a hátát, egészen addig míg el nem aludt a karjaimban.

A rémálmok messzire elkerülték őt az éjszaka folyamán.

Érdekes módon engem is.

...

Hónapok teltek el így a folyamatos bujkálással, szemem állapota hol javult, hol rosszabbodott, Izumi minden tőle telhetőt megtett az állapotom javításának érdekében, de eszközök hiányában csodára ő sem volt képes. Ebben az időszakban többet voltam varjú formában, mint az eredeti testemben. Mindkettőnk dolgát megkönnyítettem így, valamikor napokig nem változtam vissza, ha vissza is alakultam, akkor szinte szokatlanná vált végtagjaim használata. Esetlen karomat lógattam magam mellett, már-már ösztönösen repültem volna szárnyaim hiányában is.

Megtanultam vakon repülni, és a fényviszonyok, illetve hangok alapján tájékozódni. Akkor éreztem magam szabadnak, ha épp madár alakomban repülhettem, démoni formám a börtönömmel volt egyenlő.

A beszéd is nehezemre esett számomra. Hangom zavaróvá vált a kiélesedett fülemnek, így a nap nagy részét csendben töltöttem el, csak Izumi szólt néha hozzám. Az ő hangja egyáltalán nem volt kellemetlen, sőt szomjaztam is rá, mint szikes föld az esőre.

Hallanom kellett őt, hogy tudjam itt van mellettem. Tudnom kellett, hogy nem maradtam magamra, mert nélküle felemésztett volna a bűntudatom. Felkavaró gondolataim támadtak, ha Sasukéra gondoltam. Azzal nyugtatgattam mindig magam, hogy Kaguyának szüksége van az utolsó Uchihára, és mint szeme fényére úgy vigyázza őt.

Muszáj volt ebben hinnem. Mert ha a legsötétebb és legvadabb gondolataimra hallgattam volna, akkor a téboly belelökött volna a legmélyebb feneketlen szakadékba, melyen semmilyen fény nem lett volna képes áthatolni.

Izumi megállt, a vállait megfeszítette. Felröppentem, én is megéreztem az idegen jelenlétét. Készen álltam a harcra, habár jelenlegi állapotomban maximum egy szemet tudok kikaparni a csőrömmel.

A teleportálás befejeződött, az ismerős chakrát érezve mindketten ledöbbentünk. Gyanakodva méregettük a férfit, majd Izumi könnyekben tört ki és ugrott Obito nyakába.

- Végre megtaláltalak titeket – ölelte át a lányt. Kinyújtotta a karját felém, amit a fényviszonyok megváltozásából tudtam megmondani, meg persze a levegő rezdüléseiből.

Leszálltam. Obito elmagyarázta hogyan menekült meg Kaguya elől, és hogy egy Akatsuki nevezetű csoport mentette meg az életét. Csatlakozott hozzájuk, ugyanis Obito egyike azoknak, akik bosszút akarnak állni Kaguyán. Nemcsak a klánt ért veszteségek miatt, hanem Rin miatt is természetesen. A szervezet vezére pedig pont ebben kínál megoldást. Ezután Izumi elmesélte menekülésünk történetét, Obito nem vette le a szemét kedvenc unokahúgáról.

Izumi újra elsírta magát, és a férfi bocsánatért esdekelt, mert magát okolta Rin halála miatt. A férfi kemény szíve meglágyult, egyáltalán nem hibáztatta Izumit a történtek miatt.

Obito a homályos, fénytelen szemeimbe nézett.

- Mindenki úgy tudja, hogy halottak vagytok. Tudtam, hogy csak te vagy képes Izumit megmenteni Kaguyától – megérintette gyengéden a fejem – Sajnálom, hogy ekkora árat kellett fizetned érte – nemcsak a szemem világára gondolt, hanem elhagyott öcsémre is. Tiltakozni kezdtem, hogy Izumi élete megért ekkora áldozatot, de csak károgás hagyta el a csőrömet – Sajnos nem értek a varjúk nyelvén, de ismerlek annyira, hogy tudjam mit akarsz mondani. Elviszlek az Akatsukihoz titeket, ott Izumi rendelkezésére áll minden eszköz. Vissza fogod kapni a szemed világát Itachi. Gondoskodom rólatok, ennyivel tartozom nektek – Obito teleportált minket, így kerültünk félév bujkálás után az Akatsuki rejtekhelyére.

Obito bemutatott minket Peinnek, majd Izumi rendelkezésére bocsátották az orvosi szobát. Izumi még aznap nekilátott a műtétnek.

