Sakura:

Lelkiekben felkészültem, hogy a portálon való átsétálás egyet fog jelenteni az első teleportálás során megtapasztalt élményeimmel. Kellemesen csalódtam, hisz közel sem volt olyan kellemetlen, mint gondoltam. Olyan volt, mintha egy vékony vízfüggönyön sétáltam volna keresztül, azzal a különbséggel, hogy nem lettem vizes. Egy másodpercen belül megérkeztünk az Alvilágba, ami első látásra, nem sokban különbözött az emberek világától. Egy barlang bejárata elé érkeztünk meg, az örvény öklömnyi méretűre zsugorodott mögöttünk.

- Üdv az Alvilágban! – köszöntött Hinata széles mosollyal, amit nem bírtam ki viszonzás nélkül – Most utálni fogsz, de teleportálnunk kell – mosolyom azonnal lehervadt.

Legszívesebben hisztiztem volna, de inkább tartottam magam. Negyed óra rosszullétet csak kibírok valahogy. Hinata megkért, hogy fogjam meg erősen a vállát, míg a pecsétekkel bajlódik. Nem bírtam követni a kezeit, olyan gyorsan formálta a jeleket. A következő pillanatban már az ismerős forgás fogadott és szívből örültem, hogy reggelire nem ettem semmit. Az utazás valójában két percet vett igénybe, én óráknak éreztem azt az időt. Lehunyt szemmel utaztam és akkor sem nyitottam ki, mikor végre megérkeztünk a célállomáshoz. Öszerogytam a szédüléstől a puha hóba.

Hó? Hisz az előbb, míg nyárias idő volt a barlang előtt.

Résnyire kinyitottam a szemem, összemosódó és vakító fehérséget láttam mindenhol. Lehunytam a szemem és próbáltam nem megfagyni. Hinata átkarolta a derekamat és a karomat átvettette a nyakán.

- Mindjárt ott vagyunk – hallottam a nő biztató hangját.

A térdig érő hóban elég lassan tettünk meg minden lépést, de Hinata türelmesen támogatott. Megálltunk, ekkor már úgy éreztem, hogy nyitva tudom tartani a szemem összeesés nélkül. Egy hatalmas faház ajtaja előtt álltunk, Hinata a kezét az ajtó deszkájához érintette. Valami kék fény ragyogta be a kezét.

- Ez a chakra, ami ebben a világban láthatóvá válik – magyarázta Hinata.

- Hűű – ennyit tudtam csak kipréselni magamból, annyira lenyűgözött a látvány, másfelől még szédültem egy kicsit.

Az ajtó kattant, Hinata lenyomta a kilincset és maga után húzott. Bent sem volt sokkal melegebb, mint kint, de legalább nem volt hó.

- Hol vagyunk? – kérdeztem, miközben óvatosan körültekintettem.

A faház nappali részében lehettünk, a bejárattal szemben volt egy hatalmas kandalló, körülötte pedig fotelek. Hinata eltámogatott az egyik ülőalkalmatossághoz. A táskát lehámozta rólam.

- A családom egykori nyaralójában – hangját fájdalom szőtte át – Mindjárt jövök – azzal Hinata magamra hagyott. Fél perccel később egy csomó takaróval jelent meg, amit hálával fogadtam. A felét rögtön magamra terítettem, csak az arcom látszódott ki, Hinata felnevetett a látványtól.

- Te nem fázol? – kérdeztem.

- Nem igazán. Elég sok időt töltöttem itt kiskoromban – szinte lehetetlennek éreztem, hogy ő egy miniszoknyában és egy trikóban ne fázzon.

- Jó n-neked – vacogtak a fogaim. Vajon mennyi idő alatt melegítem át a takarókat?

A kandallóra néztem, mellette egy halom tűzifa hevert. Hinata követte a tekintetem.

- Sajnálom, de nem gyújthatjuk meg – a remény összes szikrája szertefoszlott. Nem hittem volna, hogy még vissza fogom sírni a 40 fokos nyarat.

- Üldöznek minket? – tettem fel a logikusnak tűnő kérdésemet.

