/Pléhpofa/

Töprengve olvastam a kezemben tartott kincses térképet, amin egy különös rejtvény állt.

„Hol a víz partot ér, 
Hol hajlik a főnöki térd, 
Elkezdeni onnan ér.

Innen fürkészd a közelt és a távolt, 
S lásd, ahol a víz csonttá vált.

Ha Magnit hívod, nem jól teszed — 
Freya mutat utat neked.

A világ peremén, 
Hol tenger zúg alul, 
A kígyó szájában 
Újabb kulcs lapul.

Jó a csillag, ha együtt áll, 
Ha nincs együtt, csak veszélyt talál.

Valami tiszta, 
Valami kemény, 
Magadat figyeld  — 
És van még remény."

— Vajon mit jelenthet? — gondolkoztam hangosan.

— Zagyvaság az egész — szólalt meg mellettem Bélhangos. — Ha engem kérdezel, Hamis egy igazi gyogyós volt.

Alvin pozitívabban állt hozzá.

— Szerintem az eleje egyértelmű. Egy tengerpartról beszél, ott kell kezdeni.

— Jó, de mit érthet az alatt, hogy „Hol hajlik a főnöki térd"? — tárta szét a karját Bélhangos.

— „Hol hajlik a főnöki térd"... — ismételgettem. — Talán arra céloz, amikor a főnök leszáll a hajójáról. Végül is, olyankor behajlik a térde.

— Azt mondod, nézzük meg a kikötő környékén? — kérdezte Alvin.

— Egy próbát megér.

Mivel jobb ötletük nem volt, a kikötőhöz tartozó partszakaszon kötöttünk ki.

— „Innen fürkészd a közelt és a távolt, s lásd, ahol a víz csonttá vált" — olvasta fel a papírról Alvin.

— Hogy válhatna a víz csonttá? — értetlenkedett Bélhangos. — Talán arra a helyre céloz, ahol a vízi élőlények meghalnak?

— Nem hiszem — ráztam a fejem. — Annak semmi értelme nem lenne. A vízi élőlények az óceánon belül bárhol meghalhatnak.

— És mi van, ha a vízben lévő sziklákra gondol? — dobta fel az ötletet Alvin. — Végül is, a szikla kemény, mint a csont.

— De a kő időtálóbb, a csont hamarabb elporlad. Hé, mi van, ha a homok? — jutott eszembe. — Hiszen itt, a tengerparton temérdek homok van, ami szilárd talajt jelent a víz után.

— És mégis hogy akarnád megtalálni a kincset ennyi homok között? — gúnyolódott Alvin.

— Ásni kell — jelentettem ki elszántan.

— Te fel akarod ásni a tengerpartot? — hökkent meg Bélhangos.

— Ha kell, igen. Ti mit gondoltok?

— Hogy őrültség — szólalt meg mögöttünk egy hang. Hátrafordultam, és Valkát pillantottam meg. A lány karba tett kézzel, hitetlenkedve meredt ránk. — Ti tényleg fel akarjátok ásni a partot?

— Hé! Mintha azt mondtuk volna, ne gyere utánunk — szidta le Alvin.

— Mintha érdekelne engem, hogy mit mondtok! — replikázott Val.

— Nissa rossz hatással van rád — csóváltam a fejem. — Miért jöttél?

— Figyelemmel kísérni a szerencsétlenkedéseteket — hangzott a felelet.

— Kösz, igazán kedves vagy... — mormoltam.

— Nem azt mondtad, hogy nem akarsz részt venni a kincskeresésben? — vonta fel a szemöldökét Bélhangos.

— De — ismerte el Valka —, csak utána rájöttem: nem hagyhatom, hogy ti hárman egyedül vágjatok neki ennek az egésznek.

Kérdő pillantást vetettem rá.

— Szóval...?

— Szóval, úgy döntöttem, szemmel tartalak benneteket. A kincskeresésbe nem szállok be, de időnként a nyomotokban leszek, és ügyelek rá, hogy ne csináljatok túl nagy hülyeséget.

— Nincs szükségünk bébiszitterre — tiltakozott Alvin.

Bélhangossal egyetértően bólogattunk. Valahol kedves volt Valkától, hogy szívén viselte a sorsunkat, de már felnőtt férfiak voltunk, és nem tett jót a büszkeségünknek, hogy egy tizenhét éves lány csőszködni akart felettünk. Tudtunk mi vigyázni magunkra.

