/Pléhpofa/

Amikor lehorgonyoztunk a kalózhajó mellett, meglepve láttuk, hogy teljesen üres.

— Hol lehetnek? — tátotta el a száját Luna.

— Hogy hol? Hát, a szigeten — válaszolta Theofil.

— Jó, odáig én is eljutottam... — dünnyögte a lány. — De még egy őrszemet se hagytak hátra?

— Ez bizony nagy felelőtlenségre vall — csóválta a fejét a húgom.

— Vagy csak nem volt idejük ezzel foglalkozni, mert lekötötte őket valami más — érvelt logikusan Susan.

— Azt mondod, hogy... — rémültem meg.

— Val — fejezte be a gondolatmenetet Nissa.

Kezdtünk egyre jobban aggódni.

— Mit csinálhatnak vele? — tette fel a kérdést Martha.

— És hol lehet? — tanakodott Helena.

— Hé, srácok! Mi lenne, ha megnéznénk a kalózhajón? — vetette fel az ötletet Modorgóc.

— Ugyan már! Miért hagyták volna hátra? — kételkedett Alvin, teljesen jogosan.

— Ki tudja? Nem vagyok kalóz, hogy ismerjem az észjárásukat — vont vállat a fiú.

— Pedig Modorgóc most nem is mond hülyeséget... — gondolkoztam el.

— Köszönöm. Látjátok? — húzta ki magát az említett. — Várj... — akadt fenn valamin. — Mégis mi az, hogy „most"? Mert tán máskor igen? Kikérem magamnak, mikor mondok én hülyeséget?

— Hááát... — kezdte Susan.

— Igazából... — fűzte tovább a szót Martha.

— Jó, inkább ne válaszoljatok! — legyintett durcásan Modorgóc.

A két lány felkacagott, és győzedelmesen pacsiztak.

— Én a magam részéről szívesen felderíteném a kalózhajót — ajánlkozott Bélhangos.

— Rendben van — egyeztem bele —, de vigyél magaddal még két embert.

— Bruno, Modorgóc, ti velem jöttök — mutatott rájuk Bélhangos.

— Én miért? — nyöszörgött Bruno.

— Mert önként és dalolva jelentkeztél a megtisztelő feladatra — felelte kajánul a kovács.

— Igen? Valahogy nem emlékszem... — dünnyögte szarkasztikusan a nagydarab, szőke hajú fiú.

— És azért, mert én azt mondtam — tette hozzá Bélhangos.

Bruno szemlátomást úgy döntött, inkább nem ellenkezik vele.

— És még mielőtt megkérdeznétek — fűzte tovább a szót Bélhangos —, Modorgóc pedig azért jön, mert az ő ötlete volt. Így mindenkinek megfelel?

A többiek bólogattak, kivéve a holtsápadt Brunót. Még hallottam, ahogy a kalózhajó felé indulva cincogó hangon sápítozik társainak.

— Tu-tu-tudjátok, mennyire veszélyes lehet egy ilyen bárka?

— Jaj, ne nyavalyogj már — még megbánom, hogy téged hoztalak — fogta a fejét Bélhangos. — Semmi szükségünk egy pelenkásra... Odin szerelmére, vikingek vagyunk!

— Nem nyavalygok! — vágta rá sértetten Bruno. — Csak óvatos vagyok!

— Betoji — lökte meg Modorgóc.

Veszekedésük hangjai hamarosan elhaltak, én pedig a többiekhez fordultam, akik ottmaradtak velem.

— Szóval, akkor... — kezdtem, de James kiáltása félbeszakított.

— MEGVANNAK A KALÓZOK!

— Sssss, ne olyan hangosan, még meghallják! — tapasztotta a szájára a kezét Susan.

— Bocs — szabadkozott a fiú, miután a lány elengedte.

— Hol vannak? — kérdezte fojtott hangon Martha.

— Ott — mutatott James a homokos-kavicsos parttól egy valamivel beljebb eső területre.

— Tényleg — látom őket! — kerekedett el Nissa szeme.

— Akkor, mi a terv, Pléhpofa? — kérdezte Helena, és idegesen csavargatta világosbarna hajfürtjeit.

— Nos, ööö... — töprengtem. — Azt hiszem, először is, várjuk meg, amíg Bélhangosék visszatérnek. Szükségünk lesz rájuk a harchoz.

A többiek egyetértettek. Hamarosan meg is érkezett a felderítőcsapat.

— Na, megtaláltátok Valkát? — kíváncsiskodott Theofil.

