/Pléhpofa/

Mivel nem fűlött a fogam ahhoz, amit apám a táncmulatságon elvárt tőlem, szándékosan húztam-halasztottam a készülődést. Ennek az lett az eredménye, hogy az utolsók között érkeztem a nagycsarnokba. A zenészek már javában húzták a talpalávalót, mindenki ropta a parketten, vagy éppen az asztaloknál iszogatott, nevetgélt, szkanderezett. Rögtön kiszúrtam Valkát, aki az egyik asztalnál épp Modorgócot nyomta le. A többiek, akik körülöttük drukkoltak, örömujjongásban törtek ki.

Megindultam feléjük, hogy csatlakozzak a társasághoz, de apám elkapott út közben.

- Pléhpofa! - karolta át a vállam. Szabad kezében söröskorsót tartott. - Hol maradtál? Égen-földön kerestünk! Beszéltem a Bőszökkel - halkította le a hangját. - Puhatolóztam Lithopnál, és az alapján, amit megtudtam, nem lenne ellenére, ha összebarátkoznál a lányával.

- Amethysttel?

- Persze - bólintott apám. - Egyértelműen ő a legérdemesebb menyasszonyjelölt. Vagy talán nem tetszik?

- Csinos lány, efelől semmi kétség, de most nem ez a lényeg! Azt ígérted, ez csak egy lehetőség, nem kell feltétlen élnem vele, de te már mennyasszonyjelöltekről beszélsz, és a lánykérést szervezed! - gurultam dühbe. - Hát köszönöm szépen, de huszonnégy éves vagyok, magam is megoldom az életem dolgait, nincs szükségem arra, hogy te irányítsd helyettem! Mit szólna ehhez anya?

Apám már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de hirtelen valaki megköszörülte a torkát mellettünk.

- Bocsánat, nem akarok zavarni... - szólalt meg egy szelíd hang.

Amethyst volt az. A lilás szemű, fényes barna hajú lány a már tőle megszokott, finom úrhölgyi öltözékében tündökölt.

- Ugyan, hercegnő, kegyed a legkevésbé se zavar minket - kedélyeskedett apám. - Pléhpofa már épp oda akart menni hozzád...

Csúnyán néztem rá.

- Táncolunk? - kérdezte a lány. Meg se várva a válaszom, karon ragadott, és a tánctérre húzott. Hátranézve még épp elkaptam apám önelégült pillantását. - Beszélni szerettem volna veled - közölte Amethyst, miközben táncba kezdtünk. - Gondolom, te is észrevetted, hogy apáink nagyon azt akarják, hogy egybekeljünk.

- Igen, de... sajnálom, hercegnő, ez az érdekházasságosdi nekem nem fog menni - feleltem őszintén. - Ne érts félre, rendes lánynak tűnsz, de... apám nem tudja, hogy én... nos, hogy szerelmes vagyok valaki másba.

- A hosszú hajú lány az, igaz? - Amethyst Valkára sandított, aki épp minket figyelt. - A barna fonatos, aki olyan furcsa arckifejezéssel néz ránk.

Elkerekedett a szemem.

- Honnan...?

- Figyeltelek, amióta itt vagyunk. Apám egész utazás alatt azzal rágta a fülem, hogy ismerjelek meg, hátha lesz belőle valami. Kifejezetten ezért hozott magával.

- Na, szép... - morogtam.

- Még szerencse - folytatta -, hogy én sem akarok hozzád menni.

- T-Tényleg? - képedtem el.

- Tényleg - bólintott komolyan.

Hatalmas kő esett le a szívemről.

- Huh, de jó. Kínos lett volna, ha valamelyikünk többet akar a másiktól.

A hercegnő egyetértően bólogatott.

- Amúgy sem illenénk össze. Úgy érted, magunkra néztél már? Ég és föld. Konkrétan semmi közös nincs bennünk.

- Azért egyvalami mégis - mosolyodtam el. - Apáink szépen összeesküdtek ellenünk.

Amethyst elfintorodott.

