Itachi (20 évvel ezelőtt)

Szüleink elvesztették a háborút, tekintetem a holtestekkel borított csatamezőre meresztettem. Mindennek vége, Kaguya került hatalomra, akinek nincs ellenfele ezen a világon. Tehetetlen voltam.

Minden elveszett.

Keresztülvágtam a vértengeren, a halottak arcáról varjak röppentek fel károgva, ahogy elhaladtam a testek mellett. Üveges tekintettel közelebbről megnéztem az egyik elesett arcát. A madarak az áldozatok szemgolyójából csaptak lakomát, az ismeretlen harcos szeme helyén két hatalmas üreg tátongott, a bűz elviselhetetlen volt. Megfogtam a hullát és vonszolni kezdtem a többi felé.

A nap végére sikerült az összes holttestet egy kupacba gyűjtenem. Aktiváltam a Mangekyou sharingant.

- Amaterasu – kiáltottam megtörten.

Az áldozatok testét hamar felemésztették a fekete lángok, a látásom homályosodni kezdett, a fájdalom vörös függönye mögül tudtam csak kémlelni a hamvasztást. Szememhez kaptam, a lángok eltűntek. Egy csont sem maradt a névtelen hősökből, csak hamvak.

Fekete hamut fújt az arcomba a kora esti szél. Letöröltem a vért az arcomról, túl sokat használtam a szemem képességét. Egy nagyobb testű varjú szállt a vállamra, értelem csillogott a fekete íriszeiben.

- Megtaláltad? – inkább volt kijelentés, mint kérdés.

A varjú felszállt, én is lassan megindultam utána, több mérföldnyire vonszoltam magam a felperzselt föld porában. Két testet láttam magam előtt feküdni. Térdre rogytam szüleim mellett, nem fojtottam vissza könnyeimet.

- Itachi – lehelte szaggatottan anya. Oldalán hatalmas lyuk tátongott, a ruhája elázott a fekete alvadt vértől. Ölembe vettem anya fejét, arca sápadt volt, nehezen vette a levegőt.

Apa testére meredtem, de ő már egyértelműen halott volt.

- Izumi mindjárt megérkezik – próbáltam hitegetni magam, hogy ő képes megmenteni legalább az anyámat.

De ez hazugság volt, Izumi nem fog időben megérkezni. Már túl késő bármilyen segítséghez is. Nagyon jól tudtam, de mégis egy részem áltatni akartam a csodával.

- Itachi – ejtette ki nevem kedvesen, tenyerét az arcomhoz simította – Ssh nincs semmi baj – csitítgatott az anyám – Ígérd meg, hogy Kaguya kezébe sohasem kerül az Uchihák büszkesége, a sharingan. Nem szerezheti meg... a legféltettebb titkunkat – anya hangja elcsuklott a fájdalomtól, én pedig megígértem szív szorítva, hogy betartom a kérését.

Anya elmosolyodott.

- Vigyázz Sasukéra, Itachi – lehunyta a szemeit.

- Akár az életem árán is meg fogom védeni a kisöcsémet! – ígértem meg suttogva.

Anya légzése szaggatottá vált.

- Lenne egy utolsó kérésem – haldokló arcára tekintettem – Szabadíts fel! – nagyot nyeltem.

Anya pokoli fájdalmakat él át, csak én tudom a szenvedését megszakítani. Remegő kézzel előhúztam a katanámat, odaadó, meleg pillantással nézte az arcomat.

- Szeretlek Itachi – a könnyeim már patakokban folytak le az arcomról, majd ordítva lesújtottam a fegyveremmel. Átszúrtam a torkát, egy fél percnyi fulladozás után átadta az örökkévalónak a lelkét.

Sosem felejtem el azt a hangot.

- Én is – borultam rá anya holttestére, szemeiből a meleg fény kihunyt.

Gyilkos vagyok és erőtlen.