- Még nem igazán tudhatjuk. Fél napi járásra nincs egy lélek se a környéken, de jobb szeretnék biztosra menni. Nem kockáztathatjuk meg a tűzrakást, remélem megérted – bólintottam.

Hinata újra felpattant és az emeletre rohant. Öt perccel később bundás ruhákkal tért vissza, amit ledobott a mellettem levő fotelbe. Kritikus szemmel végigmért, úgy ahogy a stylistok a modelljeiket.

- Egy vastag nadrág és valami bundás felső megteszi bőven – feleltem dideregve, Hinata válaszul a fejét rázta.

- Nincsenek ilyen unalmas darabjaim – aucs, ez szíven ütött rendesen, de nem tudtam volna haragudni rá. Hinata elsődleges feladatának érzi, hogy a lehető legtöbbet hozza ki belőlem és olyan merész darabokat is felvegyek, amit legvadabb álmaimban se mernék.

Egymás után dobálta a földre a ruhákat, egyik se tetszett neki. Ráült a ruhakupac tetejére, komolyan zavarba jöttem olyan áthatóan figyelt engem. Szinte láttam, ahogy a villanykörte kigyullad a fejében és én csak reménykedni mertem, hogy csak feleolyan merész lesz, mint a randi ruhám. Hinata nem az emeletre rohant, hanem a szomszédos helyiségbe. A szekrény csikorogva nyílt ki, majd kicibált onnan egy ruhát. Elállt a lélegzetem, amint megpillantottam a ruhakölteményt. Egy hófehér ruhát tartott a kezeiben, amit óvatosan letett egy másik fotelbe. Hinata a gondolataiba révedve minden egyes ráncot kisimított, olyan finoman nyúlt a ruhához, mintha a legdrágább kincsek egyikét érintené meg.

- Az anyámé volt – elcsuklott a hangja – Rajtad tökéletesen fog állni, hasonló alakotok volt és ugyanolyan visszafogott is vagy, mint ő volt.

Kigubóztam a takaróhalomból és csodálattal érintettem meg a ruhát.

- Ez gyönyörű. Köszönöm – Hinata egy vastag fehér harisnyát nyomott a kezembe és mihamarabbi átöltözésre ösztökélt.

Maga a harisnya is volt olyan vastag, mint egy bundás téli nadrág, aminek őszintén örültem. Hinata segített felvenni a ruhát és amikor minden ráncot tökéletesre igazított, a copfba fogott hajamat leengedte és ízlése szerint elrendezte a tincseimet. Pár lépést hátrált, hogy szemügyre vegyen. Szemeibe könnyek gyűltek.

- Pont úgy nézel ki, mint az anyám – letörölte a könnyeit – Csak a hajatok és a szeme színe más - Hinata egy tükör elé tessékelt.

Megértettem, miért állt el a lélegzete, pont úgy néztem ki, mint egy mesebeli hercegnő. A csuklóm és nyakam körül selymes, hófehér szőrme vett körül, a mellkasomnál csillogó kövek és hímzések bonyolult mintája díszítette. A földig érő szoknya része letisztult volt, nem volt rajta semmiféle díszítés, de pont ez adta meg a ruha szépségét. Ízléses és elegáns volt.

Hinata hozott hozzá egy fehér, bundás csizmát és a szekrényből még elővadászta a ruha kiegészítőit, mint a hófehér pamacsos fülvédőt és kesztyűt.

- Sasuke megint el fog ájulni – kacsintott rám Hinata.

- Remélem jól vannak. Szerinted mennyi időre van szüksége? – Hinata a vállamra tette a kezét.

- Szerintem 2-3 nap alatt felgöngyölíti az ügyet, aztán repül ide hozzánk – Hinata közben a ruhakupacot felszedte a földről és az emelet felé vette az irányt. A lehulló darabokat felszedegettem és követtem az előttem egyensúlyozó nőt.

Az emeleten balra egy nyitott ajtó fogadott, nem volt nehéz kitalálnom, hogy Hinata szobájáról lehetett szó. Szépen visszapakoltuk a ruhás szekrényt, majd az alsó fiókból elővadászott egy nadrágot meg egy hosszú ujjú felsőt. Egy vonallá préselődtek az ajkaim.

