Sakura:

Odakúsztam Hinatához és a fejét az ölembe fektettem. A sebei nem gyógyultak be, a bilincs megakadályozta a regenerációját.

- Bár tudnék segíteni neked, Hinata – suttogtam könnyeimmel küszködve.

Karin a szemem láttára kínozta meg Hinatát, hiába könyörögtem neki, hogy hagyja abba, de ő nem fejezte be. Amikor megelégelte a segélykiáltásaimat, odajött hozzám és egy pofonnal kiütött. Hiába nem voltam eszméletemnél, álmaimban Hinata megkínzott testét láttam magam előtt.

- Sajnálok mindent – szipogtam.

Megérintette az arcomat.

- Ne sírj, hamarosan vége lesz ennek a rémálomnak – nehezen vette a levegőt.

Lánccsörgést hallottam távolabbról.

- Hinata! – ordította Naruto, aki már visszanyerte eredeti formáját.

A férfi kitört az őrök fogságából és felénk kezdett rohanni. Az őrök újabb láncokat pergettek a levegőben, amik hamar a férfi teste köré csavarodtak. Ő is olyan elszántan próbált szerelméhez közel jutni, mint Sasuke hozzám.

Elképesztő volt a férfi ereje. Tizenkét démon húzta a láncokat, de Narutot ennyi sem állíthatta meg. Egy karnyújtásnyira volt tőlünk.

- Sajnálom Hinata, hogy nem tudtalak megvédeni – Hinata arcáról könny csorgott le, Naruto egy pillanatra rám nézett. A fájdalom ellenére is meleg és bátorító mosolyt küldött felém – Elképesztő vagy Sakura-chan, Sasuke szája be sem állt, mikor rólad mesélt – megilletődtem, jól eső érzés kerített hatalmába.

A levegőben kunaik repültek felénk, az összes Naruto hátába fúródott. Az arca eltorzult a húsába vágó fájdalomtól

– Még találkozunk! – összeesett közvetlenül előttünk. A pengék élén zölden csillogó folyadék fénylett. Mérgezett kések.

Elrángatták az ájult férfit, a démonok megfogták a láncainkat és elválasztottak Hinatától. Leütöttek, hogy ne feszengjek és ne próbáljak kiszabadulni, nem mintha erre reális esélyem lett volna bármikor is. Csak az ösztöneimre hagyatkoztam.

Meg kell védenem a gyermekem! Túl kell élnem!

A kellemes és gondtalan sötétség fogságából a fejembe hasító éles fájdalom rángatott ki. Kinyitottam a szemem, a hirtelen jött fénytől és a lüktető fájdalomtól szédülni kezdtem. Lehunyt szemmel ösztönösen a hasam elé raktam a kezem, nem mintha ez bármifajta védelmet nyújtana a magzatnak. Újra megpróbáltam kinyitni a szemem, a kísérletem kudarcba fulladt. A fülem iszonyatosan csengett, már azt hittem, hogy beszakad a dobhártyám, amikor a fülsüketítő hangot hirtelen felváltotta a csend. Csak a saját légzésemet és szapora pulzusomat hallottam. Egészen távolról új hangokat véltem felfedezni, amit érthetetlen morgásnak tudtam beazonosítani. Egyre közelebbről könnyek zápora ütötte meg a fülemet. A szemem egyből kipattant, mikor több száz hang egyszerre ordította azt, hogy...

- PUSZTULJON!!!

Zihálni kezdtem. Mintha ez már megtörtént volna velem.

Szédelegve felálltam, és a látvány ledöbbentett. Egy hatalmas kör alakú ringben voltam, a nézőtéren emberszerű lények kívánták a halálomat. A ring közepén Hinata kifeszített alakját láttam meg. Oda akartam futni, de ahogy előre tettem a lábam, elestem. Hinata könnyei megállíthatatlanul folytak és folyamatosan bocsánatért esdekelt. A földről felnéztem rá. Ruhája cafatokban lógott rajta, alatta egy feketevérű tócsa gyűlt össze. Hányingerem támadt az újabb sérüléseit látva. Remegő lábakkal felálltam, amikor a tömeg elnémult. Egy ismerős hang kiáltotta a nevemet.

Sasuke.

Túlságosan is ismerős volt a helyzet.

A hang forrásának irányába kaptam a fejem és pont láttam, ahogy a szöges ostor csattant Sasuke hátán. Fekete vér fröccsent a földre, a sérülései már most súlyosabbak voltak, mint Hinatáé. Nem bírta a gyomrom tovább, kiadtam a tartalmát. Ráadásul Sasuke testét valami furcsa, sötét írásjelekből álló bonyolult rendszer borította be.

