/Pléhpofa/

Egy szép, napsütéses reggelen ismerős hangra keltem. Túlságosan ismerősre...

— Ébresztő, bátyó! — harsogta a fülembe Nissa.

Azonnal kipattant a szemem. Húgom elégedetten vigyorgott a képembe.

— Mi a ménkű...? Odin szakállára, Nissa, ne ordíts már! Megsüketülök — húztam a fejemre a takarót.

— Én próbáltalak kíméletesen felébreszteni — szabadkozott nevetve —, de hiába szólongattalak, bökdöstelek vagy rázogattalak, nem reagáltál — így hát kénytelen voltam más módszerekhez folyamodni. Ha ez se vált volna be, a következő lépés már az lett volna, hogy lelocsollak egy vödör vízzel — csicseregte. — Egyébként, tudsz róla, hogy úgy horkolsz, mint egy fészekaljnyi sárkány?

Gyilkos tekintettel kukkantottam ki a takaró alól, és hozzávágtam a párnámat, de ő még idejében félrehajolt.

— Nissa... mégis mi a búbánatos Thorért kellett ilyen korán felkeltened? — morgolódtam, és fejemet a párnámba fúrtam... volna, ha ott lett volna. — Lennél szíves visszaadni a párnámat?

— Tessék — nyújtotta át mosolyogva. — De hé, ne aludj vissza! Tudod, hogy ma van a nagy nap! — ugrándozott.

— Neked minden nap nagy... — dünnyögtem unottan.

— Ajj, ne már! Megígérted, Pléhpofa! — nézett rám bociszemekkel.

Már értettem, miért pattog így. Azt ígértem, hogy ma segítek neki gyakorolni a különböző fegyverek használatát — jobban mondva, megtanítom, hogyan kell velük rendesen bánni, mert Nissa még eléggé alapszinten járt a harci ismeretekben. Kettőnk közül ő a fiatalabb és a lány, ezért apánk nem kezdte olyan korán edzeni, mint engem. Mivel azonban nálunk, vikingeknél a nők is harcolnak, elvárja majd tőle, hogy öt év múlva, a kiképzésen jól teljesítsen.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és apánk lépett be.

— Mi ez a ricsaj? — kérdezte.

— Pléhpofa megígérte, hogy ma segít nekem gyakorolni a harcot, és megyünk mindjárt az arénába, csak fel kellene kelnie. De én úgy várom már, annyira jó lesz! — hadarta a húgom egy szuszra, levegővétel nélkül. Irigylem, hogy ennyi energiája van már kora reggel. Teljesen felpörgött — bár, ha jobban belegondolok, ő mindig ilyen.

— Valóban? — hökkent meg apánk. — Ez igazán remek. Figyelemre méltó, hogy segítesz a húgodnak, fiam — mondta nekem. — Te pedig ügyes légy! — borzolta meg szeretetteljesen Nissa haját. — Nos, nekem mennem kell, várnak a főnöki teendők. Később talán még összefutunk a faluban.

— Szia, apa! — ölelte meg a húgom.

— Szervusz, kislányom. Szia, fiam — köszönt el tőlünk, és kisétált az ajtón.

— Szia, apa — morogtam álmosan a párnámba.

— Naa, felkelsz már? — türelmetlenkedett Nissa. — Hasadra süt a nap! — rikkantotta, azzal lerántotta rólam a takarót.

— Hééé! Add vissza! — pattantam fel dühösen.

— Na, végre már, hogy méltóztattál felkelni! — vigyorgott elégedetten. Amikor jobban szemügyre vette szedett-vedett ábrázatomat, elnevette magát. — Hát, ez nagyon jó! — törölgette a könnyeit, miközben kétrét görnyedt, és a hasát fogta a kacagástól.

— Mi olyan vicces? — morogtam karba tett kézzel.

— Te... te mindig így nézel ki ébredés után? — mutatott rám, még mindig röhögve. — Összevissza áll a hajad — mint egy szénakazal! — csapkodta a térdét. — És az a kótyagos, bamba arc, amit vágsz... látnod kellene magadat!

— Ez nagyon kedves... — dünnyögtem unottan. Ó, a testvéri szeretet... — Örülök, hogy ilyen jól szórakozol rajtam. Na, megállj csak...!