— Nem kérdeztem a véleményeteket. Ha kifogásoljátok a tetteimet, szólok a többieknek, hogy miben mesterkedtek — közölte a lány.

— Ne már, Valka, megígérted! — néztem rá könyörgő tekintettel.

— Az egy dolog. Megígérni bárki bármit tud. De nem esküdtem.

Mindhárman tátott szájjal bámultunk rá.

— Veszélyes egy lány vagy... — morgolódott Alvin.

Valka mosolyogva vállat vont.

— Korábban is rájöhettél volna.

— A Ratt Darliggal töltött idő is rossz hatással volt rád... — dünnyögtem.

— Tanultam tőle pár dolgot — vallotta be.

— Biztos nem akarsz segíteni nekünk a kincskeresésben? — kérdezte reménykedve Bélhangos.

— Á-á! Csináljátok csak.

A téma ezzel le is volt zárva.

Eleinte lelkesen kezdtünk neki az ásásnak, de egy hét sikertelen próbálkozás után felhagytunk vele. Valka persze jót mulatott rajtunk. Arcáról csak úgy sütött az elégedett „Én megmondtam!" kifejezés. Utáltam, hogy neki lett igaza. De szerencsére tartotta a száját, így a többieknek nem tűnt fel az akciónk.

A kudarc után begőzöltünk, és újabb utalásokat kerestünk a rejtvényben, ami alapján elindulhattunk. Rengeteget vitatkoztunk azon, hogy mit jelenthetnek a sorok. Egész Hibbant-szigetet átfésültük, hogy ráleljünk a kincsre — ez újabb hetet vett igénybe. Néha velünk jött Valka is, de beváltotta ígéretét, és nem avatkozott bele a munkánkba.

Végső ötletként felmerült bennünk, hogy a hegyekben kellene tovább kutatnunk. Reménykedtünk, hogy ott végre találunk valamit. Ám minderről egy szót sem szóltunk Valkának. Tudtuk, hogy csak akadékoskodna a terv miatt, így mindössze egy levelet hagytunk neki (hogy legalább valaki tudja, hová mentünk), és titokban indultunk el.

— Nem kellett volna mégis beszéni vele? — kérdeztem, miközben a hegyoldalon baktattunk a legjobb barátaimmal.

— Ugyan! — legyintett Alvin. — Tudod, milyen Valka. Ellenezte volna, amit csinálunk, és nem hagyott volna békén minket. Jobb így, hogy üzenetet írtunk.

— Nem fog megijedni, hogy szó nélkül mentünk el?

— Megijedhet, de nem tehet semmit.

— Legfeljebb szól Sergiolusnak — szállt be a beszélgetésbe Bélhangos.

— Nem fog elárulni bennünket, ebben biztos vagyok — jelentettem ki. — Inkább amiatt aggódom, hogy esetleg utánunk jön. Nem szeretném, ha baja esne.

— Emiatt ne legyen lelkifurdalásod — veregetett hátba Alvin. — Ha úgy dönt, hogy utánunk jön, az az ő baja.

— Viszont a mi hibánk. Felelősséggel tartozunk minden barátunkért.

— Írtunk neki, hogy ne kövessen minket. Ne aggódj, Pléhpofa, nem lesz semmi baj — nyugtatott Bélhangos.

Kételyeim azonban tovább fokozódtak, amikor a hegycsúcson hatalmas hóviharba keveredtünk. Egyikünk se számított rá, hogy ilyesmi történhet. Az orrunkig se láttunk a végtelen fehérségben, ami körülvett bennünket, és ezt csak tetézte a csontig hatoló hideg. A helyzet rövid időn belül kritikussá vált.

— Forduljunk vissza — javasoltam.

— Tovább kell mennünk! — vitatkozott Bélhangos. — Valahol itt kell lennie a kincsnek!

— Lehet, hogy félreértelmeztük a rejtvényt — érveltem. — Lehet, hogy nincs is itt semmi.

— Biztos vagyok benne, hogy erre van a helyes út — makacskodott Alvin.

— Én csak egyvalamiben vagyok biztos: ha most nem fordulunk vissza, akkor mind halálra fagyunk. Márpedig én vikinghez méltón, a harcmezőn akarok meghalni, nem pedig egy hegytetőn, a vacak hóviharban!