- Jót akarnak nekünk, csak nem épp a megfelelő módszereket választották. De én akkor sem adom fel, és csak azért is ahhoz fogok feleségül menni, akit a szívem kijelölt nekem. Van otthon egy kedves fiú, aki vár rám - mosolyodott el. - Nem olyan magasrangú, de nekem ez nem számít. Már el is jegyzett engem. Az egyetlen bökkenő, hogy titokban, ugyanis apámnak még nem mertem beszélni a dologról.

- Ismerős... - motyogtam. - Hát, úgy látszik, most már egyikünk sem várhat tovább.

A zenemű még nem ért véget, de a hercegnő megállt velem szemben, és udvariasan meghajolt.

- Köszönöm a táncot, Pléhpofa. Úgy látom, megszökik a szíved hölgye, úgyhogy jobb, ha utána mész - mutatott Valkára. Az Enskild-lány átverekedte magát a tömegen, és a kijárat felé igyekezett. - Sok szerencsét.

- Neked is - biccentettem, és azonnal Valka után eredtem. Már az ajtónál járt, amikor sikerült utolérnem. - Hová mész? - fékeztem le előtte.

- Haza - felelte elfúló hangon. Sápadt volt, a szemei furcsán csillogtak.

- Valami baj van? - fürkésztem aggódva.

- Nem érzem jól magam.

- Ismerlek, Val, tudom, hogy titkolsz előlem valamit - húztam össze a szemem. - Ki vele, mi a baj? Nekem elmondhatod.

- Én csak... én... - csóválta a fejét zavartan, és kirohant a csarnokból.

Lélekszakadva futottam utána. A közeli mezőn értem utol.

- Várj már! - ragadtam meg a karját, mire kénytelen volt megállni és szembefordulni velem. A holdfény megvilágította az arcát, és döbbenten konstatáltam, hogy sír.

- Hagyj békén! - Megpróbálta kitépni magát a szorításomból, de vasmarokkal tartottam.

- Addig nem, amíg nem árulod el, mi a problémád valójában. Segíteni szeretnék, Val, fáj látnom, ahogy szenvedsz! Velem őszinte lehetsz.

- Az igazságra vagy kíváncsi? - nézett rám dühösen. - Hát jó. Szeretlek - bökte ki, mire a meglepetéstől elkerekedett a szemem. - Jó ideje többet érzek irántad barátságnál, de sose mondtam el, hisz' nem sejtettem, te mit érzel, és bár minden vágyam az volt, hogy viszontszeress, tudtam, hogy felesleges álmodozni. Mégis megtettem, de újfent rájöttem, hogy mi soha nem lehetünk együtt. Most már végképp nem. Egyértelmű, hogy apád Amethyst hercegnőnek szán téged, ti pedig olyan jól megvoltatok... Ő sokkal szebb, mint én, sokkal jólneveltebb és előkelőbb is, nyilvánvalóan jobb választás... Ostoba voltam, hogy áltattam magam.

- Állj! Amethyst hercegnővel épp az előbb beszéltük meg, hogy egyikünk sem akar érdekházasságban élni. Jegyese van odahaza, és én is mást szeretek.

- Oh... értem - csuklott el a hangja, és letörölte a könnyeit.

- Egyébként pedig ki mondta, hogy nem lehetünk együtt? Apám? A hibbantiak? Mégis kit érdekel a véleményük? - kérdeztem szenvedélyesen.

- De... épp az előbb mondtad, hogy neked más kell... - pislogott rám zavartan.

- Nekem te kellesz - ragadtam meg a kezét. - Nem érdekel Amethyst, lehet bármilyen szép, az én szememben százszor gyönyörűbb vagy nála. Egyedül te érdekelsz. Szeretlek, Val.

A lánynak elakadt a lélegzete, és újabb könnycsepp buggyant ki a szeméből. Lágyan letöröltem az arcáról, majd gyengéden megemeltem az állát és megcsókoltam. Amikor vége szakadt, és kicsit hátrébb húzódtam tőle, Valka a tarkómra kulcsolta a kezeit, és hevesen visszahúzott magához. Nem érzékeltem, meddig időztünk egymás karjaiban. Fejbe kólintott a mámor, egyszerűen megszűnt körülöttem minden más, csakis ő számított. Csodálatos volt.

- Akkor, visszajössz velem táncolni? - kérdeztem nagy sokára, a homlokának döntve az enyémet.

