/Valka/

Azt se tudtam, hol áll a fejem. Az esküvői előkészületek olyan sok időt vettek igénybe, hogy időközben elhaladt fölöttünk egy év, én pedig elmúltam húszéves — ám még közel sem volt vége. Mi, vikingek egyébként is megadjuk a módját, ha életünk nagy napjáról van szó, de a törzsfő násza értelemszerűen minden másnál hatalmasabb felhajtással járt.

Mindenki az eseményről beszélt a szigetvilágban, és természetesen a többi törzs vezetői is hivatalosak voltak az ünnepségre. A sok vendég miatt nem tarthattuk akármelyik évszakban, hisz' ha befagyott volna a tenger, nem tudtak volna idehajózni, és ennyi embernek szállást sem voltunk képesek biztosítani, az alacsonyabb rangúaknak be kellett érniük sátrakkal. Tele volt velük a part és a környező mezők, közel egy hétbe telt, mire mindenki ideutazott. A sok ember magával vonzott mindenféle kalmárt is, akiknek remek alkalom volt ez, hogy eladják színesebbnél-színesebb portékakínálatukat.

Összességében, egész Hibbant-sziget felbolydult, akár egy sárkányfészek — és ezzel nem túlzok, hiszen ahol ennyi a viking, ott a konfliktusok száma is növekszik. Az esküvő előtti héten, amikor már összegyűlt a nánsznép legjava, mindennapossá váltak a verekedések, unottan haladtam el az utcán a bunyózó vikingek mellett, mintha ott se lettek volna.

Na, persze, nem is volt időm ilyen pitiáner dolgokkal törődni. Mindenki körülugrált, és különféle kérdésekkel, információkkal rohangáltak hozzám, például, hogy az elefántcsontszínű menyasszonyi öltözékemhez milyen aranykiegészítőket óhajtok, vagy hogy kiknek adományozom el a házam, a régi ruháim, és minden egyebemet, amik a hajadonságomat szimbolizálják, és a hagyomány szerint a házassággal le kell mondanom róluk. Zsongott a fejem, szabadulni akartam a felfordulásból, és az izgatott készülődést lassanként felváltotta a „csak essünk túl rajta, és legyen már vége ennek az egésznek" érzés — így aztán felettébb hálás voltam Pléhpofának, amikor egy ízben karon ragadott, és kimentett a hozzám beszélő asszonyok gyűrűjéből, akik épp arról faggattak, melyik árnyalatú vörös, illetve zöld selyemmel vonják be a menyasszonyi koronámat.

— Bocsánat, bocsánat, sürgősen ellenőriznünk kell a menyasszony-sört, úgyhogy elrabolnám a hölgyet, remélem megértik. Köszönöm — szabadkozott, és már húzott is magával.

— Huh, tökéletes időzítés — mosolyogtam rá hálásan, miközben kézen fogva megindultunk a falu utcáin.

— Hé, főnök! — rohant oda hozzánk egy viking.

— Ezt nem hiszem el... — fújtattam.

Pléhpofa fáradtan sóhajtott.

— Ne haragudj, Hjalmar, épp dolgunk van...

— Tudom, főnök, de ez életbevágóan fontos! Épp most érkezett meg az Ádáz-törzs főnöke, és érdeklődni szeretne, hogy hová tehetik a nászajándékukat.

— Kérj elnézést a nevemben Oswaldtól, amiért nem üdvözöltem, és mondd meg neki, hogy keresse meg Nissát vagy apámat — most ők segítenek nekem intézni az efféle ügyeket. Később felkeresem az Ádázokat, és foglalkozom velük, most azonban nem érek rá, halaszthatatlan dolgunk van a menyasszonyommal. Bízom benne, hogy Oswald is meg fogja érteni.

— Rendben, főnök — biccentett a Hjalmar nevű, azzal sarkon fordult és elsietett.

— Szép volt, főnök — karoltam bele a leendő férjembe.

— Ne nézz senkire, és húzd ki magad, hogy magabiztosabbnak tűnj — suttogta. — Ha elég céltudatosnak látszunk, talán nem állítanak meg bennünket.