Már nem fájt, hozzászoktam a szúró érzéshez, amit az idegeim felépítése váltott ki. Mint egy fadarab feküdtem az orvosi ágyon, és tűrtem a lány segélynyújtó mozdulatait. A műtét végén gézlapokat rakott a szemeim elé, majd vastagon körbetekerte fáslival a fejem.

Napokig feküdtem mozdulatlanul, úgy éreztem mintha újra megvakultam volna. Izumi szerint jól sikerült a műtét, az elővigyázatosság miatt van szükség most a teljes sötétségre. Izumi sosem hagyott magamra, tornáztatta elgémberedett tagjaimat, amire egyedül képtelen voltam.

Hiányoztak a szárnyaim. Utáltam a mostani testem.

A napok nagyon lassan teltek, én pedig egyre türelmetlenebbé váltam. A színeket rég elfeledtem már kivéve a vörös színt. Emlékeim kifakultak, a színüket rég elvesztették már. Ha sikerült is felidéznem egy emléket, akkor az fekete hátteret kapott, melyet fekete vér borított és jobb esetben megcsillant rajta a Sharingan vörös fénye. Egy emlékkép az egyetlen színről, melyet sosem fogok tudni elfeledni.

Szüleim holtteste is már feketéllett előttem, arctalanokká váltak. Homály fedte az arcukat, sötét köd lepte el élettelen testüket. Nem tudom felidézni sem anyám nevető rózsás arcát, sem apám szigorú tekintetét.

Már Sasuke arcát sem

Fekete minden.

- Izumi, nem bírom már! – kiáltottam fojtott, kissé megtébolyodott hangon. Tépni kezdtem a kötést, elegem volt a sötétségből. Látni akartam! Ha még egy percet kell eltöltenem a képzeletem világában, akkor végleg megőrülök!

Izumi próbált lefogni, de nem járt sikerrel. Letéptem a kötést, és kinyitottam a szemem. Erőszakosan próbáltam látni.

Szúrt, égetett, lüktetett.

Tovább erőlködtem. Fókuszáltam. Homály. Sötét és világos.

Alakok.

Ismeretlen árnyalatok.

Színek...

Könnyeim megállás nélkül folytak. Az első emlékképem Izumi könnyes arca volt, amit megláttam.

- Gyönyörű – suttogtam, karjaimat sután a derekára fontam – Köszönöm! – húztam szorosan magamhoz a lányt... Újra az arcára néztem.

Helyesebb megnevezés az érett nő most már. Emlékeimben egy kislány élt, erre sötét álmomból felébredve egy kész nővel találkozom.

- Itachi-kun – egy gyengéd mozdulattal letöröltem a könnyeit – Úgy örülök, hogy újra látsz! – mellkasomba fúrta a fejét, percekig így voltunk.

Végre véget ért egy rémálom.

- Nem akarlak elszomorítani, de jó lenne, ha nem erőltetnéd meg a szemed – körbenéztem a szobában, büszkén állapítottam meg, hogy legalább a tárgyakat még felismerem alakjukból. Büszke voltam a Izumira is, aki mindvégig támogatott és mellettem állt, illetve kézen fogva kivezetett a sötét rengetegből.

A nő arcán időzött legtöbbet a tekintetem.

- Ha így folytatod, akkor mindig az én arcom lesz az utolsó látvány, mielőtt újra sötétbe borul minden – fedett meg puffogva, amiért nem voltam hajlandó lehunyni a szemem.

Úgy éreztem magam, mint egy újszülött, aki rácsodálkozik az őt körülvevő világra.

- Nem bánom – Izumi arca sötétebb árnyalatot vett fel.

Ezt a színt pont ismertem. Olyan árnyalatú volt, mint a Sharingan.

Vörös.

Pár másodpercig még ittam a látványt a szemeimmel, majd lehunytam.

- Taníts meg a színekre kérlek! – Izumi csodálkozott a kérésemen.

- Nem látod elég élesen, vagy egyáltalán nem látod? – kérdezte aggodalmasan. Kényelmetlenül fészkelődni kezdtem.

- Elfelejtettem a színeket, Izumi. A feketét és a vöröst ismerem. A többi árnyalat rejtély számomra. Kék, barna, arany, ezüst... nem tudom melyik árnyalathoz melyik tartozik – vallottam be lehajtott fejjel, habár tudom nem kellene szégyenkeznem miatta.

Váratlanul ért az érintése, tenyerét finoman az arcomhoz érintette.

- Mindent megtanítok neked Itachi a színekről. Mindent – suttogta elérzékenyülve.

Valóban Uchiha Izumi vált a szemem fényévé. Az ő szemén keresztül látom a világot.