Elnevette magát.

- A legnagyobb örömmel.

/Valka/

Tudtam, hogy nem lett volna szabad táncolni tanítanom Pléhpofát. Csak még jobban beleszerettem, holott tisztában voltam vele, hogy ez helytelen, és teljességgel reménytelen a helyzetem. Mégis, önző módon megtettem, mert jólesett vele lenni. Persze később megittam a levét. Jó néhányszor belesültem a tanításba, mert zavarba hozott az érintése, vagy elvesztem a tiszta kék tekintetében. Aztán pedig jöttek a törzsfők és a gyermekeik...

Egy szirtről figyeltem, ahogy a hajóik szép sorban megérkeznek, és szemügyre vettem mindegyiküket. Kíváncsi voltam a köztünk élő legendákra és nemes utódaikra. Egyes főnökök nem csak az örököseiket, hanem a másod- vagy harmadszülöttjeiket is magukkal hozták. Pléhpofa és Nissa apjuk oldalán üdvözölték őket - így diktálta a kötelesség.

A vendégek között volt egy feltűnően szép lány. Mint később kiderült, Amethyst hercegnőnek nevezték, és az is hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Sergiolus és a Bősz-törzsfő, Lithop össze akarják boronálni őket Pléhpofával. Még a vak is látta... Azonban úgy tűnt, fáradozásuk sikerrel jár, ugyanis a Haddock-fiú és a hercegnő táncba kezdtek.

Lithop és Sergiolus megveregették egymás hátát.

- Igazán szép pár, nem gondolod? - kérdezte fennhangon a hibbanti törzsfő. Emelkedő hangerejéhez hozzájárulhatott, hogy kissé felöntött a garatra.

- Tökéletes - felelte vidoran a Bőszök vezetője. - Mintha csak egymásnak teremtették volna őket!

Minden szavuk úgy ért, akár egy késszúrás. Abbéli jókedvem, hogy sokadszorra is legyőztem Modorgócot szkanderben, már rég tovaszállt. A rosszullét kerülgetett, egyszerűen képtelen voltam tovább ott maradni, és hallgatni az elégedett törzsfőket, meg nézni, ahogy Pléhpofa és Amethyst táncolnak.

Fájt. Borzasztóan fájt, mert én szerettem volna a lány helyében lenni. Irigyeltem őt, és egy részem legszívesebben harci vértezetben rontott volna a hercegnőre, de az eszem tudta, hogy teljesen jogtalan a féltékenykedésem, és nem sajátíthatom ki Pléhpofát. Szabad ember, soha nem ígérte magát nekem, és ha Amethystet választja... nekem el kell fogadnom, pontosan azért, mert szeretem őt, és azt akarom, hogy boldog legyen. Ha mással, hát mással. Bele kell nyugodnom a döntésébe, még akkor is, ha megszakad a szívem.

- Val - ragadta meg a vállamat Nissa, amikor látta, hogy a csarnok ajtaja felé indulok. Nagy, barna szemeivel aggódva pásztázta sápadt arcomat. Pléhpofáék párosára sandított, majd vissza rám.

Azt hiszem, ekkor értettem meg, hogy a Haddock-lány mindent tud az érzéseimről - talán egész végig tudta. Olyan régóta vagyunk legjobb barátnők, hogy jóformán nyitott könyv vagyok számára. Eszembe jutott, hogy Pléhpofa húgaként valószínűleg a bátyja érzelmeivel is tisztában van. Talán Nissa Haddock az egyetlen ebben a teremben, aki pontosan tudja, mi folyik itt.

- Nem kell mondanod semmit - ráztam a fejem, mert tényleg így gondoltam. Ide most feleslegesek a szavak.

- Én... azt hittem... én tényleg... - felelte akadozva. - Sajnálom - bökte ki végül.

Erőtlenül bólintottam. Tudtam, hogyha valaki, hát ő tényleg sajnálja, hogy a bátyja és a legjobb barátnője nem fognak összejönni - két fontos személy az életében, akiket nagyon szeret, és boldognak akarja látni őket.