Az orrom alá kuncogtam. Pléhpofa megszaporázta a lépteit, így én is gyorsabbra vettem a sétatempómat, hogy tartani tudjam az iramot. Útközben még így is ránk köszöntek néhányan, de igyekeztünk gyorsan elhaladni mellettük. Amikor megérkeztünk a sörfőzés helyszínére, mindketten megkönnyebbülten kifújtuk magunkat, és váltottunk egy „hiányoztál"-csókot — hiszen a sok tennivalónk mellett az utóbbi időben alig láttuk egymást.

— Hogy áll a löttyünk? — léptem az egyik hordóhoz.

Viking hagyomány szerint a leendő hitveseknek saját készítésű mézsörrel kellett előállniuk, s ebből egyhavi mennyiséget felhalmozni, majd a mézeshetek idején meginni — ergo egy teljes hónapig előírás-szerűen részeg ünneplésre voltunk kötelezve. De hát, ki érti ezeket a népszokásokat?

— Mostanra meg kellett erjednie. — Pléhpofa megcsapolta az egyik hordót, és merített egy korsóval magának, illetve nekem is.

— Hát, akkor, itt az igazság pillanata — vettem el a sajátomat, és a magasba emeltem. — Igyunk arra, hogy el tudtunk szabadulni néhány percre a násznép karmai közül.

Pléhpofa biccentett.

— Fenékig.

Egyszerre hajtottuk fel a söröskorsó tartalmát, és torzult grimaszba az arcunk. Egy darabig ízlelgettük még, és próbáltunk jó képet vágni hozzá, de amikor rájöttünk, hogy a másiknak ugyanúgy nem ízlik, egyszerre fordítottuk félre a fejünket, és köptük a padlóra.

— Odin bakancsára, ez förtelmes! — krákogta Pléhpofa.

— Az én főzőtudományommal nem csoda — ráztam a fejem —, de azt hittem, te legalább menteni tudod a menthetőt. Most mi legyen? Én ezt az egészet biztos nem iszom meg — néztem végig borzadva a teli hordókon.

— Majdcsak kitalálunk valamit — vakargatta a tarkóját a vőlegényem. — Te jó ég, ezt a borzalmat sürgősen le kell öblítenem valami normálissal...

— Veled tartok.

Együtt léptünk ki az épületből, odakint azonban máris megrohamoztak minket az emberek, így el kellett szakadnunk egymástól. Szomorú pillantást váltottunk, és szavak nélkül is egyetértettünk abban, hogy már mindennél jobban várjuk a ceremóniát.

— Odinra, Nissa, ez jéghideg! — dideregtem a dézsában.

— Mire számítottál? — nevetett ki a legjobb barátnőm.

Susan, Martha, Helena és Luna jót kuncogtak. A lányok mind segítettek az esküvő előtti fürdési rituálé lebonyolításában, amely a jelképes és tényleges megtisztulásomat egyaránt szolgálta. Először forró vízbe merültem, majd ezt váltotta a jeges.

— Hát, arra nem gondoltam, hogy ennyire hideg lesz. Megfagyok! — panaszkodtam.

— Bírd ki még egy kicsit — kérte Susan. — Mindjárt megvagyunk — ígérte.

Megváltás volt, amikor végre kimászhattam a kádból. Alaposan megtörölköztem, a lányok pedig rám adták elefántcsontszínű menyasszonyi ruhámat, a hozzá illő halványkék övvel és cipővel együtt. Dús, barna hajamat, amely már a fenekem alá ért, kibontották, és a fejemre biggyesztették a krasenemet, amely a hajadonságomat hivatott szimbolizálni. Az aranyozott fejpánt még édesanyám, Mia Enskild öröksége volt. Viking tradíció szerint annak idején a saját esküvője után eltette és megőrizte, hogyha leánygyermeke születik, át tudja majd adni neki. Habár sok-sok éve meghalt már, most mégis meghatottság töltötte el a szívem a tudatra, hogy valami mégiscsak velem van belőle a nagy napon.

Miután teljes díszbe öltöztettek, a lányok jakhátra ültettek, és a szertartás helyszínére vezettek, vagyis az arénához. Megdobbant a szívem, amikor észrevettem a fehér, díszes ruhába öltözött Pléhpofát. A nézőtér törzsfői székében várt rám. Amikor meglátott, ajkai enyhén elnyíltak a meglepetéstől.