Másnap Obito is meglátogatott, és majdnem örömtáncot lejtett, amiért a műtétem sikeres volt. Habár ez a túlzott öröm inkább szólt Izumi tehetségének, mint a felépülésemnek. Büszke volt, mint Rin tanítványára, az utolsó kapocsra, mely a feleségére emlékeztette.

A teljes felépülésemig még nagyon hosszú utat kell bejárnom, de Izumival közösen meg tudjuk csinálni.

Kinyitottam a szemem, és kérdésekkel kezdtem bombázni Izumit.

- Milyen színű a hajad?

- Barna

- Szemed?

- Szintén.

- Ruhád?

- Levendulalila – töprengő arcomat látva, inkább halványlilára javította ki magát.

Még negyed óra múlva is az ő színeiről beszélgettünk. Izumi feszengeni kezdett. Talán túl tolakodó volt a bőröd színe kérdésem?

- Itachi -kun, a szobában nemcsak én vagyok, van sok más érdekes színű dolog, mint én – kiterített elém jó pár tarka kendőt, de azok nem hoztak tűzbe.

- Rád mindig emlékezni akarok – böktem ki az igazat, mire arca vörösre változott.

Hebegett arról, hogy ki kell mennie a friss levegőre, majd kettesben maradtunk Obitoval a kórteremben. A férfi alig bírta visszafojtani a nevetését.

- Valami rosszat mondtam? – kérdeztem meg Obitot. Nem tudtam Izumi zavarát sehova sem rakni – Talán megbántottam? – Obito most már a könnyeit törölgette.

Odajött hozzám, és összekócolta a hajam.

- Még nagyon sokat kell tanulnod a színekről, főleg a vörös árnyalatainak rejtett jelentéseiről – nem értettem mire akar ezzel célozni.

Évek kellettek hozzá, mire rájöttem.

...

Tíz év telt mióta csatlakoztunk az Akatsukihoz. A szél meglibbentette a fekete és vörös köpenyem szélét. Magam mögé néztem, Izumi pont akkor vette le a macska álarcot.

- Szóval elmész – közölte, mintsem kérdezte.

Bólintottam.

Sikerült találnunk egy módot, mellyel Kaguya átkát megtörhetjük Sasukéék felett. Egy halandó szerelmét kell elnyernem ahhoz, hogy a béklyó feloldozásra kerüljön.

- Tartozom ennyivel. Megmentetted az életem, az öcsém meg egyre mélyebbre süllyed. Muszáj megtörnöm az átkot, különben elveszítem őt!

- Valóban – hangja megtört volt – Menj! – suttogta elhalóan – Menj mielőtt őt is elveszíted! – búcsút intettem Izuminak, nem néztem vissza rá.

Könnyek sós illatát sodorta felém a szél, mire hátranéztem ő addigra eltűnt.

„Mielőtt őt is elveszíted" – a nő szavai visszhangot vertek a fejemben, sehogy sem tudtam kiverni. Frusztrált, nem értettem, mire gondolt.

Az Akatsuki évekig dolgozott azon, hogy egy titkos portált nyisson az emberek világába. Azon keresztül átmentem, és egy modern városba jutottam. Egy hatalmas torony tetején landoltam, a korlát széléről szemléltem az alattam elterülő várost.

Konoha – hirdették színes felirattal a villogó kijelzők.

Erőm jelentősen megcsappant, de meg tudom magam védeni. Főleg, hogy az emberek nem olyan erősek, mint a démonok.

Érdeklődő tekintetemet vonzotta az új, felfedezésre váró dolgok. Bármire néztem, nem sok mindennek tudtam nevet adni. Az alakjuk sem mindig segített a fogalom megtalálásában, de egy tény sosem hagyott cserben.

A színüket viszont ismertem.

Pár napig az árnyékból figyeltem a város életét, az emberek szokásait, és próbáltam beilleszkedni a 21. századi nagyvárosba. Hihetetlen, hogy Kaguya el akarja pusztítani ezt a fejlett civilizációt...

Első állomásom egy ruhás boltba vezetett, alaposan megbámultak az öltözékem láttán. Kérdésükre, hogy a cosplayről jövök-e igennel feleltem, jelentsen bármit is a fogalom. Helyeslő válaszom láttán megnyugodtak és én is mikor már „emberi" kinézetem lett.

Beszereztem egy telefont is, hisz az a „trendi" és regisztráltam valami társkeresőn, mert manapság ezen a felületen lehet ismerkedni. Természetesen nem volt pénzem, hanem a Sharingannal manipuláltam az embereket, de hamarosan be kell térnem egy bankba igényelni egy kártyát, ugyanis mindent azzal a műanyag darabbal lehet fizetni.