Már a sharingant sem tudom előhívni, a fejem szét akar robbanni minden próbálkozás után.

Még genjutsuba sem tudtam ejteni az anyám, hogy megkönnyítsem a halálát.

Hasznavehetetlen vagyok.

Elégetni sem tudom a testüket, nemhogy a sharingant saját kezűleg elpusztítani. A varjú leszállt mellém, és először az apám, majd az anyám szemét vájta ki. Felfordult a gyomrom.

Két kezemmel kapartam ki a gödröt a kemény talajból. Körmeim letörtek, a kezemet vérhólyagok borították, de nem törődtem a fájdalommal. Valami meghalt bennem, csak az ösztön mozgatott előre. Elhantoltam a szüleimet, az égalja vérvörösen csillogott.

Meg kell védenem Sasukét! – ez volt az egyetlen és legfőbb célja az életemnek.

A nap sugarai eltűntek a horizontról, az esti alkonyból hamar éjszaka kerekedett. Hosszú, sötét és vészterhes időszak köszöntött ránk.

Kavargó gondolataim egy tervvé kezdtek összekovácsolódni.

...

Már közel jártam a palotához. Holnap hűséget kell fogadnom Kaguyának, hisz én vagyok Adeth vér szerinti örököse. Így Sasukét felmentem az átok alól, az árnyékból meg tudom védeni őt.

Csak Sasuke maradt nekem.

Izumi jelent meg a semmiből. Testét több tucat mély vágás borította, amiből ömlött a vére.

- Itachi-kun? – Izumi tett egy lépést, majd előrebukott a feje.

Azonnal előtte termettem, karjaimba zártam őt.

- Mi történt? – kérdeztem elhűlten. Aggódva figyeltem az állapotát.

- Ikuma látomása tehet mindenről – vért köhögött fel – Egy gyógyító fogja Kaguya halálát okozni, ezért minden gyógyítót lemészárol – megállíthatatlanul folytak a könnyei – Rin-sama halott, engem védett – sikította – Obito teleportált ide – folytatta zihálva a magyarázatot, egész testében megremegett – Hamarosan itt lesz Itachi-kun. Hagyj itt, menekülj! – megkapaszkodott a véráztatta mocskos ingembe.

Képtelen voltam magára hagyni az alig élő lányt. Nem akartam, hogy Izumi vére is az én kezemen száradjon. A látomás teljesen felborította a terveimet, ha Izumi az egyetlen gyógyító a világon, akkor az ő sorsa legyőzni Kaguyát. Ez az egyetlen mentsvárunk.

Izumi az egyetlen reményünk.

Bocsáss meg anya! Bocsáss meg Sasuke!

Felkaptam Izumit és az ellenkező irányba kezdtem vele futni.

- Te is meg fogsz halni így! – zokogott Izumi – Mi lesz Sasukéval? – tette fel a kérdést, mely a szívemet szaggatta darabjaira - Nem éli túl nélküled!

- Neki ott van Naruto és Hinata. Biztos vagyok benne, hogy ki fogják őt rángatni a sötétségből.

Izumi némán zokogott, miközben sérüléseit próbálta begyógyítani.

- Köszönöm Itachi-kun – könnyei fátylán keresztül mondott köszönetet.

- Még korai hálálkodnod! – ekkor megéreztem Kaguya borzalmas chakráját magunk mögött.

Csak egyetlen esélyem van. Minden erőmet össze kell szednem és aktiválnom a sharingant, még ha bele is vakulok. El kell hitetnem Kaguyával, hogy mindketten meghaltunk.

Sajnálom Sasuke.

Minden felelősség rá fog hárulni, egy birodalom súlya fog vállaira nehezedni, Kaguya átka pedig magához fogja láncolja őt.

Elárultam a családom. Megszegtem anya ígéretét, és Sasukét Kaguya karmai közé vetem, csakhogy megmentsem az egyetlen olyan személyt, aki képes lehet legyőzni Kaguyát.