— Jaj, te ütődött! Nem látod, hogy nincs velük? — korholta Luna.

— Semmi... — csóválta a fejét Bélhangos. — Színét se láttuk a hajón.

— Akkor kizárásos alapon már csak a szigeten lehet — jelentettem ki. — Srácok... támadunk — határoztam.

— Ez az! — bokszolt a levegőbe Theofil.

— Na, végre! — ropogtatta az ujjait Alvin.

— Készen álltok? — fordultam körbe.

A többiek elszántan bólogattak.

— Akkor, egy, kettő... — kezdtem számolni.

— ...HÁROM! — kurjantotta a húgom, és magasba lendítette kardot tartó kezét.

— Nissa! — pirítottam rá. — Én akartam mondani!

— Hupsz — húzta be a nyakát, de addigra a többiek már elindultak, így mi is utánuk lendültünk.

Pár száz méter futás után egy viking harci üvöltéssel nekirontottunk a nekünk háttal álló kalózoknak. Többen meglepetten kiáltottak, de hamar észbe kaptak, és reagálva a támadásunkra, gyors védekezésbe, majd ellentámadásba kezdtek. Ádáz csata bontakozott ki.

Egy ízben majdnem lebucskáztam egy hasadék pereméről. A küzdelem hevében most vettem csak észre, hogy széles szurdokvölgy tátong alattunk — méghozzá tele vad sárkányokkal. Nem volt időm alaposabban megszemlélni a helyszínt, mert ellenfelem — egy jól megtermett kalóz — nem tétovázott, kis híján lelökött.

Nagy lendülettel nekiugrottam, és néhány ökölcsapással ártalmatlanná tettem. Felegyenesedtem az eszméletlen test mellől, és körbenéztem a csata színterén. Ellenfeleink csaknem kétszer annyian voltak, mint mi — veszedelmes, gátlástalan harcosok. De minket, vikingeket keményebb fából faragtak annál, mintsem hogy meghátráltunk volna.

Folytattam a küzdelmet, és sikerült leterítenem még néhány kalózt. Aztán megláttam őt. Ott állt tőlem nem messze, teljes hús-vér valójában — a Kalózkirály, Ratt Darlig, személyesen. Épp Helena és Martha ellen harcolt, de a lányok még ketten is alig bírtak vele.

Gondolkodás nélkül belevetettem magam a csata forgatagába, és a segítségükre siettem.

— Hé! — szólítottam meg a nekem háttal álló Ratt Darligot, és fenyegetően lóbáltam felé a szekercémet. — Miért nem küzdesz inkább a saját súlycsoportoddal?

A Kalózkirály érdeklődve hátrafordult felém.

— Martha, Helena... menjetek — intettem.

Nem kellett kétszer mondanom. A két lány vetett rám egy-egy hálás pillantást, és szófogadóan eliszkoltak, új ellenfelet keresve.

— Ki vagy te? — méregetett Ratt Darlig.

— Valaki, aki nagyon nem veszi jó néven, ha elrabolják egy barátját... Hol van Val? — estem neki.

Szekercém acélos hangon csattant a Kalózkirály kardján.

— Elkéstél... már odalent van — vigyorgott a szurdokvölgy felé tekintve.

— Micsoda!? — üvöltöttem paprikapiros arccal. — Képes voltál leküldeni őt oda, egyedül? A vad sárkányok közé?

Hisztérikus kérdésözönöm alatt sűrű fejszecsapásokkal soroztam meg a kalózt. Mindet kivédte.

— Engedelmeskedett nekünk — nem mintha jobban járt volna, ha más utat választ — vigyorgott ádázul.

— Ezért meglakolsz — csikorgattam a fogaim.

— Én felajánlottam neki, hogy vigyen magával fegyvert, de elutasította — zengte a Kalózkirály.

— Hogy mi? — egy pillanatra megállt a kezemben a fejsze, s ezalatt Ratt Darlig kis híján bevitt nekem egy halálos szúrást. Az utolsó pillanatban sikerült hárítanom.

— Bizony... a kicsike fegyvertelenül vágott neki az útnak — búgta a kalóz.

Hát, persze... Mire is számítottam? Jellemző Valkára... Megrögzötten hiszi, hogy ha nem bántja a sárkányokat, ők sem ártanak neki.

— És ezt te megengedted neki!? — ordítottam felháborodva.

— Egy próbát megért — vont vállat Ratt Darlig. — Végül is, átjutott a szurdokon. Ki gondolta volna?