— Szia — foglaltam helyet mellette lámpalázasan, és gyors puszit nyomtam az arcára.

— Gyönyörű vagy — mosolyodott el lágyan. Válaszul megcsókoltam, majd megszorítottam a kezét, és előre szegeztem a tekintetem.

— Ideges vagy, igaz? — kérdezte aggódva.

Biccentettem. Kár is lett volna tagadnom előtte, hisz' jól ismert — mellesleg, sohasem voltam oda a sárkányölésért. Márpedig Hibbant-szigeten az esküvői rítushoz hozzátartozik, hogy a szertartás előtt véráldozat kerül bemutatásra. Maga Sergiolus vállalkozott a feladatra.

Iszonyodtam a gondolattól, hogy végignézzem, de mégiscsak a saját esküvőmről volt szó, nem fordíthattam el a fejem. Az egykori törzsfő legalább tiszta és gyors munkát végzett — gyakorlott sárkányölőként nem okozott neki különösebb gondot elbánni a szörnyennagy rémséggel.

A násznép csak ámult-bámult a produkció láttán: A korosodó Sergiolus Haddock a viadallal bebizonyította, hogy a visszavonulása ellenére is ugyanolyan parádés harcos, akárcsak régen. Napjainkra valóságos legendává vált már, gyakran hallottam, ahogy a falubéli asszonyok meséltek róla hősi történeteket a gyerekeiknek — és azt hiszem, még sokáig emlegetni is fogják őt a szigetvilágban.

Az ölés végeztével az egykori törzsfő kitárta a közönség felé mindkét karját. Az őrjöngő tömeg tapsolásától és üdvrivalgásától kísérve körbefordult, majd elégedett mosollyal meghajolt. Amikor felegyenesedett, a tekintete megállapodott a párosunkon Pléhpofával, és barátságosan ránk hunyorgott.

Amikor az éljenzés elhalt, és az emberek elcsendesedtek, Pléhpofa felém fordult.

— Készen állsz?

Belenéztem a tiszta, kék tekintetébe, és bólintottam.

A vőlegényem megszorította a kezem, és mindketten felegyenesedtünk az ülőhelyünkről. Itt volt az ideje, hogy elkötelezzük magunkat egymás mellett, amíg a halál el nem választ.

/Pléhpofa/

Ahhoz, hogy feleségül vehessem Valkát, mindkettőnknek keresztül kellett vinnünk egy sor viking hagyományt. Példának okáért, ott volt a rituális kard-ünnepség, ami a szimbolikus halálomat jelentette, mint legény. Nem sokkal az esküvő előtt a férfiak — apám vezetésével — felállítottak nekem egy akadálypályát. Ennek végeztével meg kellett keresnem az előzetesen elrejtett ősi kardot, amelyet törzsfővé avatásomkor kaptam. A próba igazi vikinget kívánt, alaposan megizzasztott — jót tett hát az utána következő fürdési ceremónia.

Férfitársaim, Bélhangos, Alvin, Modorgóc, Bruno, James és és Theofil segítségével készülődtem — apám nem volt jelen, a sárkányölésre melegített az arénában. A testi-lelki megtisztulás végeztével magamra öltöttem patyolatfehér, aranyhímzéses ünnepi köpönyegem, és bekapcsoltam zafírberakásos övcsatomat.

— Micsoda puccba vágtad magad, Pléhpofa! — ütögetett hátba kajánul Alvin. Jól tudtam, hogy nincs oda az elegáns öltözékekért.

— Ma házasember leszek, meg kell adni a módját — nevettem rá. — Ha már itt tartunk, te is rászánhatnád magad végre, hogy megkérd a húgomat.

— Á! — Alvin legyintett, mintha csak egy legyet akarna elhessegetni. — Nem vagyok biztos benne, hogy nekem való ez a házasságosdi — grimaszolt.

— De hisz' szereted őt, nem? — húztam össze a szemem.

— Persze, hogy szeretem!

— Akkor? — vontam fel a szemöldököm.

— Nem tudom... — sóhajtott. — Nézd... ez még a jövő zenéje. Majd meglátjuk.

— Te tudod — vontam meg a vállam.

