/Pléhpofa/

Helyettes főnöknek lenni nem könnyű dolog — az elmúlt napok tapasztalatai erre az egy dologra biztosan megtanítottak. Azt sem tudtam, hol áll a fejem. A barátaim és a húgom segítsége nélkül egyből elvéreztem volna. Sejtelmem sem volt, hogy fogok én boldogulni, ha majd tényleg főnök leszek. Reméltem, hogy ők akkor is mellettem lesznek és támogatnak majd — csak úgy, mint most.

Bár, ha jobban belegondolok, Theofil nem igazán könnyítette meg a dolgom — és igazából Modorgóc meg Alvin se. Mondjuk, próbáltak segíteni, a maguk fura módján... de maradjunk annyiban, hogy csak próbáltak. Mindegy, ahogy mondani szokás: a szándék a fontos.

Apropó, Alvin... Egyfolytában azt szajkózta, hogy szerinte nem vagyok alkalmas a főnöki feladatokra. Megszoktam már a csipkelődő stílusát, és elfogadtam őt olyannak, amilyen, de azért örültem volna, ha a legjobb barátom kicsit jobban támogat és hisz bennem. Bíztam benne, hogy egyszer majd csak kinövi a rossz tulajdonságait.

Egyébként, ha morgolódva is, de teljesítette a munkát, amit adtam neki. Gyakorlatilag ugyanaz volt a feladata, mint eddig: védeni a szigetet a sárkánytámadásoktól. Eddig nem sok dolga akadt, mivel sárkánynak színét se láttuk az utóbbi időben. Ennek ellenére apám a búcsúzásakor arra intett bennünket, hogy legyünk résen. Gyanúsnak látta a helyzetet, és sajnos osztanom kellett az aggodalmát — azonban reménykedtem benne, hogy amíg visszatér, nem történik portya. Pechemre, az istenek valamiért eleresztették a fülük mellett az imáimat. Ilyen az én szerencsém...

Egyik éjjel éppen a falu utcáit róttam, amikor James szaladt elém.

— Pléhpofa! — lihegte. — Sárkány... t-támadás!

— A ménkűbe! — káromkodtam el magam. Kösz, Odin, igazán jó fej vagy... — Pont most? Hol? — kaptam a sisakomhoz.

Szinte azonnal érkezett a válasz. James már épp szóra nyitotta a száját, amikor eget rengető sárkányüvöltés rázta meg a levegőt. Ezt követte az emberek rémült sikolya és a becsapódó tűz hangja. Azonnal a helyszínre siettem — közben kis híján nekiütköztem Marthának és Helenának, akik az ellenkező irányba futottak.

— Tűz van!

— Azt látom... — morogtam a bajuszom alatt.

Nem tudtam, milyen sárkány támadt a falura — reménykedtem benne, hogy csak egy gronkel vagy egy sikló, és nem lesz nagy kihívás elintézni. De persze, megint csak reménykedtem...

A főtérre érve olyasvalamivel álltam szembe, amit ezelőtt még soha nem láttam. A házak között randalírozó fenevad egy szörnyennagy rémség volt — de nem a szokványos fajtából. Ez a példány még nagyobbnak, vadabbnak és erősebbnek tűnt, mint a fajtársai.

— Odinra... — tátottam el a számat.

— Pléhpofa! — lépett hozzám falfehér arccal Bruno. — E-ez egy titánszárnyú szörnyennagy rémség!

Martha és Helena két-két vödörrel a kezükben tértek vissza, hogy eloltsák a tüzet — de ez a vízmennyiség sajnos korántsem volt elég a hatalmas lángokkal szemben.

Elszántan ökölbe szorítottam a kezem.

— Meg kell védenünk a falut — jelentettem ki. — Apám ezzel bízott meg. Modorgóc, Bruno, menjetek a katapultokhoz, és figyeljétek az eget. Több bestia is felbukkanhat még ezen az egyen kívül. Ha ez megtörténik, ne kíméljétek őket.

— Igenis, főnök — tisztelgett Bruno, és Modorgóccal együtt a kijelölt helyükre siettek.

Furcsa érzés volt, hogy főnöknek szólítanak, de nem volt időm emésztgetni a szituációt. Vészhelyzet volt, sürgősen cselekednünk kellett.

— Martha, Helena, ti folytassátok, amit eddig csináltatok: oltsátok a tüzet. Luna, te is segíts nekik. Nissa, Susan, védjétek a fegyverraktárt. Bélhangos, Alvin, tiétek az élelemraktár. Várjunk csak...! — húztam össze a szemem. — Hol van Alvin? Nem lehet igaz, hogy mindig akkor tűnik el, amikor szükség lenne rá!