— De még ki is kell jutnia! Azok odalent sárkányok! Vad sárkányok! — nyomatékosítottam.

— Ha túléli, kincset hoz vissza.

— Kincset? Kincset!? És mégis kit érdekel a kincs, ha egy védtelen tizenöt éves lány életébe kerül? — kiabáltam. — Ez túl nagy ár!

— Annyira nem, ha meggazdagszom belőle — vélte a kalóz.

Ettől minden eddiginél jobban felment bennem a pumpa. Azt hittem, menten felrobbanok. Olyan hihetetlen harag kerített hatalmába, mint talán még soha.

— Ezért darabokra szedlek, és kardélre tűzöm a fejed, te nyomorult gazember! Halak fognak lakmározni a felaprított tetemedből, a tenger mélyén! Meg fogják zabálni a húsodat! És ha az istenek kegyesek, soha, de soha nem kerülsz a Valhallába! — üvöltöttem magamból kikelve, és teljes erőből nekimentem ellenfelemnek. Sikerült kivernem a kezéből a kardot, ő pedig elterült a földön.

— Így, a porban fekve már nem vagy olyan nagylegény, igaz? — magasodtam fölé fenyegetően.

Látszólag ő is felfogta, hogy jelenlegi helyzete nem valami rózsás. Ideges félmosolyra húzta a száját, és védekezően maga elé emelte a kezét.

— Nyugalom, ifjú harcos. Beszéljük meg...

— Még van képed ilyeneket mondani nekem!? Azok után, hogy az egyik legjobb barátomat a biztos halálba küldted? Ezt sohasem fogom elnézni neked, és egy kis szerencsével Odin se teszi majd!

— Ha nem vakítana el a féktelen düh — köpködte a szavakat a kalóz —, láthatnád, hogy az a bizonyos barátod épp mögötted áll.

— Hogy...?

Villámgyorsan megpördültem a tengelyem körül. Döbbent nyögés szaladt ki a számon, s a szekercém nagy koppanással hullt a földre.

— Val!

A lány sértetlennek tűnt. Hóna alatt kisméretű faládát szorongatott.

Hatalmas kő esett le a szívemről. Még soha nem örültem ennyire, hogy látom. Odarohantam hozzá, és szorosan átöleltem.

— Az istenekre, Val, soha többé ne csinálj ilyet! — kértem. — Alaposan ránk ijesztettél. Még szerencse, hogy megtaláltunk.

— Pléhpofa, vigyázz! — kerekedett el a szeme, és rémült arccal a hátam mögé mutatott.

A viszontlátás örömétől egy pillanatra megfeledkeztem a Kalózkirály jelenlétéről — pedig nagyon is ott volt. Ratt Darlig felvette a földről az elejtett fegyveremet, és most hátba támadott.

A másodperc törtrésze alatt reagáltam, és elhajoltam a csapás elől, ezzel egyidejűleg pedig a földre löktem a kalózt.

— A saját szekercémmel támadsz rám, Darlig? — téptem ki a kezéből a fegyvert, és dühödten félredobtam. — Nem életed legjobb ötlete.

Keményen megragadtam a torkát, és egy közeli fának szegeztem ijedten kapálózó ellenfelemet.

— Saját kezűleg fojtalak meg... — sziszegtem.

— Hagyd! — kérte Val. — Felesleges.

— Ezt hogy érted? — hökkentem meg.

— Úgysincs semmi értelme az egésznek — ingatta a fejét. — A láda üres.

— Micsoda!? — hörögte Ratt Darlig a szorításom alatt.

— Igen. — Val felnyitotta a láda tetejét. — Így találtam — magyarázta. — Semmi nem volt benne, csak egy darab papír — húzta elő a mellénye belső zsebéből a fecnit. — Olyan írás, amit nem tudok értelmezni — idegen nyelven lehet. De nem is fontos... A lényeg, hogy nincs semmiféle Sárkányok Kincse, de ha volt is, már valaki megtalálta előttem. Megmondtam, hogy nem én vagyok a Sárkányok Barátja — nézett vádlón a kalóz szemébe. Ő már majdnem megfulladt a fojtásomtól. Mordultam egyet, és elengedtem.

— Azt hiszem, bőven lesz mit mesélned — pillantottam Valra. —, többek között például arról, hogy mi is az a Sárkányok Kincse és a Sárkányok Barátja.