Mégis mi a fene folyik itt?

Ekkor bevillant az álmom összes részlete. Tudtam mi fog következni, kitört belőlem a zokogás.

- Mögötted! – ordította Sasuke, Karin újra meglendítette az ostort.

Remegve néztem hátra. Egy három méter magas minotaurusz állt mögöttem, aminek orrlyukából tűzcsóvák törtek elő. Lefagytam, a lábaim elzsibbadtak, alig bírtam a megtartani a súlyomat.

Sasukéra néztem, a kétségbeesett tekintetünk találkozott.

A szörny egy óriásit üvöltött és a csatabárdját meglendítette, hogy kettészelje törékeny testemet.

A fuvallat szélvészként hatolt be az elmémbe. Inot láttam meg magam előtt.

- Átvettem a tested felett az irányítást – külső nézőként figyeltem, ahogy a testem rendellenesen oldalra kitért – Ki foglak vinni és Hinatát is visszük magunkkal – zokogtam a megkönnyebbüléstől, de a szívemet páni félelem töltötte ki.

- Mi lesz Sasukéval és Narutoval? – kérdeztem fojtott hangon.

- Az ő megmentésükre kicsit várnunk kell. A te biztonságod prioritást élvez – a testem megiramodott Hinata felé – Nemsokára észreveszik, hogy irányítalak. Érintsd meg Hinata csuklóját, amint átadom az irányítást – kétségbeestem.

A szörny közvetlenül a hátam mögött üldözött, éreztem a bőrömön a perzselő tűzcsóvákat.

- Nem vagyok rá képes! Egyedül nem! – arcomra kiült a félelem, Ino megfogta a kezem.

- Képes vagy rá, mindannyian hiszünk benned! Ez a bika semmiség az Arachnosokhoz képest – alakja halványodni kezdett – Képes vagy rá! – kis híján felbuktam, alig bírtam úrrá lenni a remegésemen – csak tíz métert kell megtennem.

Már csak öt.

Az üldöző szörny dobbantott egyet a lábával, a föld alattam megremegett. Elvesztettem az egyensúlyomat, Hinata lábai előtt estem el. A minotaurusz megragadta a bokámat és közelebb húzott.

Pedig már olyan közel voltam.

Csak a saját sikolyomat hallottam, és a lendülő csatabárdot láttam szemeim előtt. Lehunyt szemmel vártam a végítéletet, de az két másodperccel később sem akart eljönni. Erőt vettem magamon, kinyitottam a szemem, hogy felmérjem a nyomorúságos helyzetemet. A lila szaténruhát pillantottam meg először. Ino állította meg fél kézzel a csatabárdot, lábát erősen meglendítve elrúgta a szörnyet, míg a hatalmas fegyvert az ellenkező irányba hajította.

Egy indulatoktól fortyogó vörös szuka felé.

Ino megragadta a csuklóm és Hinata bokáját. Sasuke felé esett a tekintetem, aki megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy Ino akciója sikerrel járt. Hagytam, hogy a teleportálás örvénye elnyelje testemet.

A hideg levegő az arcomba vágott, és egy fekete hajú férfit pillantottam meg magam előtt. Lenéztem, több száz méteres magasságban repültünk egy...festmény hátán? A madár teste fehér volt, olyan sima akár egy rajzlap, míg a lény körvonalait tintavonások határolták be.

- Jól vagytok? -kérdezte a férfi hátranézés nélkül.

- Hinatát mielőbb egy szakértő kezére kell bíznunk – Ino elkezdte letépni Hinata csuklójáról a bilincseket. Miután az összes fémkarikát eltávolította, a nő teste lassú gyógyulásnak indult – Irány az Akatsuki! – adta ki lelkesen a parancsot.

- Nem fognak üldözőbe venni? – a palota körvonalait még ki tudtam venni a távolból.

- Mi gyorsabbak vagyunk, igaz Sai kedvesem? – a férfi mosolyogva hátranézett, arca fakóbb volt a frissen hullott hóénál. Egyetértően bólintott.

- Ne is vesztegessük az időnket! Kapaszkodjatok! – szorosan Ino mellé férkőztem, aki az ájult Hinatát tartotta az ölében.

- Micsoda szörnyű sérülések – motyogta maga előtt, majd kedvesen az arcomra nézett – Biztonságos helyre viszünk, ott nem fog bajotok esni. Pihenj egy kicsit, hosszú lesz az út! – utoljára hátra pillantottam a palotára, Ino követte a tekintetem – Ki fogjuk őket is szabadítani, ígérem – a vállára hajtottam a fejem, nagyon fáradt voltam.