— Pléhpofa, én attól tartok, nem tűnt el, hanem... — James a szörnyennagy rémség felé mutatott.

Alvin fejszét forgatva közeledett a sárkány felé.

— Ó, Thor... — fogtam a fejem. — Alvin, te meg mi a jó fejszenyelet csinálsz? Azonnal gyere vissza!

— Mégis mit csinálnék? Megölöm a fenevadat — felelte félvállról.

— Meg vagy tán veszve!? Ezt a sárkányt egyedül nem tudod elintézni! Most elsőként a falu védelmére kell koncentrálnunk. Majd később bekerítjük.

— Enyém lesz a dicsőség! — ugrott neki a szörnyennagy rémségnek.

— Ééés nem hallgat rám. Remek... — dünnyögtem. — Alvin! Gyere vissza, de rögtön! Ez PARANCS! — üvöltöttem, de hiába.

A sárkány odébb repült, Alvin pedig üldözőbe vette.

— Ezért még számolunk... — fogadkoztam. — James, Theo — fordultam a két fiúhoz —, gyertek velem. Meg kell találnunk a szörnyennagy rémséget, még Alvin előtt. A végén valami ostobaságot csinál ez a tökkelütött.

— Nem akarok vészmadárkodni, Pléhpofa, de ez már megtörtént — jegyezte meg James.

— Igazad van. Akkor azt kell megakadályoznunk, hogy még nagyobb ökörséget csináljon — módosítottam. — Hozzátok a hálókat. Megpróbáljuk bekeríteni a szörnyennagy rémséget. Ügyeljetek, hogy senkinek ne essen baja.

/Valka/

Az éjszaka közepén arra riadtam fel, hogy a falu lángokban áll. Tüstént kipattantam az ágyamból. Meglepetésemre Gothi békésen szunyókált. Hihetetlen... Hogy képes átaludni ezt a hangzavart?

Kirohantam az utcára, ismerősöket keresve. Bíztam benne, hogy a barátaim jól vannak. Az élelemraktár mellett elhaladva Bélhangost pillantottam meg.

— Valka! — kerekedett el a szeme. — Mit keresel te idekint?

— Nem tudtam aludni. Mi történt? Kész csatatér a sziget.

— Egy szörnyennagy rémség támadt ránk. Pléhpofa már intézkedett, és kiosztotta a feladatokat a falu védelmére, de...

— De? — vontam fel a szemöldökömet.

— Alvin nem engedelmeskedett. Pléhpofa hiába magyarázta neki, hogy az emberek biztonsága az első, ő mindenáron meg akarja ölni a sárkányt, úgyhogy a nyomába eredt. Még most is a fenevadat hajkurássza.

— M-micsoda? — sápadtam el.

— Valka, nagyon kérlek, ne csinálj semmi butaságot...

— Megyek, és beszélek a fejével. Hogy gondolta ezt?

— Valka, ne! — kiáltotta, de már későn, kereket oldottam.

Keresztülfurakodtam a lökdösődő tömegen, és követtem a sárkányüvöltés hangjait. A tengerpartra jutottam. Alvin a sárkánnyal szemben állt — méghozzá nem is akármilyen sárkánnyal.

— Nem hiszek a szememnek... — tátottam el a számat. — Egy titánszárnyú szörnyennagy rémség!

Még soha nem láttam ilyen sárkányt, de tudtam, hogy még veszélyesebb, mint az átlagos fajtársai. Kész öngyilkosság egyedül kiállni egy titánszárnyú ellen — Alvin talán nem is sejtette ezt. A sárkány egy szempillantás alatt a földre küldte a fiút. Alvin kezéből kirepült a fejsze. A szörnyennagy rémség halálos lövésre készült.

Gondolkodás nélkül cselekedtem.

— Hé! — dobtam meg egy kaviccsal. — Itt vagyok, te túlméretezett hüllő!

A sárkány morogva a hangom irányába fordította a fejét, és megindult felém.

— Ajaj... — hátráltam.

Talán mégis jobb lett volna, ha gondolkodom, mielőtt bármit teszek. Említettem már, hogy kész öngyilkosság egyedül kiállni egy titánszárnyú ellen? Na, ja, és én most történetesen egyedül voltam. Még fegyvert se hoztam — taps nekem. Gratulálok, Valka, igazán biztatóak az esélyeid....