Úgy döntöttem, az esküvőm napján semmin sem húzom fel magam — mellesleg, sosem jöttem ki jól belőle, ha a húgom ügyeibe ártottam magam, így hát, tanulva a korábbi évek eseményeiből, meg sem próbáltam beleavatkozni. Nissa miszlikbe is aprítana érte — és amilyen önfejű, úgyis azt csinál, amit akar. Tudomásom szerint Alvinnal mindig jól megvoltak, és jogukban áll a kapcsolatuk saját törvényei szerint élni.

Az oldalamra vettem a korábban megszerzett ősi kardot, és felszerelkeztem a legjobb fejszémmel — amely Thor erejét hivatott szimbolizálni. Férfibarátaim az arénába kísértek, ahol a hagyományos sárkányölési ceremónia zajlott, mint áldozati szertartás, hogy az istenek kegyeit kérjük a frigy sikerességéhez. Útközben kivont pajzzsal vonultak mellettem, előttem és mögöttem, mindegy védőalakulatként körbezárva, s kardjukkal ütögették a vértezet fémrészét. Mire a helyszínre érkeztünk, már mindenki tudta, hogy jövünk — messziről hallották az érkezésünket.

Hatalmas üdvrivalgást kaptam, így körbeintettem a nézőtéren, majd helyet foglaltam a törzsfői széken. Az oldalamon lévő hely sem maradt sokáig üresen — Valka jakháton érkezett, barátnői kíséretében. Amikor megpillantottam, elállt a szavam, és képtelen voltam levenni róla a tekintetem. Gyönyörűen festett menyasszonyi öltözékében, habár a boldog-izgatott várakozás mellett nem kis feszültség áradt belőle — tekintve a sárkányölést, ezt nem is csodáltam, de el kellett ismernem, hogy ügyesen leplezte érzelmeit a tömeg előtt.

Az áldozat bemutatása után kéz a kézben bevonultunk az aréna közepére, ahol Gothi már várt ránk. Különféle jeleket rajzolt a porba, fűszereket szórt szét és füstölőt gyújtott. Olyasfajta gesztusokat végzett, mint egyfajta néma kántálás — legalábbis abból ítélve, hogy botjával mindenféle érdekes mozdulatokat tett, majd karjaival együtt kinyújtotta az ég felé, így fohászkodva az istenekhez.

Valka alig észrevehetően elfintorodott, amikor a gyógyítónő bekente a homlokunkat a leölt sárkány vérével — így diktálta a ceremónia. Gothi ezután levette a menyasszonyom fejéről az aranykransent, és ráhelyezte a kék kristályokkal berakott, zöld-vörös selyemmel borított menyasszonyi koronát. Már elő volt készítve, akárcsak Valka őseinek a kardja, ami még az apjától, Aksel Enskildtől maradt rá, és amit most a javasasszony szintén az ifjú ara kezébe adott.

Valka megmarkolta a pengét, s függőlegesen maga elé tartotta, én pedig szembefordultam vele, és ugyanígy tettem a sajátommal.

— Neked adományozom őseim kardját — zengtem a betanult szöveget —, jövendőbeli, születendő fiúgyermekünknek ajánlva. Biztosítsa neki Thor erejét, Odin bölcsességét, s mind az istenek kegyét, mely kísérje őt élete során.

— Neked ajánlom őseim kardját — visszhangozta Valka —, megpecsételve szent egyesülésünket, s jelképeként egymás iránti eltéphetetlen, örök hűségünknek, a mai naptól halálunk napjáig.

Monológja befejeztével mindketten kinyújtottuk a kezünket, és megtörtént a kardcsere. Előzőleg már felfűztük a markolatjukra a Bélhangos által kovácsolt gyűrűinket, így most lebontottuk róla. Miközben felhúztuk a másik ujjára, összekapcsolódott a tekintetünk, és boldogan egymásra mosolyodtunk. Megtörtént. Ettől a pillanattól fogva hivatalosan is férj és feleség voltunk. Egy álmunk vált valóra.

A tömeg lelkes ujjongásával kísérve boldogan megcsókoltuk egymást.

— Figyelem, emberek! — harsant az aréna kapujánál álló Bélhangos hangja. — Sorakozzatok fel, indulhat a verseny! Egy... kettő... három... RATJA! — rikkantotta.