Hirtelen ötlettől vezérelve elkaptam a derekát, és csiklandozni kezdtem.

— Ne, neee! Hagyjááál! — kacagott a földön fetrengve. — Nem röhögök rajtad tovább, csak hagyd már abba!

Elengedtem.

— Ezt megkaptad! — vigyorogtam kajánul. Büszke voltam, hogy vissza tudtam vágni.

Nissa nyelvet öltött, és távozott a szobából.

— Két percet kapsz, hogy összeszedd magad, különben visszajövök! — fenyegetőzött az ajtóból. Természetesen nem csukta be maga után (miért is tette volna...?), így ez a feladat rám hárult.

Puffogva készülődtem, majd levonultam reggelizni. Az ételem már az asztalon várt.

— Jó reggelt, kincsem — mosolygott rám édesanyám. — Jól aludtál?

— Remekül, amíg Nissa fel nem keltett.

— Hé! — kukucskált ki a húgom a szobájából. — Hallottam ám!

Megjegyzését eleresztettem a fülem mellett.

— Hangoskodást hallottam fentről. Megint marakodtatok? — kérdezte szemrehányóan anyánk. Nissának is pont ugyanolyan nagy, barna szemei és szőke haja van, mint neki. Külsőre kiköpött hasonmása, ellenben a jellemét — nos, azt nem tudom, kitől örökölhette, mivel anyánkat a tizenöt évem alatt nyugodt, türelmes természetű embernek ismertem meg.

— Ne aggódj, anya, nincs semmi gond, csak megígértem Nissának, hogy ma elmegyünk gyakorolni az arénába. Ő pedig szokás szerint nem bírt magával, és muszáj volt felébresztenie — vázoltam a helyzetet.

— Á, értem — bólogatott édesanyám.

Akárcsak én, ő is jól ismeri az efféle szituációkat. Gyakran mondogatja, hogy Nissa olyan, mint egy zsák bolha — és ezzel egyet kell értenem. Egy nagyon-nagyon nagy zsák bolha...

— Mehetünk? — lépett mellém a húgom.

— Igen, kész vagyok — tápászkodtam fel az asztaltól.

— Jó mulatást! — integetett utánunk édesanyám. — Meglehet, hogy később még összefutunk a faluban.

— Miért mondja ezt ma mindenki? — gondolkodtam hangosan, miközben már az utcákat róttuk.

— Jaj, nem mindegy, bátyó? — szökdécselt mellettem Nissa. Nem fért a bőrébe a boldogságtól. — Ez egy falu, itt bármikor összefuthatsz bárkivel. Jé, nézd, ott megy Val! Nem megmondtam?

És valóban, az erdő felől éppen a barna fonatos lány közeledett.

— Val! Vaaal! — kiabálta Nissa, és már távolról integetett neki — már amennyiben integetésnek lehet nevezni azt, amikor idiótán kalimpál az egész karjával, miközben ugrándozik. Persze, a feltűnőségnek is megvan a maga előnye: így legalább egész biztosan észreveszi az, akinek integet. Valka is tüstént odakapta a fejét a hangra, és rögtön kiszúrta a húgomat (nem lehetett nehéz). Mosolyogva odasétált hozzánk.

— Jó reggelt! Hát, ti hová tartotok?

— Képzeld, Vaaal, Pléhpofa ma segít nekem gyakorolni a harcot az arénában, hogy ügyesebb legyek. Ugye, milyen jó? — újságolta Nissa.

— Az. — Barátnője ránevetett a bolond húgomra.

Ekkor Nissának felcsillant a szeme. Jaj, nekem! Ismertem ezt a nézést: támadt egy (szerinte jó) ötlete. Meneküljön, ki merre lát!

— Úúú, most jut eszembe, hogy még Val se nagyon ért a fegyverekhez. Őt is magunkkal vihetjük? Légyszi, légyszi, légyszi, légyszi, légysziii! — rángatta a karomat.

— Jó, legyen, csak ne nyaggass már! — ráztam le magamról mérgesen. — Tudod, milyen idegesítő vagy?

— Tudoom — vigyorgott fülig érő szájjal. — Bocsi, de nem tudok mit csinálni, ez annyira izgi! — ujjongott. — Megyünk gyakorolni, és Val is jön velünk! Szipi-szuper-csuda-boldogság!