Némi veszekedés után sikerült meggyőznöm őket, hogy menjünk vissza Hibbantra. A falu főterén Valkába futottunk.

— Mégis mit képzeltetek!? — esett nekünk. — Egy hete titeket keres mindenki!

— Tényleg? Olyan sokáig voltunk távol? — csodálkozott Bélhangos.

— Az a fránya hóvihar lelassított bennünket — zsémbelődött Alvin.

A lány szeme elkerekedett.

— Hóviharba keveredtetek?

Észrevettem, hogy a szó említésére végigfutott rajta a hideg. És akkor megértettem... Mekkora egy barom voltam! Hogy nem jutott korábban eszembe? Valka szülei egy hóviharban haltak meg. Igaz, egy sárkány is közrejátszott benne — de mégis, most tisztán látszott rajta a rémület. Féltett bennünket, nem is kicsit. Nem akarta, hogy még egyszer megtörténjen.

Bűntudat töltött el. Szegény, hogy aggódhatott értünk! Most azonban csak állt, mint aki karót nyelt, és meg se mukkant.

— Ajaj! Főnök a láthatáron — húzta be a nyakát Alvin.

— Morcosnak tűnik — tette hozzá Bélhangos.

Valóban apám közeledett fenénk — már messziről felismertem a nagydarab, vörös szakállas alakját.

— Ti, hárman! — bökött ránk. — Hogy gondoltátok ezt!? Egy szó nélkül eltűntetek! Az Enskild-lánytól kellett megtudnom, hogy hólidércre mentetek vadászni a hegyekbe!

— Mi?! Akarom mondani... Valóban? — képedt el Bélhangos.

Alvin ügyesebben leplezte megrökönyödését.

— Igen, főnök, így volt — bólogatott szaporán, és a lehető legkisebb feltűnéssel rátaposott Bélhangos lábára. — Már rég volt alkalmunk sárkányt ölni, és nem szerettünk volna kijönni a gyakorlatból.

— Pontosan — helyeseltem. — Már vagy egy hónapja nem volt sárkánytámadás a szigeten.

— És ezt nem találjátok furcsának? — dühöngött apám. — Ez csak a vihar előtti csend! Bármikor lecsaphatnak, és nekünk készenlétben kell állnunk. A falunak minden harcosra szüksége van, a kovácsról nem is beszélve! — hordta le Bélhangost. — Ti pedig... — bökött felénk Alvinnal. — Nektek kellene védenetek a szigetet! Ez fontosabb feladat, mint kalandokat keresni, és holmi hegyi sárkányokra vadászni!

— Sajnálom, apám — horgasztottam le a fejem —, az egész az én hibám. Azt reméltem, a hegyekben találhatunk egy hólidércet. Rábeszéltem Bélhangost és Alvint is, hogy jöjjenek velem. Jó ötletnek tűnt, hogy végezzünk egy ilyen sárkánnyal — füllentettem. — Bosszút állhattunk volna Aksel és Mia Enskild haláláért.

— Aha... — Apám szúrós tekintettel nézett a holtsápadt Valkára. — Miért van az, hogyha valami felfordulás történik a szigeten, neked mindig közöd van hozzá?

— Nem ő tehet róla — védtem. — Nem is tudott róla, hogy elmentünk, amíg meg nem találta az üzenetünket. Igaz, Valka?

A lány erőtlenül biccentett. Apám a vállamra tette a kezét.

— Megértem, hogy szeretnél már sárkányt ölni, Pléhpofa, de ne légy türelmetlen. Hidd el, temérdek alkalmad lesz rá, és még csak messzire sem kell menned hozzá. Remélem, megértetted, hogy elsősorban a falut kell védened. Főnökként is ez lesz a legfőbb kötelességed.

— Értettem, apám.

— Jó — mert amíg vissza nem térek a szigetre, te helyettesítesz.

— Tessék? — esett le az állam.

Bélhangos, Alvin és Valka tátott szájjal meredtek ránk.

— Jól hallottad — közölte apám.

— Hová megy, főnök? — érdeklődött Alvin.

— A törzsfők éves gyűlésére. Ha minden jól megy, pár nap múlva visszatérek, de a tárgyalások elhúzódhatnak.

— Máris indul? — hökkent meg Bélhangos.