Valka nevetve hozzám simult, és együtt néztük a nyílvesszőként meginduló viking tömeget. Mindenki eszeveszetten rohant a lakodalom helyszínére, hisz' ismerték a szabályt: a vesztes csapat volt köteles felszolgálni a sört a győzteseknek, egész este.

Újdonsült feleségemmel mi nem siettünk sehová, így az utolsók között érkeztünk meg a nagycsarnokhoz, ahol az ünnepséget tartottuk. Az ajtó előtt annak rendje és módja szerint, a karomba kaptam Valkát, hogy botlás nélkül átsegítsem őt a küszöbön, s ezzel jelképes módon együtt lépjünk át a házasságba.

Az már más kérdés, hogy én magam megbotlottam, és kis híján mindketten elestünk. Valka szorosabban kapaszkodott belém, és félrecsúszott a menyasszonyi koronája, de a kezdeti ijedtség után mindketten önfeledt nevetésben törtünk ki.

— Kardtemetés! Kardtemetés! Kardtemetés! — skandálta a tömeg.

— Jól van, jól van! — intettem körbe, miután biztonságban letettem a földre a feleségemet, azzal előszedtem a kardom, és teljes erőből a nagycsarnok egyik oszlopába szúrtam. Ez szimbolizálta frigyünk tartósságát, és a vikingsereg elégedett morajlással nyugtázta, hogy jó mélyre ment — ez kedvező jelnek számított.

Ezután következett a nyitótánc.

— Kezdhetjük? — léptem oda Valkához. Gyönyörű feleségem sugárzó mosollyal bólintott.

A táncot apám választotta nekünk, s ő is tanította be — ez mélyen meghatott minkettőnket, hisz' hatalmas szónak számított. Anyám halála óta nem táncolt, az esküvő előtt mégis rászánta magát, hogy megtanítsa nekünk a saját lakodalmi táncukat. A művelethez Nissát hívta segítségül, aki ugyan rettentően ügyetlenül boldogult a lépésekkel, de a gesztus volt a lényeg — mi pedig Valkával így is hamar megtanultuk. A zene és a ritmus a szívünkhöz szólt, így hát most is teljes beleéléssel adtuk elő.

Amikor fütyülni kezdtem a dallamot, és szembefordultam hitvesemmel a tánctér közepén, az eddig sustorgó násznép tagjai mind elcsendesedtek, és élénken figyeltek. Énekelni kezdtem.

Hej, tépje vad szél vitorlám,
És zúgjon bár bősz orkán,
Nem nézek én se bajt, se vészt,
Ha otthon te vársz rám.

Valka mosolyogva nézett, én pedig közelebb léptem hozzá, és megragadtam mindkét kezét, így zengtem tovább a dalt.

Úgy vezetsz majd, mint messzi fény,
Mint partra hívó tűzjel.
De mondd, hogy szeretsz, míg csak élsz...

— És holtomiglan hű leszel — szállt be az éneklésbe. Az ő strófái következtek, s ezen a ponton lassan megkezdtük táncunkat.

Bár ékes szóval kérdezel,
Ne szóban várd a választ.
Én csókkal mondtam néked el,
Hogy a szívem téged választ.

Miközben a tánctempónk fokozatosan gyorsult, átvettem a stafétát.

Mi kincset föld és tenger rejt,
Mind felkutatnám néked,
És égre-földre esküdnék,
Hogy ég a szívem érted.

Valka arca kipirult, s tekintete csak úgy ragyogott, miközben folytatta.

Csak nézz reám, és nem kell szó,
Se esküvés, se bók, más.
Földön nincs oly drága kincs...

— Mi többet ér egy csóknál — kapcsolódtam be, s innentől együtt daloltunk.

Ez szebb ajándék mindennél,
Hisz' kéz a kézben véled
Se bú, se bánat el nem ér,
Egy boldog tánc az élet.

Hej, jöjjön bár vad forgószél,
És zúgjon bár az orkán,
Nem nézek én se bajt, se vészt,
Csak otthon várj te rám!

A végére értünk. Kifulladva, ámde boldogan nevetve öleltük meg egymást. Hatalmas tapsot kaptunk — oldalra nézve megállapítottam, hogy Bélhangos különösen lelkes.

— Brávó! Brávó! — rikkantotta, miközben meghatottan törölgette a szemét.