— Hazafelé menet mindent elmondok — ígérte Val —, de most jobb lenne eltűnnünk innen.

Hamarosan megjelentek körülöttünk a többiek, kifulladva, de diadalittasan. Sikerült legyőzniük az összes kalózt — a csata véget ért.

— Vaaal! — ugrott a nyakába a húgom.

— Szia, Nissa — nevette el magát az Enskild-lány, és viszonozta az ölelést. — Mindenki egyben van?

— Jelen! — vigyorgott Theofil.

— Theo! — Val őt is a karjaiba zárta, majd sorra minden barátunkat. — Szentséges Thor, annyira rendesek vagytok, hogy mind utánam jöttetek! — hálálkodott.— Remélni se mertem ilyen szerencsét! Már attól féltem, hogy talán sohasem látom viszont Hibbantot, a családomat vagy benneteket...

— Azért olyan könnyen nem szabadulsz tőlünk, kislány — viccelődött Martha.

Mindenki nevetett.

— Ez hihetetlen! Tényleg nagyon köszönöm nektek, srácok! — áradozott Val. — Egyszerűen fantasztikusak vagytok! De hogy sikerült...?

— Hazafelé mindent elmondunk — szakítottam félbe. — Ahogy te is — mosolyogtam rá.

A lány bólintott.

— Ööö... ezzel mit csináljunk? — mutatott Modorgóc a fa tövében fekvő kalózra, aki még mindig sajgó nyakát markolászta.

— Úúú! Lógassuk fel egy fára, lehúzott gatyával! — lelkendezett Theofil.

Nos... az ő fejében nem tudom, mi jár, de van fantáziája, az biztos.

— Ütődött! — csapta kupán Bélhangos.

— Miért? Tök poén lenne — védekezett Theo.

— Nekem tetszik az ötlet — heherészett Alvin.

— Nekem is — dörzsölte a tenyerét Modorgóc.

Megvetően végigmértem a kalózt. Tekintetemből csak úgy sütött a gyűlölet.

— Ha igazán kegyetlen lennék, fegyvertelenül beküldenélek abba a szurdokba a sárkányok közé, ahogyan te tetted Vallal. Talán ezt kellene tennem...

— Megértem a haragodat — tette a vállamra a kezét Nissa —, én is így érzek — és hidd el, nagyon szeretném sárkányeledelként látni ezt a hitvány férget... de ha ilyet teszel, nem vagy különb nála.

— Igazad van — sóhajtottam. — Nem túl méltó cselekedet egy főnök fiához, ugye?

A húgom a fejét rázta.

— Ne süllyedj a kalózok szintjére — értett egyet Val. — Csak... hagyjuk itt őket a szigeten. Már nem árthatnak nekünk.

— Igaza van. Erősebbek vagyunk náluk — húzta ki magát Bélhangos.

— Rendben...

Mély levegőt vettem, és rámarkoltam a Kalózkirály ingére. Fenyegetően magam elé emeltem, hogy arca egy szintben legyen az enyémmel.

— Jól nyisd ki a füled, Darlig. Kegyes leszek, és ezúttal meghagyom a nyomorult életed. De figyelmeztetlek... ha a jövőben még egyszer, bármily' módon ártani merészelsz Valnak, vagy akármelyik hibbant-szigeti vikingnek, velem gyűlik meg a bajod! És az összes istenre esküszöm, hogy legközelebb már nem leszek ilyen kíméletes. Még valami... meg ne lássalak Hibbant-sziget közelében, soha többet, különben nagyon megjárod! Világos!?

Ratt Darlig rémülten bólintott.

— Helyes — biccentettem, azzal elengedtem.

A kalóz láthatóan megkönnyebbült. Egy pillanatra elfordultam tőle, majd hirtelen visszapördültem, és puszta ököllel az arcába vertem. Az ütés erejétől ájultan terült el a földön.

— Ííí, ez fájhatott — szisszent fel Luna.

— Chh, Kalózkirály... — dünnyögtem, miközben leporoltam a kezem. — Nemhogy királynak vicc, de még kalóznak is silány...

— Azt hiszem, eltört az orra — állapította meg Susan, közelebb hajolva a férfi ernyedt testéhez. — Szép munka — villantott rám egy elismerő mosolyt.

— Megérdemelte... — dörmögtem sötéten.

— Törjük el az állkapcsát is! — kiáltotta lelkesen Theofil. Ezen már meg se lepődtem...