— Odinra! Meg vagyok vele áldva... — motyogtam, miközben hárman sétáltunk tovább.

Val csak magában kuncogott a húgom viselkedésén — minden bizonnyal már megszokta.

— Akkor... velünk jössz, ugye? — kérdeztem bizonytalanul, mert időközben rájöttem, hogy őt még meg sem kérdeztük.

— Szerinted tudnék neki nemet mondani? — mutatott a pörgő-forgó, szöcske módjára szökdécselő Nissára, aki már teljesen beleélte magát a helyzetbe.

— Jogos...

— De egyébként is szívesen megyek — mosolygott —, rám fér a gyakorlás. Csak — torpant meg — nincsenek nálam fegyverek.

— Á, hagyd! Az arénában is szokott lenni, de biztos, ami biztos, út közben elugrunk Bélhangoshoz, ő biztos tud adni — nyugtattam meg. — Egyébként, Nissának sincs most mindene, úgyhogy szükségünk lesz egy-két dologra.

Hamarosan elértünk a kovácsműhelyhez. A mester éppen buzgón tevékenykedett, Bélhangos pedig a fegyvereket pakolgatta. Az érkezésünkre felkapta a fejét, és vidáman integetni kezdett.

— Szervusztok, kis csapat! Mi szél hozott ide?

— Nem fogod kitalálni — mosolyogtam rá.

— Csak nem fegyverekért jöttetek? — színlelt meglepettséget.

— De, de, de — hajolt át a pult felett a vigyorgó húgom. — Képzeld Bélhangos, Pléhpofával és Vallal gyakorolni megyünk az arénába! Na, mit szólsz ehhez? Ugye, milyen szuper?

— Nem mondod! — Bélhangosnak ezúttal nem kellett tettetnie a csodálkozást. — Oktatod őket? — fordult felém.

— Miért is ne? — vontam vállat. — Megpróbálok valami használhatót tanítani. Kárja senkinek nem származhat belőle. Remélhetőleg... — tűnődtem. Végül is, az izgága húgomnak és a falu bajkeverőjének a tanítására vállalkoztam. Biztos, hogy jól átgondoltam én ezt?

— Rendben. Nos, milyen fegyverek kellenének? — tért a tárgyra Bélhangos.

— A tőröket már tudjátok kezelni, ugye? — érdeklődtem meg a lányoktól. Nissa és Val bólogattak. — Akkor, kezdetnek megteszi az íj és a kard — véltem. — Tudsz adni mindkettőből egyet-egyet? Illetve... inkább kettőt-kettőt — módosítottam, belekalkulálva, hogy ezek ketten a gyakorlás során simán képesek lennének eltörni bármelyiket. Nem árt, ha van tartalék.

— Micsoda kérdés! — horkantott Bélhangos. — Hát persze. Tessék! — azzal máris a kezembe nyomott két-két íjat és kardot, én pedig kiosztottam a lányoknak. — Aztán ügyesek legyetek ám! — tette hozzá.

— Hálásan köszönjük, Bélhangos — biccentettem.

— Á, nem tesz semmit! — legyintett. — Na, mennem kell, vár a munka. Nézzetek be máskor is, ha van időtök! — intett búcsút.

Utunkat az aréna felé vettük. Közben szerencsére már nem találkoztunk több ismerőssel, akinek Nissa elújságolhatta volna, hogy hová megyünk, mert akkor azt hiszem, felkötöttem volna magam.

Mikor beléptünk a kapun, elfogott az a semmivel össze nem téveszthető érzés, ami minden alkalommal átjár, amikor beteszem a lábam ide. Van valami magasztos, fenséges kisugárzása az egész térségnek, ami teljesen magával ragadja az embert.

Az arénában a kora reggel ellenére már gyakorolt néhány ember. Ott volt Susan Soldat — rajta már meg sem lepődtem. Imád harcolni, és eléggé maximalista. Most is szorgalmasan ütötte-vágta a szekercéjével a gyakorlóbábukat és táblákat. Rajta kívül még ketten fejlesztgették harci képességeiket ezen az órán: James Hofferson és a bátyja, Finn — ők karddal küzdöttek egymás ellen.