Gyilkos. Áruló.

Az idegeim pattanásig feszültek, a fejemet mintha kalapáccsal ütögették volna. Kaguya aurája fojtogatott, a szemem végre vörösen felizzott.

Láttam a támadását. Kikerültem, de a nyakamat még megsebezte. A családi örökségem lehullott a földre, majd belenéztem Kaguya ijesztő, gyűlölettől izzó szemeibe. Amint genjutsut bocsátottam rá, abban a pillanatban teleportáltam a maradék erőmmel.

Ennek elégnek kell lennie.

A földön kötöttünk ki, én felordítottam a fájdalomtól. Megdörzsöltem a szemeimet, de a világ elhomályosodott előttem, majd végleg sötétségbe borult.

A szemeimet áldoztam Izumi életéért cserébe.

- Itachi-kun! Itachi-kun! – a hang irányába fordítottam a fejem, puha tenyér tapadt az arcomhoz – Nézz rám kérlek! – ráemeltem üveges tekintetem, Izumi szóhoz sem jutott a döbbenettől. Könnyeit nyelve szólt hozzám újra – Ígérem vissza fogom adni a szemed világát! Ki foglak hozni a sötétségből – megfogta a kezem, nagy nehezen talpra álltunk mindketten – Addig leszek én a Te szemed! – a karomat átvetette a vállán, és egymást támogatva elindultunk az ismeretlenbe.

- Köszönöm, Izumi! – a lány szipogása pár perccel később megszűnt. Fáradtak voltunk mindketten, és egy biztonságos helyet kell keresnünk, hogy Izumi ellássa a sérüléseit, majd engem is kezelésbe vegyen. Ha Kaguya most találna ránk, akkor mindketten halottak vagyunk.

Egész éjszaka meneteltünk, mire találtunk egy barlangot, ahol meg tudtuk húzni magunkat. Izumi mindig a saját épsége fölé helyezte mások épségét. Engem vett először kezelésbe, pedig neki emlékeim szerint sokkal súlyosabb sérülései voltak. Felmérte az állapotom, mindent nagyon részletesen elmagyarázott, hogy mit miért csinál. Nem mintha sokat értettem volna belőle, de legalább ébren tartott.

Egyre szótlanabbá vált a barnahajú szépség, a meleg a szememnél fokozódott. Rosszat sejtettem, felkészültem a legrosszabbra.

- Meg tudod menteni? – tettem fel a kérdést, miután végzett az állapotom felmérésével.

- Igen – jött a bizonytalan felelet – A fájdalom elviselhetetlen lesz minden bizonnyal – megragadtam a kezeit.

- A fájdalom nem számít. Csak csináld!

- Megfelelő felszerelés nélkül csak átmeneti javulást tudok elérni. Homályosan fogsz először látni, a sötétet meg tudod majd különböztetni a világostól. Egyelőre csak ennyit tudok tenni érted. Még ennek ellenére is vállalod?

- Bármilyen kicsiny legyen a javulás is, még mindig jobb a teljes sötétségtől – feleltem határozottan.

Izumi erőt gyűjtött, majd belekezdett a szétroncsolódott látóideg megjavításába. A fájdalom a maradék józan eszemet is felőrölte volna, ha Izumi nem beszélt volna hozzám folyamatosan. A kínok között egyedüli reménysugaram Izumi lágy hangja volt, mely sikeresen vezetgette lelkemet kifele a sötétség rengetegéből.

Eredeti életcélomat eldobtam, csakhogy megmentsem a jövő reményét. Elvesztettem önmagam, de Izumi rendületlenül hitt bennem továbbra is. A belém vetett hite adott erőt a túléléshez.

Egy új cél fodrozódott lelki szemeim előtt. Izumi megvédése most a legfontosabb, minden más most mellékes.

Kérlek bocsáss meg Sasuke! 

Kövi rész már jobban Itachi&Izumi párosról fog szólni :)