Egyszer csak Bélhangos ugrott elém, és karddal a kezében, üvöltve megrohamozta a szörnyennagy rémséget. A sárkány mérgesen tüzet fújt, ám a torkából csak néhány szikra tört elő. Kifogyott.

A kovács egyre közelebb ért a szörnyennagy rémséghez, ám diadalmas harci kiáltása hirtelen fájdalmas ordításba csapott át.

— Bélhangos! — sikoltottam, és eszeveszetten odarohantam hozzá. — Ne, ne! Ez nem lehet igaz... — hunytam le a szemem.

Amit láttam, maga volt a borzalom. Bélhangos a porban fetrengve, kétségbeesetten markolászta véres bal karját — illetve, ami megmaradt belőle. A nagy részét ugyanis leharapta a sárkány.

— Bélhangos...

— Pokolba! — káromkodott. — A fene vinné el ezt a rusnya dögöt... Valka, vigyázz! – nézett rémülten a hátam mögé.

Egy forgószél sebességével pördültem meg.

— Oké... — néztem szembe a szörnyennagy rémséggel. A szívem majd' kiugrott a helyéről. Mély levegőt vettem, és kifújtam. Felemeltem a kezem, és óvatosan a sárkány felé közelítettem. — Nyugalom, nagyfiú — vagy nagylány... amelyik vagy. Figyelj rám. Nem akarok bajt, látod? Békével jöttem, nincs nálam fegyver — mutattam magamra. A sárkány érdeklődve fürkészett, és közelebb tolta a pofáját. — Kérlek, ne bántsd Bélhangost...

— Ezzel már elkésett — morogta a kovács a földről.

— ...és hagyd itt Hibbantot — folytattam, figyelmen kívül hagyva jó barátom megjegyzését. — Repülj el békével.

Egy pillanatra azt hittem, sikerült megnyugtatnom a szörnyennagy rémséget — ám hirtelen kitágultak a pupillái, és vad vicsorgásba kezdett. Egy viking csatakiáltást hallottam, és minden elsötétült.

/Pléhpofa/

— HOGY A MENNYDÖRGŐS THORBA VOLTÁL KÉPES ILYESMIRE!? — üvöltöttem.

— Pléhpofa... elzavartam a sárkányt — makogta Alvin.

— El!? — förmedtem rá. — Azt mondod, el? De milyen áron? — mutattam a csonka kezű Bélhangosra és az ájult Valkára.

Mikor a tengerpartra értem, csak annyit láttam, hogy a lány feltartott kézzel áll a szörnyennagy rémség előtt, Alvin pedig felszedi az elejtett fejszéjét a földről, és lerohanja a sárkányt. A fenevad a fiú felé fordult, ezzel egyidőben pedig a farka egyetlen suhintásával félresöpörte Valkát, majd elrepült.

A lány egy éles sziklának csapódott, és azóta is ott hevert, mozdulatlanul. Bal alkarján, ahol a kő felsértette a bőrét, hosszú, mély vágás éktelenkedett.

— Nem megmondtam, hogy az embereket kell védenünk? A csapatmunkában nincs helye önzőségnek! — magyaráztam magamból kikelve. — Miattad két ember megsérült!

Alvin lesütötte a szemét.

— Én csak...

— Te csak mi? Hm!? — kérdeztem, már-már eszelősen.

— Dicsőségre vágytam. Bevallom, hibáztam. Már nagyon bánom.

— Bánhatod is! Az önfejűséged miatt most Bélhangos elvesztette a fél karját, Valka pedig eszméletlenül fekszik, egy sziklának csapódva! Rajtuk nem segít, ha sajnálod.

— Olykor mindenki hoz rossz döntéseket — még te is! — csattant fel.

— Lehet — de nekem semmilyen dicsőség nem fontosabb, mint a barátaim épsége.

— Én nem ezt...

— Közveszélyes és megbízhatatlan vagy! Jobb, ha távol maradsz a csapatunktól.

— M-mi?

— Jól hallottad: Meghatározatlan időre kizárlak a baráti körünkből. Még a végén a többieket is bajba sodornád.

— De Pléhpofa...

— És még valami... — A tekintetemet mélyen Alvin szemeibe fúrtam. — Megtiltom, hogy a húgom közelébe menj, világos!? Különben eltöröm a karod. Gyere, Bélhangos — fordultam a kovácshoz. — El kell mennünk Gothihoz.

Felnyaláboltam a földről Valkát, és óvatosan a karjaimba helyeztem. Bélhangos mellett lépkedve még egyszer hátrapillantottam. Alvin mozdulatlanul állt a tengerparton, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Üres tekintete a semmibe meredt.