- Köszönöm! – a kimerültség úrrá lett rajtam, pár percen már az igazak álmát aludtam.

Megmentették az életünket.

Az elmúlt napok eseményei kusza és véres rémképekkel teli álmokat generált. Az ostorcsapások újra a fülemben csengtek, pedig tudtam, hogy csak a szél süvít. Hinata egyszer sem sikított, vagy könyörgött az életéért. Első nap még állta a tortúrát, de másnapra már kezdett megtörni. A szöges ostor minden csattanással kivájt egy darabot belőle. Fénytelen szemekkel, mozdulatlanul viselte a fájdalmat. Magam előtt láttam a vértócsát, ahogy ájult testét végig vonszolták a palota épületén belül. Karin azt akarta, hogy mindennek tanúja legyek.

A retinámba égett a nő őrült és élvezettel teli arca. Végig azt kívántam, hogy bár elég erős lennék Hinata megmentéséhez. Elég erős ahhoz, hogy megöljem azt a ribancot.

A következő álmomban Sasuke és Naruto szerepelt, ahogy minden erejüket mozgósítva próbáltak minket kiszabadítani. A helyszín változott. Háború dúlt a vidéken, démonok holttestei hevertek mindenütt. Egy vörös, kilencfarkú róka tombolt, mellette egy hamuszürke színű, bőrhártyás szárnyakkal rendelkező szörny... sírt.

Egy test felett gubbasztott, de nem tudtam kivenni, hogy ki lehetett az és azt sem, hogy kiért kiált jajveszékelve.

- Győztünk... de milyen áron – szólalt meg a róka, Naruto hangján. Jobban szemügyre akartam venni a szárnyas démont, volt egy gyanúm a kilétéről, de nem érkeztem megnézni az arcát. Ino hangja szólított a valóságból, az álom kámforként illant el.

- Megérkeztünk! – keltegetett a szőke hajú nő.

Megtörölgettem a szemeimet, Ino leugrott Hinatával a karjaiban egy barlang bejárata elé. Sai lentebb ereszkedett a kedvemért, ekkor láttam meg, hogy hárman várakoznak ott fekete köpenyben. Ketten – egy női alak és egy férfi, kinek arcát több piercing borította, mint a csillagos ég – átvette Hinatát és eltűntek a barlangban. Egy kéz nyúlt felém, elfelejtettem levegőt venni, ahogy felismertem a farkasmaszkos férfit.

Tétován felé nyújtottam a tenyerem, segített leszállni a madár hátáról. Sai mögém ugrott, a hátas eltűnt.

- Te voltál az. Te mentettél meg Ikumától és az Arachnosoktól – bólintott.

- Azt hiszem erre már nem lesz szükségem – levette az álarcát, az elcsodálkozástól elnyíltak az ajkaim.

Láttam már ezt az arcot. Amikor Hinata nyaralóját fedeztem fel, a szobájában lapuló fényképen ő is szerepelt. Sasukéval való hasonlóságot le sem lehetne tagadni.

- Te lennél Uchiha Itachi – nem kérdeztem, hanem kijelentettem. Éreztem a vénáimban, hogy ő Sasuke keresett bátyja. Az obszidián szemei elárulták őt. Újra könnybe lábadt a szemem, a kezem a medálra siklott – Ez a tiéd! – ejtettem ki remegve, Itachi a kezemre tette az övét, megállított a mozdulatomban.

- Őrizd meg, méltó vagy a viselésére – a fejemet ráztam.

- Sasuke azt akarta, hogy addig őrizzem meg, amíg meg nem találunk téged... és most tényleg itt vagy – Itachi szomorúan csóválta a fejét.

- Akkor őrizd meg a láncot, amíg Sasukét ki nem szabadítjuk – letöröltem a könnyeimet, aprót biccentettem – Gyere, te is kezelésre szorulsz – Itachi mellett sétáltam be a barlangba, míg Sai hátulról követett minket.

Az idősebbik Uchiha csettintett és fáklyák tucatjai gyulladtak meg, az apró lángok megvilágították az utat. Egyre mélyebbre hatoltunk a hegy belsejében, amíg egy tágas, kör alakú helyiségbe nem jutottunk, ahonnan kilenc egyforma folyosó bejárata nyílott. A csarnok közepén az előbbi piercinges arcú, elég ijesztő férfi állt.