Apámat is megindította a jelenet. Megköszörülte a torkát, és hátratett kézzel, zavartan odalépett hozzánk.

— Engedjétek meg, hogy átadjam nektek a nászajándékomat.

— Nászajándékunkat! — lépett mellé Nissa, a szemét forgatva. — Ha elfelejtetted volna, együtt készíttettük, apa.

— Igen, persze, igazad van, kislányom... bocsánat... Szóval, hadd adjuk át Nissával a nászajándékunkat, a Haddock-család nevében — folytatta apám, és két sisakot húzott elő a háta mögül. Szemlátomást ugyanabból az anyagból készültek, és hasonló stílusban komponálták őket, mégis egyedi és értékes daraboknak tűntek.

Elakadt a lélegzetem.

— Ezek...?

— Párban vannak, igen! — vigyorgott izgatottan Nissa. — Mivel mostantól nem csak a csatamezőn, hanem az életben is együtt harcoltok jóban-rosszban, gondoltuk, ez tovább erősíti az összetartozásotokat.

— Ezek csodálatosak. Köszönjük. — Valka könnybe lábadt szemmel megölelte a húgomat, majd vette a bátorságot, és apámat is. Míg előbbi szorosan visszaölelt, utóbbit váratlanul érte a szituáció, így csak szerencsétlenül megveregette újdonsült menye hátát.

Nissával összekuncogtunk.

— Nos... kezdődjék hát a lakoma! — vezényelt apám. Kijelentése osztatlan lelkesedést aratott a násznép körében.

Valkával a főasztal közepére ültünk. Itt foglalt helyet apám, Gothi, Nissa, a barátaink, és az összes vendégtörzsfő, nemes családtagjaikkal együtt. Az Ádáz-főnökpár, Oswald és Frida fia, a kis Dagur nehezen bírt magával — az anyjának folyamatosan csitítgatnia kellett, ugyanis nehezen értette meg, hogy addig még senki nem kezdhet el enni, amíg nem mondtunk köszöntőt.

Valkával ez jelentette számunkra a feketelevest, ugyanis ezen a ponton került a képbe a fertelmesre sikeredett menyasszony-sörünk szerepe. Itt kellett felszolgálnom újdonsült feleségemnek az első poharat egy különleges, úgynevezett „szerető serlegben". Miközben a magasba tartottam az ibriket, Valka szertartásos verset szavalt.

Dicsérjék az istenek
E szerető serleget,
S mind a benne lévő lét,
Szerelmesek gyümölcsét.

Igyekezett minél jobban elnyújtani a szavakat, hogy később érjen véget a versike, de végül nem kerülhettük el az elkerülhetetlent. A hagyomány az hagyomány, így hát kénytelenek voltunk meginni a magunk által kotyvasztott borzalmas löttyöt a násznép szeme láttára, és jó képet vágni hozzá.

— Thornak szentelem e mézes nedű első kortyát — emelkedtem szólásra, és igyekeztem a tőlem telhető legnagyobb lelkesedéssel beleinni az italba, ami minden volt, csak mézédes nem. — S Odint dicsérem... — krákogtam. Néhányan aggódva néztek rám, de összeszedtem magam, és könnybe lábadt szemmel folytattam a szövegem (bíztam benne, hogy a legtöbben betudták a házasságkötés öröme felett érzett meghatottságnak). — S Odint dicsérem a második korttyal, minden istenek legnagyobb és legbölcsebb képviselőjét. — Nagy levegőt vettem, és még egyszer beleittam a borzalmas lébe. — Eztán pedig — fordultam fiatal feleségem felé, aki a kezemben tartott serleget nézegette, és igyekezett nem látványosan fintorogni a gondolatra, hogy hamarosan neki is innia kell belőle — köszöntöm Freyát, a szerelem, a szépség és a termékenység istennőjét, s áldását kérem szent frigyünkre. Te jössz — halkítottam le a hangom, miközben átadtam a poharat Valkának.

— Aj, ne már — fintorgott.

— Ez így fair. Együtt kutyultuk. Én is ittam, te is iszol.

— Boáh! — kapta a szája elé a kezét, miután felhajtotta a maradék italt. Szemlátomást nehezére esett visszatartania az öklendezését. A násznép ujjongásának hála senkinek nem tűnt fel a szóváltásunk. — Ez rosszabb, mint amire emlékeztem...