Kerestünk egy távolabbi helyet a többiektől, és lepakoltuk a fegyvereinket.

— Na, mivel kezdünk? — nézett rám várakozóan Nissa.

— Először megnézzük, hogy megy az íj — közöltem.

— Miért nem szekercézhetünk mi is, mint Susan? — pillantott a lány felé.

— Mert még nem álltok rá készen — jelentettem ki. — Értékelem a lelkesedésedet, húgom — nekem is a szekerce az egyik kedvenc fegyverem —, de hidd el, nehezebb forgatni, mint a kardot. Majd ha már az menni fog, akkor beszélhetünk róla.

— De hát, Susan egyidős velünk... — akadékoskodott Nissa.

— Igen, de ő már régebb óta gyakorol, mint ti, így sokkal képzettebb nálatok — magyaráztam. — Tanulni akarsz tőlem? Akkor hallgass rám, és csináld azt, amit mondok. Sokat tapasztaltam, tudom, mit beszélek.

— Oké... — mormolta a húgom, beletörődve a helyzetbe.

— Tehát, akkor... — csaptam össze a tenyeremet. — Ott van két céltábla — mutattam az irányukba. — Lássuk, mihez kezdtek az íjjal.

Nissa persze izgalmában nem összpontosított rendesen, és a nyila messze a céltáblától koppant az aréna kőfalán. Én csak fogtam a fejem. Már most láttam, hogy ez hosszú lesz...

— Nissa... — magyaráztam türelmesen — tudod, minden fegyver használatánál, de főképp az íjnál, az egyik legfontosabb dolog a koncentráció. Hideg fejjel, érted? Koncentrálj.

— Aham — bólogatott magabiztosan.

— Most próbáld meg még egyszer — sóhajtottam.

Másodszorra is célt tévesztett.

— Az a baj — közöltem nyugodt hangon —, hogy túl izgága vagy. Ne mozgasd a kezedet összevissza, mert így az életben nem találod el a céltáblát!

— Jó, jó, megpróbálom — ígérte, és ismét lőtt.

Ezúttal legalább a táblát eltalálta.

— Jippí! — ugrott fel örömében. — Láttad? Sikerült!

— Láttam — nevettem rá. — Kezdetnek nem rossz. Val, te jössz — adtam át a terepet a lánynak.

Meglepetésemre egészen ügyes volt. A táblát elsőre eltalálta, ami jó jel volt Nissa teljesítményéhez képest. Igaz, hogy sokszor Val sem bír nyugton maradni, de úgy látszik, koncentráció terén erősebbek a képességei, mint a húgomnak. Meg kellett állapítanom, hogy van tehetsége az íjászathoz. Csak a könyök- és válltartásán kellett igazítanom kicsit, és hamarosan már majdnem a céltábla közepébe tudott lőni.

— Ügyes — dicsértem meg.

— Köszönöm — mosolygott hálásan.

Nissával is gyakoroltunk még egy kicsit, de neki továbbra is az maradt a csúcsteljesítménye, hogy eltalálta a tábla szélét.

— Ha sokat gyakorolsz, menni fog — biztattam, hogy azért ne csüggedjen. — Most váltsunk inkább a kardra.

— Jippí! — szökdécselt vidáman Nissa.

Ezt várta már. Látszott rajta, hogy jobban érdekli, mint az íj, és kiderült, hogy valóban sokkal ügyesebb benne. Egészen hamar elsajátította az alapmozdulatokat, és ügyesen alkalmazta is őket. Val viszont ebben teljesített ramatyul — folyton kiesett a kezéből a fegyver.

— Nem ejtheted el! — mondtam neki minden alkalommal. — Képzeld azt, hogy a kard a karod meghosszabbítása!

A gyakorlás végére odáig azért eljutott, hogyha esetlenül is, de a támadások nagy részét hárítani tudta. Már ez is valami — gondoltam —, és ők Nissával még csak kezdők. Emellett megnyugtatott, hogy mindketten ügyesek voltak legalább az egyik fegyvernem használatában.

Az edzés végén kifulladva terültek el az aréna padlóján.

— Nem is rossz! — hajoltam föléjük nevetve. — Még pár év, és igazi harcmesterek lesztek!