- Még, hogy nincs nadrágod – játszottam a sértődöttet. Hinata fülig érő vigyorral válaszolt.

- Számodra nincs. Amíg itt vagy, azt veszed fel, amit rád adok – Hinata villámgyorsan átöltözött – Egyébként ez a vadászós szerkóm – egy másik fiókot húzott elő, amiben vadászkések lapultak. Felcsatolt egy fél tucatot, az ágya mellől felvette az íjat és a tegezt.

Értetlenül néztem rá.

- Elmegyek vadászni, remélem ebédidőig elég vadat sikerül elejtenem, hogy szükség esetén csak egy hét múlva kelljen újra kimozdulni – kicsit megijedtem, hisz Hinata épp készül egyedül hagyni engem egy idegen helyen. Meglátta a félelmet a szemeimben – Ne izgulj, ezen a környéken egyedül vagyunk. A házba nem tud senki sem bejönni, csak egy Hyuuga tudja kinyitni. Tekintve, hogy én vagyok az utolsó, így nem fog rád törni senki sem. Maradj bent és senkinek ne nyiss ajtót! – hevesen bólogattam.

Lekísértem őt egészen a bejárati ajtóig.

- Sietek – kinyitotta az ajtót, a hideg szél havat fújt az arcomba. Hinata fintorogva szagolt a levegőbe – Hóvihar készülődik.

- Akkor nem lenne jobb megvárni, míg elvonul a vihar? – reménykedtem, hogy velem marad legalább még egy kis ideig.

- Ezek a viharok napokig is ki tudnak tartani, mihamarabb fel kell töltenünk a konyhakészletünket – Hinata kilépett és becsukta előttem az ajtót – Semmiképp se gyere ki! – hallottam még Hinata figyelmeztetését az ajtó másik oldaláról.

- Értettem – válaszoltam.

Amíg Hinatára és az ebédünkre vártam, addig részletesen felfedeztem a fenyő illatú fakunyhót. Első utam a konyhába vezetett, minden szekrény mögött edények és evőeszközök lapultak. Szerencsére, mindegyik olyan formájú volt, amihez az emberek világában hozzászoktam, csak két késről nem tudtam eldönteni, hogy mire is használhatják. Majd megkérdezem Hinatát, amint visszaér.

Felvettem egy rongyot és letöröltem a nappali kandallójáról a rárakodott piszkot. A nappaliból még két helyiség nyílt, az egyik lehetett Hinata szüleinek a hálószobája, míg a másik vendégszoba lehetett. Felmentem az emeletre, itt már rögtön 4 hálóba botlottam. Először Hinata szobáját néztem meg magamnak. Az íróasztalon rengeteg képet pillantottam meg. Az egyiken a családja volt megörökítve, Hinata akkor olyan 12 éves formának tűnt és egy 7 éves kislány kezét fogta. Hinata mellett egy kicsivel idősebb barnahajú fiú állt, aki komolyan tekintett a kamera lencséjébe. Mögöttük álltak a szülők, egy büszke apuka és egy melegszívű anyuka. Elfacsarodott a szívvel raktam vissza a képet a helyére.

„Én vagyok az utolsó Hyuuga"

Mi történhetett a családjával és Sasuke családjával is?

Egy másik képet vettem kezeimbe, a port lefújtam róla. Rögtön mosolyra görbült a szám. A gyerekkori Hinata lopva pillantott a mellette álló szőke srácra, arcán 3-3 bajuszka volt és mérgesen nézett a mellette levő fiúra.

Elnevettem magam, amint felismertem a fiút. Sasuke unottan nézett a szőkére a tipikus „felsőbbrendű vagyok" pillantásával. Mögöttük egy pár évvel idősebb hosszú, fekete hajú fiú állt, szemei olyan sötétek voltak, mint az éjszaka. A számhoz kaptam a kezem a felismeréstől.

Semmi kétségem nem volt felőle, hisz lerí róluk a testvéri kötelék.

Uchiha Itachi nevetett és próbálta békíteni az öccsét és a szőke srácot.

Megérintettem a nyakláncot. Az ő medálját.

Ami forrón felizzott a nyakamban.