Itachi:

- Légy óvatos! – suttogtam az előttem álló Izuminak, homlokára egy puszit nyomtam búcsúképp.

- Sietek! – felelte komolyan, sötétbarna íriszei a kezében tartott macska álarcra vetődött.

Oldalára csatolta a hófehér maszkot, melyet vékony vérvörös vonalak bonyolult mintája tarkított. Megfordult, köpenye aljába belekapott a szél, a hajnal vörös felhők hullámoztak az anyagon. Levette a fekete köpenyét, amit a kezembe nyomott.

- Csak akadályozna – vonta meg a vállát. Megértően bólintottam.

Hátrált egy pár lépést, a szemkontaktust egyszer sem szakítottuk meg. Elvesztem a gyönyörű és meleg füstkvarcos tekintetében. Enyhén elpirult, ajkait szétnyitotta, de nem szólalt meg. Élesen beszívta a levegőt, majd teste vibrálni kezdett. Izumi helyén egy kék vércse jelent meg és röppent el Ekosan fővárosa felé.

Utáltam ezt az egész helyzetet. Mindenki ismeri a chakrámat, ezért távolságot kell tartanom, még a legapróbb faluba sem léphetek be, nehogy felismerjenek. Messziről el kell kerülnöm a civilizáció legapróbb jelét is. Épp ezért Izumi szokta elvégezni a beosonásos küldetéseket, ami rendszerint dühvel töltött el. Tehetetlennek éreztem magam ilyenkor, míg a párom életét kockáztatja a fajunk jövőjéért.

A gondolataim elterelése végett, megírtam a helyzetjelentést, amit elküldtem Peinnek, az Akatsuki vezérének. Oldaltáskámból elővettem egy tekercset, amit már rongyosra olvastam, az elnyűtt pergamenen a megkopott betűket már kívülről fújtam. A tekercs több ezer évvel ezelőtti véres világról szólt, mikor még az emberek hadban álltak a démonokkal. Akkoriban még a világok határain sokkal szabadabban lehetett közlekedni. A táplálkozási piramis csúcsán akkor a démonok álltak, az emberek akkor nem jelentettek többet a fogyasztásra szánt állatoknál. Az emberek az égi istenekhez fohászkodtak, imájuk meghallgatásra talált. Az istenek a halandók világát megáldották a chakrával, és elég sokan megtanulták uralmuk alá hajtani a természet energiáit. Egyenrangú felekként küzdöttek a démonok és emberek, míg az istenek odafentről passzív nézőként figyelték a több száz évig dúló háborúkat.

Ezer éve az emberek nyertek és az istenek rájöttek, hogy mekkora hibát vétettek, mikor a kezükbe adták a chakrát. A mérleg karja átbillent az emberek oldalára, az erőegyensúly felborult. Az istenek félték a halandók hatalmát.

Ezer éve megnyílott az ég, ragyogó fény kíséretében egy hosszú, ezüstös hajú istennő szállt alá. Egyik szeméből gyémántkönnyek hullottak, míg a másikból fehér vér patakzott. Az istennő a szívéhez érintette a kezét és hét fényes gömb jelent meg mögötte, melyek a hét mennyei erényt jelképezték. Ezután kitárta a karjait, a halandók világából a chakra felé kezdett áramlani. Az emberek összeestek az erejük hiányától, míg az istennő egyesével megérintette a gömböket a főbűnök megnevezésével és azok sötétebb fénnyel kezdtek ragyogni, mint az éjszaka.

A menny kapuja bezárult, az istennő ragyogása megszűnt.

Hazugság! – kiáltotta az ég felé, mielőtt a sötét gömbök a testébe olvadtak volna.

Egy sóhajtással felnéztem az ég felé. Kaguya istennő bukásával a mérleg nyelve helyrebillent. A határok lezárultak, míg Kaguya elveszítette az emlékeit. Az emberek vére elátkozásra került, hogy a démonok ne falják fel őket, ugyanis a vörös nedűtől elveszítették a józan eszüket és szörnyetegekké változtak, minden gondolatukat a vér töltötte ki, végül beleőrültek, mikor már nem tudtak hozzájutni a kellő mennyiséghez. Izumi pedig olyan tekercset kutat fel Ekosan fővárosában, mely segíthet öcsémen az átok feloldozásában. Nem akarom, hogy ő is egy vérengző ösztönlényként végezze.

Kaguya istennőként érkezett az emberek világába, majd démonként hullott alá. Emlékeitől megfosztva üldözték őt, egyszer elég komolyan megsérült. Egy halandó férfi talált rá és otthonában elbújtatta a gyönyörű nőt. Egymásba szerettek, született két gyerekük, de innentől kezdve már mindenki ismeri a történetüket. A férfi halála Kaguyát őrületbe kergette és bosszút forralt a halandók ellen, de tökéletes tervét két fia akadályozta meg, akik életük árán lepecsételték anyjukat az alvilágba. A démonok és emberek világa közötti átjárók örökre bezárultak. A démonok és istenek létezése feledésbe merült az évszázadok során a halandók körében, nem voltak többek csak legendák és esti mesék szereplőinél.