— Egyetértek — bólogattam. — De legalább elfogyott.

— Erre enni kell — vette maga elé a tányérját, és megpakolta báránysülttel.

Az ünnepi lakoma pazar volt, s a lakodalom egésze remekül sikerült. Mindenki jól érezte magát, hajnalig táncoltunk, nevettünk, mulatoztunk. A dajdajozó vikingek többsége alaposan felöntött a garatra, így hát nem ért meglepetésként, hogy egy-két verekedés is kibontakozott. De hát, ahogy az ősi mondás tartja, egy viking lagzi bunyó nélkül unalmas esemény.

Én magam ezen az estén ügyeltem a mértékre, és Valkának próbáltam szentelni minden időmet — hisz' ez a mi napunk volt. Na, persze, a barátaink nem hagytak békén minket, minden áron körtáncot akartak ropni velünk, és az is nehezítette a dolgunkat, hogy folyamatosan özönlöttek hozzánk a gratulálók.

A szigetvilág minden szegletéből megjelentek emberek, olyanok is, akikről azt se tudtam, kicsodák. Újdonsült feleségemmel mindketten megkönnyebbültünk, amikor hajnalban elkezdtek hazaszállingózni az emberek, és végre együtt tölthettünk néhány nyugodt percet.

A tűz mellé ültünk egy padra, szeretteink körébe. Átkaroltam Valkát, ő pedig fáradtan a vállamra hajtotta a fejét.

— Mi a helyzet, főnöknő? — mosolyodtam el. — Kimulattad magad?

— Ki — ásított. — Majd' leragad a szemem.

— És akkor azt mondtam: Öcsém, hallod, ez itt Hibbant, minek nézel te minket? Hemzsegnek a sárkányok, minek építenénk ennyi kutat, ha nem a tűzoltás miatt? — Modorgóc épp nagyban sztorizott a társaságnak.

Én azonban nem hallgattam. Úgy éreztem, mintha valaki figyelne bennünket — és némi nézelődés után ki is derült számomra, hogy nem tévedtem.

Az egyik sarokban fekete ruhás alak ült. Amikor észrevette, hogy nézem, komótosan felemelkedett a helyéről, lehajtott fejjel a tűz fénykörébe lépdelt, és megállt velünk szemben.

— Mire ő azt felelte: Jó, jó, de akkor honnan meritek a vizet az étkezéshez? Még egy ekkora hülyét! — kacagott Modorgóc. — Ne már, miért néztek így? — fordult körbe csalódottan, amikor konstatálta, hogy mindenki lefagyott, senki sem nevet. — Értitek, az ádáz harcos azt hitte, mivel ennyi kutunk van tűzoltás miatt, egyedül arra használjuk őket, nem is iszunk belő... — Ekkor tűnt fel neki a társaságunk előtt álló, fekete köpenybe burkolózott alak, így elharapta a mondatot.

— Mutasd magad — szólaltam meg idegesen. Megtanultam az évek alatt, hogy a sötét ruhás fickóktól nem sok jót remélhet az ember, kiváltképp, ha még az arcukat is takarják.

A férfi nem mozdult, rezzenéstelenül állt a helyén.

— Nem hallottad, te kapucnis poéngyilkos? — fortyogott Modorgóc. — Ha már belerondítottál a sztorimba, legyen vér a pucádban vállalni a pofád!

Az idegen lehúzta a csuklyáját, felfedve végre a kilétét. Amikor felemelte torzonborz, fekete üstökét, felemás szempár nézett ránk: rideg zöld és acélkék. A tűz világítása táncot lejtett az erős testalkatú férfi arcbőrét átszelő sárkánykarmolások hegein.

Valka felemelte a vállamról a fejét. Éreztem, ahogy megfeszült mellettem.

— Lehetetlen... — hajoltam előre. Megmarkoltam az oldalamra erősített fejsze nyelét, és összehúzott szemmel méricskélten a hívatlan vendégünket.

— Üdvözletem, Hibbant-sziget — szólalt meg jellegzetes, zengő hangján Ratt Darlig, a Kalózkirály. Széles vigyorra húzta a száját, kivillantva felénk hófehér fogsorát. — Hiányoztam?