— Ho-hó, lassan a testtel! — fogta vissza a húgom. — Mielőtt túlságosan belelendülnétek... nem akarunk indulni végre? Jó lenne mihamarabb elhúzni a csíkot, mielőtt a kalózok magukhoz térnek.

— Igen, az nem lenne hátrány... — értett egyet Martha. — Irány a hajó!

— Jaj, ne... — nyögte Helena.

— Mi baja? — nézett körbe tanácstalanul Val.

— Tengeribeteg — legyintett James.

— Á, értem — bólintott sajnálkozva az Enskild-lány.

— Vajon helyes döntés volt csak úgy itt hagyni őket? — töprengtem, miközben visszafele sétáltunk a hajónkhoz. — Így még bármikor el tudnak menni innen.

— Ó, azt ugyan nem hinném — felelte vidoran Bélhangos.

— Ezt hogy érted? — néztem rá homlokráncolva, de sunyi arckifejezése láttán módosítottam a kérdésem. — Mit csináltatok?

— Mi? Ááá, semmit... Ugyan! — pislogott ártatlanul, mint a ma született bárány, de arcán kárörvendő vigyor terült szét. — Igaz, fiúk? — pillantott Brunóra és Modorgócra.

— Így van. Nem tettünk a világon semmit — bólogatott nem túl meggyőzően Bruno —, csak nagyon kedvesen és előzékenyen hagytunk nekik egy kis meglepetést.

Modorgóc pukkadozott az elfojtott nevetéstől.

— Mit...? — A következő pillanatban megértettem, ugyanis elértük a hajókat. Illetve, a kalózokét már legfeljebb csak egy fél hajónak lehetett volna nevezni — mostanra csupán a fekete árboc látszott ki a tengerből.

— Jé, hát itt meg mi történhetett? Micsoda rejtély! — kiáltotta tettetett csodálkozással Bélhangos. — Hát, megesik az ilyesmi, barátaim — vont vállat, mint aki hamar túl is tette magát az ügyön. — Talán erre mondják, hogy karma...

— Ti meglékeltétek a kalózhajót? — tátotta el a száját Nissa.

— Igazából Bruno ötlete volt — mutatott a mellette álló fiúra Modorgóc.

— Tudtam én, hogy megéri magammal vinni — veregette meg az Ingerman-fiú vállát Bélhangos.

— Bruno, te lángész vagy! — gratulált Martha.

— Ha jobban belegondolok, igazából együtt találtuk ki... — korrigált Modorgóc, de már senki sem figyelt rá.

— Srácok, ez egyszerűen fenomenális! Zsenik vagytok — nevettem el magam.

— Szép volt — dicsérte őket Theo is —, de engem miért hagytatok ki a buliból? Tudjátok, hogy imádok illegálisan hajót süllyeszteni.

— Mert létezik legális hajósüllyesztés? — tette fel a jogos kérdést Alvin.

— Nem az a lényeg — durcázott Theofil —, hanem maga az elv...

— Elv, elv, milyen elv? — forgatta a szemét Alvin.

— Ha annyira tudni akarod...

— Annyira nem — zárta le a témát Alvin, megelőzve a Thorston-fiú szóáradatát.

Többen kuncogtak.

— Akkor, ezzel is megvolnánk — csapta össze a tenyerét Susan. — Mehetünk?

— Persze — biccentettem.

Vidám hangulatban battyogtunk a hajónk felé. James hirtelen felkiáltott.

— Hajók a láthatáron! Ott! — mutatott a horizont egy távolabbi pontjára.

A Hofferson-fiú sasszeme most sem tévedett. Három bárka siklott a part felé.

— Jaj, ne! Ugye nem újabb kalózok? — rémüldözött Helena.

— Nem — felelte James, a bárkákat kémlelve. — Innen le tudom olvasni a címerüket... Odinra, ezek hibbanti hajók!

— Méghozzá apáé — jegyezte meg halkan Nissa, és lapos oldalpillantást vetett rám.

A húgomnak igaza volt. Hozzá hasonlóan még ekkora távolságból is felismertem apánk hajóit.

— Ajaj... — sápadt el Val.

— Kampec — Modorgóc elhúzta a mutatóujját a torka előtt. — Ne menjünk inkább vissza a vad sárkányok közé? — vetette fel az ötletet. — Még meggondolhatjuk... Lehet, hogy jobban járnánk.

Mind egyetértettünk a Jorgenson-fiúval. Pontosan tudtuk, hogy apám érkezése semmi jóval nem kecsegtet. Nekünk befellegzett...