Nissa látta rajtam, mennyire el vagyok kenődve, mert szorosan átölelt. Ezek után nem tartott fel tovább, megértette, hogy szeretnék mihamarabb elmenekülni innen. Ezért is szerettem annyira a legjobb barátnőmet. Mindig tudta, mire van szükségem. Most épp rejtőzködésre és magányra.

A tervem ott bukott meg, amikor az ajtóban utolért Pléhpofa. Megdobbant a szívem, mert rögtön látta, hogy valami bajom van. Ezek szerint mégse lehetett annyira elfoglalva Amethyst hercegnővel, mert figyelt rám. Gondolatban azonban máris lekevertem magamnak egy pofont a naivitásomért.

Nem akartam elmondani neki, mi bánt, elvégre vele kapcsolatos volt a dolog, de csak nem hagyott fel a faggatózással. Végül elfutottam előle. Ekkor már nem bírtam tovább, a könnyeim utat törtek maguknak.

Pléhpofa utánam rohant, és a közeli mezőn utol is ért - mindig is jobb futó volt nálam. Mivel szemlátomást nem szándékozott békén hagyni, így végül félig dühösen, félig sírva kifakadtam neki.

Már úgyis mindegy - gondoltam. - Nincs vesztenivalóm.

- Az igazságra vagy kíváncsi? Hát jó. Szeretlek. - Kijelentésemre elkerekedett a szeme. Te jóságos Odin, tényleg bevallottam! - Jó ideje többet érzek irántad barátságnál, de sose mondtam el, hisz' nem sejtettem, te mit érzel, és bár minden vágyam az volt, hogy viszontszeress, tudtam, hogy felesleges álmodozni. Mégis megtettem, de újfent rájöttem, hogy mi soha nem lehetünk együtt - lendültem bele a mondókámba. - Most már végképp nem. Egyértelmű, hogy apád Amethyst hercegnőnek szán téged, ti pedig olyan jól megvoltatok... Ő sokkal szebb, mint én, sokkal jólneveltebb és előkelőbb is, nyilvánvalóan jobb választás... - soroltam keserűen, mert tudtam, hogy igazat beszélek. Ez tényleg így volt, és a tényeken nem lehetett változtatni. - Ostoba voltam, hogy áltattam magam - csóváltam meg a fejem.

- Állj! - tartotta fel a kezét. - Amethyst hercegnővel épp az előbb beszéltük meg, hogy egyikünk sem akar érdekházasságban élni. Jegyese van odahaza, és én is mást szeretek.

- Oh... értem - motyogtam színtelen hangon, és letöröltem a könnyeimet. Ha Pléhpofa tényleg szerelmes valakibe, ezek szerint se a hercegnőnek, se nekem nem lett volna esélyem. Korrekt.

- Egyébként pedig ki mondta, hogy nem lehetünk együtt? - folytatta. - Apám? A hibbantiak? Mégis kit érdekel a véleményük?

Olyan szenvedéllyel beszélt hozzám, hogy teljesen összezavarodtam.

- De... épp az előbb mondtad, hogy neked más kell...

- Nekem te kellesz - ragadta meg a kezem. - Nem érdekel Amethyst, lehet bármilyen szép, az én szememben százszor gyönyörűbb vagy nála - bizonygatta. - Egyedül te érdekelsz. Szeretlek, Val.

Elakadt a szavam, és éreztem, hogy ismét elerednek a könnyeim. Egyszerűen nem tudtam mit mondani, elöntöttek az érzelmek. Mindig csak álmodni mertem erről a pillanatról, de nem hittem, hogy igaz lehet. Mégis... most itt voltunk, és egyértelműen bevallotta, hogy szeret. Tényleg szeret.

Finoman végigsimított a bőrömön, és letörölte az arcomról a könnyeket. Még levegőt is alig mertem venni, amikor óvatos mozdulattal megemelte az állam. Lassan közelebb hajolt hozzám, s végül az ajkaink összeértek. Egészen rendkívüli érzés volt - felemelő, boldog pillanat.

Nem gondoltam, hogy ez ennyire jó lehet. Nem is akartam, hogy vége szakadjon, ezért amikor hátrébb húzódott tőlem, a tarkójára kulcsoltam a kezeimet, és magamhoz húztam.