- Üdvözlünk Haruno Sakura a köreinkben. Az Akatsuki vezére vagyok, Pein, jelenleg a bázison tartózkodsz. Itt már biztonságban vagy, az Akatsuki tagjai meg fognak védeni téged és Hyuuga Hinata épsége miatt sem kell aggódnod. Izumi hamarosan végez Hinata ellátásával, utána téged vizsgál meg. Itachi megmutatja neked a szobádat, addig pihenj le. Bármilyen kérdésed van nyugodtan fordulhatsz hozzám, vagy Itachihoz, már úgysem kell egymásnak bemutatnom titeket – lehidaltam, nem számítottam ilyen méltó köszöntésre, nem éreztem magam arra érdemesre.

A férfi elfordult, de vettem a bátorságot a megszólításához.

- Várj! – ijesztő karikás szemeit rám emelte – Miért segítetek nekem? Én csak egy halandó vagyok... Ino azt mondta, hogy nagy dolgokra vagyok hivatott, de nyilvánvaló az erőnk közötti különbség. Saját erőmből semmire sem vagyok képes...

- Te vagy a kulcs a fajunk megmentéséhez, a részleteket majd Itachi elmondja – a mellettem álló gyilkos pillantással méregette Peint. Az Akatsuki vezére biccentett egyet, majd befordult az egyik folyosóra.

Magam mögé néztem, de Sai már nem volt köreinkben. Vajon mikor hagyott el minket?!

- Gyere! – szólított meg Itachi és mi is befordultunk egy másik folyosóra.

- Olyan egyforma itt minden, kész labirintus ez a hely – próbáltam indítványozni egy semleges beszélgetést, mielőtt letámadnám a részleteket illetően.

Elmosolyodott nemlétező bajsza alatt.

- Ennyire átlátszó lennék? – vontam fel a szemöldököm.

Itachi társaságában képes voltam felengedni, mellette tényleg biztonságban éreztem magam. Jelenléte sikeresen feledtette velem a szörnyűségeket.

- Nyilvánvaló, hogy keresed a kérdéseidre a válaszodat. Elmondok mindent, amit tudok, ha már ilyen szépen lepasszolták nekem ezt a feladatot – megforgatta a szemeit.

- Sajnálom – elkaptam a tekintetem és a cipőm orrát kezdtem fixírozni. Biztos terhet jelentek a számára.

- Nem vagy teher, rosszul fogalmaztam az előbb. Ne haragudj! – megálltam, Itachi szintén.

- Te is gondolatolvasó vagy, mint Ino? – próbáltam ürességet elképzelni elmémben, nem szeretem, ha turkálnak a gondolataimban. Nem akarok semmi pikáns részletet megosztani, főleg nem Sasuke bátyja előtt. Már egyszer beégtem az illatommal előtte.

- Nem, csak a viselkedésed és az arcmimikád árulta el, hogy mire gondolsz – elmerengett - Habár néhanapján jól jönne egy ilyen képesség. Izumi olyan változékony tud lenni, mint az időjárás.

- Izumi? Ő a társad? – bólintott – Szóval ő gyógyította meg a nyakamat, igaz? – újabb bólintás.

Újra elindultunk, pár perc séta után megálltunk a szobám ajtaja előtt. Belépve egy hatalmas pihe-puha ágyat pillantottam meg, egy szobához tartozó fürdőt, egy asztalt két székkel és egy gardróbot. Mindketten a székre leültünk, érdeklődve vártam Itachi mondanivalóját.

- Egy prófécia szerint a világ legjobb gyógyítója fogja legyőzni az Alvilágot uraló, gonosz úrnőt, név szerint Kaguya...- Itachi részletesen elmesélte az elmúlt több ezer év eseményeit főbb vázlatpontokba szedve. Tudomást szereztem Kaguya isteni kilétéről, az átkokról, azoknak a feloldási módjáról. Csak néztem magam elé, egy rossz mese szereplőjeként éreztem magam.

Egy szeretleket kellett volna kipréselnem magamból, és akkor Sasukéék átka feloldozásra került volna és akkor nem ölt volna embert se.

Hibásnak éreztem magamat a kialakult helyzetért, habár Itachi ennek az ellenkezőjét állította.

Minden okkal történt, ami történt. – állította.

- Már csak azt nem értem, hogy miből gondoljátok, hogy én vagyok a Prófécia szerinti személy? Zöld chakrám van, de ez még nem elég bizonyíték. Csak a halandó világban tudok gyógyítani a megfelelő eszközökkel, kézrátétellel nem igazán – kinyílt az ajtó.

- Hát itt jövök én a képbe! – felelte az idegen.

Remélem tetszett a hosszabb rész :D Amúgy nektek is hibára áll ki a wattpad? Nem tudok válaszolni a hozzászólásokra :(