A randik nem úgy alakultak, ahogy elterveztem. A nők gyönyörűek voltak, elkápráztattam őket a tudásommal, amit alig három nap alatt szedtem fel a modern világról, és megvolt felőlük a tűz irántam, de bennem semmi sem lobbant fel.

Barna haj, barna szem, levendulalila ruha.

Állandóan ezt kerestem. Izumi arca lebegett mindenhol.

Tényleg sikerült a retinámba égetni a nő arcának minden egyes részletét. Hosszú szempillái, füstkvarcos tekintete, pisze orra és rózsás ajkai elevenen éltek előttem.

Mi ez az érzés? Miért érzem azt, hogy elhagytam valami fontosat?

Vörös fullasztó köd telepedett a mellkasomra, fojtogatott Izumi hiánya. Nem vagyok teljes nélküle, amióta elváltunk a színek is fakóbbá váltak. Nem ragyognak, tompa fénnyel összemosódnak az árnyalatok előttem.

Ekkor leesett, hogy mekkora barom vagyok.

El kell mondanom neki! Vissza kell mennem! De akkor mi lesz a küldetéssel? Hogyan törjem meg az átkot, ha képtelen vagyok szerelmet kicsikarni magamból, mert a szívemet már régen odaadtam egy nőnek, csak ez eddig nem tudatosult bennem?

Izumi jelenléte természetessé vált, a hiánya sajgó érzést váltott ki a mellkasomban. Vajon ő is így érez irántam? Meggyűlölne, ha beállítanék a küldetésem bukásának hírével, mert szeretem őt?

Túl sok volt a bizonytalanság, a fejem lüktetni kezdett. Szemem szúrt, alig láttam valamit. Minden összemosódott előttem. Térdre rogytam.

- Ne, csak most ne! – könyörögtem. Túl sokszor támaszkodtam a sharinganra – El kell mondanom neki! Utána örökre megvakulhatok, csak még egyszer hadd lássam az arcát!

Mintha imám meghallgatásra került volna.

- Itachi! – sikította Izumi, Obito szintén jelen volt.

Álmodom vagy ez tényleg a valóság?

Kinyitottam a szemem. Tényleg Izumi arca az utolsó dolog, amit mindig látok a szemem fényének kihunyása előtt.

Egy női kéz az arcomon, egy férfi kéz a vállamon. Ismerős örvény szippantott be, majd két perccel később már az alvilágban voltunk. Obito behúzott egyet a fejem közepére, ami nem javított a helyzetemen.

- Ostoba! Pein mondta mire készülsz! – kiabált velem dühösen – Remélem benőtt a fejed lágya! Ha még egyszer sírni látom miattad Izumit, akkor nem úszod meg ennyivel – fenyegetett meg életveszélyesen Obito, és tudtam, hogy mennyire is komolyan gondolja.

- Megtanultam a leckét egy életre – fordultam zihálva Obito felé - Rájöttem a vörös rejtett jelentésére – dühe enyhülni látszott, majd magunkra hagyott azzal a címszóval, hogy biztos sok megbeszélnivalónk van.

Nem haragudtam Obitora, Izumira lányaként tekintett, és mint minden lányos apa kész a világot is felrobbantani, ha a lánya szívét össze merik törni.

- Izumi én ... – a nő félbeszakított, meleg chakrája áramolni kezdett a szemembe.

- Most koncentrálnom kell – bármit megadtam volna, hogy lássam az arcát.

- Sajnálok mindent... én szeretlek, Izumi – vallottam be, és őszintén készültem egy pofonra tőle. Jobbat érdemel nálam, nem egy vak bunkót.

- Idióta – szipogta, miközben szabad kezével a könnyeit törölgette.

- Az vagyok. Tíz évembe telt rájönni erre. Nélküled senki sem vagyok – abbahagyta a gyógyítást.

Kinyitottam a szemem, az arcáról patakokban folytak le a könnyek.

És mindig Izumi arca, amit látok elsőként, miután újra fény gyúl az íriszeimbe.

Gondolkodás nélkül magamhoz húztam, és ajkaira tapadtam. Résnyire kinyílt ajkaival megadta az engedélyt a belépéshez, a forró heves csókcsatának a levegőhiány vetett véget.

- Én is szeretlek – kapkodta a levegőt, ajkain mosoly játszott, majd lecsapott rám.

Aznap nagyon sokat beszélgettünk az érzéseinkről és tetteinkkel is kinyilvánítottuk a másik felé a vonzalmunkat.

Új rekord: 2753 szó, amit 5 óra alatt írtam meg, nagyon elkapott a gépszíj 🤣❤ Kövi rész már jelenben játszódik :)