Sokáig álldogáltunk így - a végére már egészen megszédültem. Miután elengedtük egymást, homlokunkat összeérintve néztünk a másik szemébe. Amikor szóra nyitotta a száját, éreztem, hogy valami fontosat akar mondani.

- Akkor, visszajössz velem táncolni?

Elkuncogtam magam. Az élet nagy kérdései... De természetesen igent mondtam neki, hisz' imádok vele táncolni.

Egész este a parkettet koptattuk. Nem érdekelt minket senki és semmi. Nem számított, hogy Sergiolus, a Bőszök, vagy a többi vendég hogyan pillantanak ránk, hogy a barátaink mennyire furcsán néznek, vagy éppen mosolyognak (Nissa esetében például elkaptam egy „Jippííí!" arckifejezést, tipikus tejbetökvigyorral). Kizártuk a külvilágot, amennyire csak tudtuk, és kizárólag egymásra koncentráltunk. Ez az este csak a miénk volt. Teljes volt köztünk az összhang. Magával ragadott bennünket a tánc varázsa, és nem eresztett.

Az utolsók között távoztunk a mulatságról. Megköszöntük a muzsikusoknak a remek zenét, mire az egyikük derűsen felelt.

- Mi köszönjük a részvételt! Hadd jegyezzem meg, milyen kiválóan táncoltatok! Öröm volt nézni benneteket.

- Köszönjük - pironkodtam.

- A szerelem ritka kincs, becsüljétek meg. Apropó, Hibbant népe örülni fog, hogy a leendő főnökük boldogságra talált - hunyorgott Pléhpofára.

- Csak igaza legyen - mondta a Haddock-fiú, miközben már kéz a kézben sétáltunk hazafelé.

Nevetve a vállára hajtottam a fejem.

- Mintha azt mondtad volna, nem érdekel a véleményük - csipkelődtem.

- És tartom is a szavam. Ha kell, az egész szigettel megküzdök, hogy veled lehessek. De azért jobban örülnék, ha csak apámmal kéne. Az is épp elég lesz...

- Igaz - húztam el a számat. Sergiolus sose volt elragadtatva tőlem, így sejtettem, hogy nem fog ugrálni örömében a hírtől.

Időközben elérkeztünk a házamhoz. Hosszas búcsút vettünk egymástól, végül Pléhpofa elindult hazafelé. Háttal az ajtónak dőltem, és néztem a magas viking férfi sziluettjét, amíg el nem nyelte a sötétség.

Aznap este levakarhatatlan vigyorral az arcomon aludtam el.

/Pléhpofa/

Amikor késő este hazaértem, arra számítottam, hogy apám ki lesz akadva, így fejben már előre kitaláltam, milyen mondókával fogok előrukkolni. Várakozásaimmal ellentétben azonban nem a házban cirkálva, hanem a tűznél ücsörögve találtam rá. Némán bámult a lángokba, és összerezzent, amikor beléptem az ajtón. Ahogy rám nézett, a szemében nyoma se volt indulatnak. Mélyet sóhajtott.

- Tartozom neked egy bocsánatkéréssel, fiam.

Nem hittem a fülemnek.

- T-Tessék?

- Igen, hibát követtem el - bólintott. Ritka pillanat, amikor apám beismeri, hogy tévedett, így hát ittam minden egyes szavát, akár egy kisgyerek. - Hagynom kellett volna, hogy a saját utadat járd. Most már tudom. Meg tudsz nekem bocsátani?

- Jót akartál - feleltem gombóccal a torkomban. - Nincs mit megbocsátanom.

Hiába, bármennyit veszekszünk, akkor is az apám marad, és szeretem. Nem tudnék úgy igazán haragudni rá. Mindig is makacs volt és fafejű, de egy szót sem szólhatok, mert pontosan tudom, hogy ilyen tekintetben bizony nagyon is rá ütöttem. Sokszor talán épp a hasonló személyiségünk miatt keveredünk vitába.

Apám egy másodpercre lehunyta a szemét.