— Már így is késésben vagyok miattatok — zsörtölődött apám. — Mindenképp meg akartam várni a hazatéréseteket, hogy biztos legyek benne: a sziget jó kezekben lesz. Már huszonkét éves vagy, Pléhpofa — nézett rám szigorúan —, remélem, elvárhatom tőled, hogy megfelelően teljesítsd a főnöki feladatokat. Ne hozz szégyent a Haddock-névre. És vigyázz a húgodra.

— Úgy lesz — feleltem kelletlenül.

— Ne csináljatok bajt — rázta meg az ujját, és metsző pillantást vetett Valkára (Vajon miért pont rá? Sejtelmem sem volt...). — Legkésőbb két hét múlva itt leszek. Minden jót — intett búcsút, és elsietett a kikötő felé.

— Mi volt ez a hólidérces mese? — fordultam Valkához.

— Hát... amikor apád kérdezte, hogy tudom-e, miért és hová mentetek el, ezt találtam ki. Kellett valami ütős válasz, amit elhisz, nekem pedig ez jutott eszembe. És hát, tényleg bevette.

— Kösz, hogy falaztál nekünk — hálálkodtam.

— Na, úgy tűnik, ideiglenesen te vagy a főnök — dörzsölte a tenyerét Alvin. — Biztos alkalmasnak tartod magad a feladatra?

Valka megelőzött a válasszal.

— Persze, hogy alkalmas rá. Erre született.

— Jó, de az még nem jelenti azt, hogy tényleg alkalmas törzsfőnek.

— Alvinnak igaza van — sóhajtottam. — Egy főnök felelősségteljes ember. Számára a népe az első.

— Így van — a fiú vigyorogva bólogatott.

— Tehát végleg felhagyunk a kincskereséssel — közöltem.

— Micsoda? — szaladt fel a szemöldöke.

— De Pléhpofa... — hebegte Bélhangos.

— Gondoljatok bele: Erre a kalandra kis híján ráment az életünk, na meg a barátságunk is! Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ezek nekem értékesebbek bármiféle kincsnél.

— Thorra mondom! Nem is tudtam, hogy ilyen érzelgősen is tudsz beszélni — ámult Bélhangos.

— Nem is voltam érzelgős! — védekeztem.

— De.

— Nem!

— De-de.

— Nem!

— De-de-de.

— Elég! — állította le a „felnőtt" vitánkat Valka. — Ez most mellékes. Ne veszekedjetek!

— Ő kezdte! — mutattam Bélhangosra.

— Olyan vagy, mint egy ötéves — öltött nyelvet a kovács.

— Mindketten gyerekesek vagytok! — toppantott a lány. — Szörnyű! Nem igaz, Alvin?

A fiú sokkos állapotban bólogatott.

— De még mennyire... Mi, vikingek nem szoktuk csak úgy kiönteni a szívünket! Hogy tehettél ilyet, Pléhpofa?

— Jaj, ne szekáljátok már! — védett Valka. — Ez nem segít! Egyébként meg, vegyétek tudomásul, hogy igenis aranyos, ha egy fiúnak van érzékeny oldala is.

— Úúúh! Szóval szerinted Pléhpofa aranyos, amikor így beszél? — vigyorgott Alvin.

A lány elvörösödött.

— Én nem ezt mondtam! Ne forgasd ki a szavaimat, Alvin!

— Hagyd már! — intettem le a fekete hajút. — Valkának igaza van, most fontosabb dolgaink is vannak a veszekedésnél. Intéznünk kell a falu ügyeit.

— Pontosabban neked kell intézned — javított ki Alvin —, mivel te vagy a főnökhelyettes.

— Csak nem gondolod, hogy egyedül fogja végezni a munkáit? — fakadt ki Valka.

— Így van, segítünk neki — értett egyet Bélhangos.

— Mi mindig segítünk valakinek... — durcázott Alvin. — Muszáj folyton jó fejnek lenni?

— Igen! — vágta rá egyszerre Bélhangos és Valka.

— Jó, jó, csak egy gondolat volt...

— Köszönöm, hogy segítetek, srácok — néztem rájuk hálásan.

— Nem tesz semmit — legyintett Bélhangos —, erre valók a barátok.

— Kérlek, égesd el a térképet — nyújtottam át neki a papírt. — A kincskeresésnek hivatalosan is vége. Másra kell koncentrálnunk.

— Mindenkire szükség lesz. Megyek, és összehívom a csapatot — kacsintott Valka.