Egyedül az Akatsuki tagjai tudnak Kaguya valódi eredetéről. Húsz éve feltört a pecsét, megölte az akkori vezetőket, és leszármazottjaikat a főbűnök átkaival láncolta magához. A bosszújáról nem tett le, a démonokat akarja felhasználni az emberek kiirtásához. Egy prófécia szerint egy gyógyító fogja okozni a bukását, így Izumira halál várt volna. Én és Izumi közösen megszöktünk Kaguya karmai elől. A folyamatos menekülés és bujkálás közepette Obito talált ránk elsőként, aki elvitt minket az Akatsuki vezéréhez. Ő segített nekünk a világgal továbbra is elhitetni, hogy meghaltunk. Csatlakoztunk a szervezethez, mely Kaguya legyőzésére tett fel mindent. Tíz évünkbe telt, mire rájöttünk hogyan lehetne a bűnök jeleit eltávolítani Sasukéékről. Pein különleges szemképességével átjárót nyitott a halandókhoz és Izumit hátrahagyva elindultam megkeresni az igaz szerelmet az emberek soraiból. Akkoriban Izumira nem úgy tekintettem, mint most. Az Uchiha klán tagja, a világ egyetlen gyógyítója – Karinon kívül, aki csak Kaguya különleges engedélyével maradhatott életben – és mint barátomként tartottam őt számon.

Keserédes mosoly játszott ajkaimon.

Ha nem jött volna utánam és menti meg az életem, még rég halott lennék...

Naruto:

Sasuke egyedül hagyott a sikátorban, elég erős késztetést éreztem, hogy utána menjek, de nem tettem. Tartanom kell magam az eredeti tervünkhöz és csak reménykedni mertem, hogy Sasuke nem csinál ostobaságot. Elindultam óvatosan a könyvtár felé, minden lépésemet alaposan megterveztem, nem kockáztathatom meg a lebukás legkisebb esélyét sem. A zűrzavar pont kapóra jött, így elég gyorsan bejutottam az ősi tekercseket rejtő hatalmas épületbe. Megtaláltam a keresett a sort, de lefagytam az üres polcok látványától.

Elvitték az összes olyan iratot, ami segítségünkre lehetett volna.

Fejemben gyorsan összeraktam a darabkákat. A felbolydulás, a tolvaj, a becses kincsek...

Kirohantam az épületből és Sasuke után eredtem. Meg kell szereznünk a tekercseket bármi áron!

Sasuke:

Sólyomként egyszerűen lehagytam Shikamaruék üldöző csapatát, szárnyaimmal hevesen csapkodtam magasabbra, hogy betájoljam a nő helyzetét. Láttam, hogy csapdába fog esni, ha továbbra is egyenes halad tovább. Utol kell őt érnem! Minden erőmet bevetve repültem felé szélsebesen, az izmaim égtek a fájdalomtól. A macska álarcos nő felett repültem és zuhanó repülésben nyílsebesen megindultam felé. A nő karja megsérült, a vér illata egyből megcsapta az orromat, ami egy pillanatra kizökkentett, de féken tartottam a vér iránti vágyaimat. Az edzés megerősített.

A nő ijedten hátranézett egyenesen a szemeimbe. Majdnem megérintettem a vállát a szárnyammal, de szemből egy fekete varjú ellökött. A földre zuhantam, a varjú szemeiben a Sharingan villant fel.

Két döbbent szempár meredt rám, miközben a testük egyre halványabb lett, míg nem semmivé foszlottak. A hűlt helyükre meredtem, az őrök körbevettek.

- Uchiha Sasuke – hallottam Shikamaru hangját oldalról – Azt hiszem elég sok megbeszélnivalónk lesz! – átalakultam, nem volt már értelme álcáznom magamat.

Nem tudom leírni az érzéseimet, amelyek örvényként kavarogtak. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy a rég elveszett bátyámat láttam az előbb. Boldog voltam, mert él, de a harag is elöntötte a vénáimat. Miért nem tudatta velem egyszer sem, hogy életben van? Miért nem keresett ebben a húsz esztendőben sohasem? Fogalma sincs, mennyit szenvedtem az évek alatt. A sok év keserűsége, magánya és kétsége egyszerre lobbant fel bennem, ami a haragomat csak tovább táplálta.

Szándékosan hagytam felülkerekedni a pecsét erejét.

Tombolnom kell, különben az én testemet feszíti szét a harag.

Itachi:

- VISSZA KELL MENNÜNK! – sikította Izumi.

Megráztam óvatosan a fejemet. Nem kockáztathatom a küldetésünk sikerességét és Izumi biztonságát.

- Az öcsédről van szó, Itachi! – folytatta a kioktatást a nő – Meg fogják őt ölni! Azt hiszik, hogy köze van hozzánk! – megmakacsoltam magamat.

- Sasuke erős, el fog bánni velük – próbáltam higgadt maradni és hidegfejjel átgondolni a lehetőségeinket.

- Itachi kérlek! Meg kell őt mentenünk! Van fogalmad arról, hogy most mit érezhet? Húsz éve halottnak hitt bátyja él és virul! Az elveszett báty, aki most is cserben hagyta az öccsét! A harag átka vajon már átvette felette az irányítást?

- Túl fogja ezt is élni! Mit számít még egy árulás? – Izumi kiábrándultan nézett rám.

- Te félsz Uchiha Itachi! Félsz szembenézni az öcséddel és a múltaddal egyaránt – kiáltotta mérgesen Izumi - Ha te nem akkor majd én megyek! – próbálta kirántani a karját a kezem szorításából, de nem hagytam.

Ha Izumi nem lenne Uchiha könnyen egy genjutsuba ejthetném, és elkerülhetnénk a felesleges vitákat.

Döntöttem.

Nem megyünk vissza.

Sziasztok, sikerült minden vizsgámat letudnom, így szabad két hetemet végre az írásnak szentelhetem :D Remélem tetszik a rész! 😊