- Ahogy ma láttalak titeket táncolni az Enskild-lánnyal, teljes harmóniában... ahogy egymásra néztetek... eszembe juttatta, mit éltem át édesanyáddal. - Apám szemébe könnyek gyűltek. - Aztán az jutott eszembe, hogy ha most itt lenne, bizonyára szekercét vágna a sisakomba, amiért olyan ostobán viselkedtem veled. Azt tartottam szem előtt, hogy szerintem mi lenne igazán előnyös lépés, és elfelejtettem figyelni arra, hogy neked mi kell.

- Akkor... nem is vagy mérges, amiért Valkát választottam? - kérdeztem ódzkodva.

- A szívnek nem lehet parancsolni, Pléhpofa - ingatta a fejét -, és bűn lenne veszni hagyni az igaz szerelmet.

- De... te mindig azt mondtad, hogy nem kedveled őt... - bizonytalankodtam.

- A falnak süketeltem az előbb, fiam? Ebben a kérdésben a te véleményed mérvadó, nem pedig az enyém. Ha szereted őt - ha szívből szereted - és boldoggá tesz, akkor tiszteletben tartom a döntésedet, és elfogadom, hogy Valka Enskildet választottad párodul.

- Teljes szívemből szeretem - vágtam rá -, és boldoggá tesz, jobban, mint bárki vagy bármi ezen a földön. Ha kell, az életemmel védelmezném őt.

Apám megtörölte a szemét, és biccentett.

- Akkor áldásom rá.

Halvány mosolyra húztam a számat.

- Kösz, apa. - A meghatottságtól könnybe lábadt a szemem.

- Remek törzsfője leszel Hibbant-szigetnek...

/Valka/

Felvirradt a nagy nap. Rettentően izgultam - bár az én idegességem valószínűleg meg sem közelítette Pléhpofáét. Ő azonban ügyesen rejtegette az érzelmeit, csupán egy leheletnyi lámpaláz látszott az arcán, amikor kiállt a falu színe elé.

Sergiolus szembefordult vele, és mosolyogva átnyújtotta neki a saját kardját.

- Az őrjöngő harcos lelke költözik a fegyverbe, midőn méltó kézben forgatják. A törzsfők kardjával ruházlak fel, mit édesapám adott nekem, neki az ő édesapja előtte, s valaha Hibbant-sziget összes nagyját szolgálta. Használd bölcsen.

Pléhpofa meghajolt és féltérdre ereszkedett az apja előtt, kinyújtott kézzel tartva maga előtt a kardot.

Gothi sétált mellé. A gyógyítónő szénbe mártotta az ujját, és két egymást érintő félkört rajzolt a Haddock-fiú homlokára (alulra egy nagyobbat, felülre egy kisebbet), végül húzott egy egyenest, ami kettészelte az egészet, s ilyenformán szemszerű motívum jött létre.

A mellettem álló Nissa izgatott vigyorral megszorította a kezem. Rámosolyogtam.

- Fogadod-e, Pléhpofa, a Haddock-házból, hogy méltón viseled őseid kardját? - csendült fel Sergiolus hangja.

- Fogadom.

- Fogadod-e, hogy védelmezed vele Hibbant-szigetet és lakóit, s igazságot teszel a Huligán-törzsben, most és mindig?

- Fogadom - hangzott a felelet. - Most és mindig.

- Elfogadod-e a törzsfői poszttal járó hatalmat, mind az ezzel járó felelősség és szolgálat terhével együtt?

- Elfogadom.

- Ezennel lemondok törzsfői címemről, s átadom neked, Pléhpofa, a Haddock-házból - jelentette ki Sergiolus. - Emelkedj fel - intett. - Örökösömként térdeltél le, s immáron úgy állsz előttem, mint Hibbant-sziget törzsfője. Gratulálok, főnök - biccentett, és megeresztett a fia felé egy büszke atyai mosolyt.

- Éljen az új törzsfő! - kiáltotta el magát Bélhangos.

- Éljen! Éljen! - harsogta a vikingtömeg.

Pléhpofát szuggeráltam. Amikor felém nézett, összetalálkozott a tekintetünk, és rámosolyogtam. Játékos hunyorral viszonozta a gesztust.

Nevetve csatlakoztam Nissához és a barátainkhoz, akik már rekedtre üvöltötték a torkukat. Több százan kiáltottuk egyszerre: „Éljen Pléhpofa!".