Sziasztok! Megérkezett a következő fejezet. Csak úgy suhanunk!
Jó olvasást kívánok és várom a kommenteket szeretettel.

- Ébredjetek!
Szívem nagyot dobbant, egy pillanat erejéig egész testemben lüktetett a fájdalom, olyan hirtelen ébredtem fel. Egy másodpercig azt hittem, szívroham kerülget. Még egy percig éreztem Charlie szorító ölelését a derekamon és hallottam meleg szuszogását tarkómon, de aztán ő is felriadt.
- Keljetek fel gyorsan! - szólt újra a hang.
Mr. Weasley állt fölöttünk, egy pillanatra zavarba is jöttem, de aztán meg is feledkeztem erről, mert láttam, milyen ijedt-zavartan néz le ránk.
- Mi történt? - kérdezte kábán Charlie, miután végigsimított a derekamon és az apja felé fordult.
A kviddicsmeccs engem is meglepett, a miniszterrel és Malfoyyal történt incidens után önfeledt izgalommal néztem végig a meccset, és magamat is megleptem vele, mennyire hamar megértettem, mit látok, miután elkezdődött a mérkőzés. Mikor vége lett a világbajnokságnak, mindkét szurkolótábor megőrült, óriási fejetlenség lett úrrá mindenkin, hatalmas buli volt.
Odakint tábor zaja megváltozott - énekszó éskurjongatás helyett most rémült kiáltozás és léptek szapora dobogása verte fel a csendet.Felültünk az ágyon, és a ruháink után nyúltunk, de Mr. Weasley, aki már felhúzta pizsamája föléfarmernadrágját, ránk szólt:
- Hagyjátok, erre most nincs idő! Fogjatok egy dzsekit vagy talárt, és gyerünk kifelé gyorsan!
Charlie-val összenéztünk.
- Apa, mi történt? - kérdezte újra, de választ megint csak nem kapott. Mr. Weasley gyorsan elfordult, és elkezdte felverni a többieket is, hogy aztán mindenki fejvesztve meneküljön ki a sátorból.
Charlie kiugrott az ágyból és nadrágot húzott és egy kötött pulóvert, utazótalárját pedig rám adta. Még soha nem volt rajtam talár, olyan volt, mint egy nagy, vékony kabát. Mást nem is tudtam volna gyorsan felvenni, mert a saját ruháim mind olyanok voltak, amikhez át kellett volna öltöznöm. Erre láthatóan most nem volt időnk, ezért Charlie belebújtatta kezemet a talárja ujjába, mintha csak egy köntöst vettem volna fel.
A többiekkel együtt rohantunk ki. Értetlenül forgolódtam körbe, nem értettem, mi történik és a szívem hevesen vert a félelemmel vegyült izgatottságtól. Már csak itt-ott pislákolt néhány tábortűz, s ezek fénye botladozva szaladgáló embereket világítottmeg - mind egy irányba, az erdő felé rohantak, egy formátlan, sötét tömeg elől menekülve, ami furcsavillanások és fegyverropogást idéző durrogás közepette közeledett felénk. Útját gúnykacaj,féktelen hahota és részeg kurjongatás kísérte - aztán egy vakító zöld fénynyaláb végre megvilágította ajelenetet.Varázslók egy csapata vonult át lassan a mezőn; vállt vállnak vetve, sűrű tömegben haladtak, ésmindannyian a magasba emelték pálcájukat. Nem tudtam nem odanézni... Úgy tűnt, mintha afelvonulóknak nem lenne arca... Aztán rájöttem, hogy valamennyien csuklyát és álarcot viselnek.Magasan a csoport fölött négy természetellenes tartásba kényszeríttet, kapálózó alak lebegett alevegőben. Az egész jelenet olyan volt, mint egy groteszk, fordított bábszínházi előadás, amiben álarcosbábjátékosok repülő bábokat rángatnak égnek meredő pálcák és láthatatlan zsinórok segítségével. Anégy lebegő alak közül kettő ráadásul feltűnően kicsi volt.A mezőn átvonuló álarcosokhoz egyre több és több varázsló csatlakozott, s az újonnan érkezetteknevetve mutogattak a kapálózó alakokra. A felduzzadt tömeg mindenen átgázolt, kíméletlen pusztítástvégezve a sátrak erdejében. Egyik-másik varázsló a pálcájávalrobbantotta szét az útjába kerülő sátrakat. Nem egy sátor tüzet fogott, s a táborban nőttön nőtt a pánik.Mikor a menet elhaladt egy égő sátor mellett, a lángok megvilágították a lebegő alakokat. Egy férfi, egy nő és két gyermek volt az. Az egyik álarcos varázsló egy pálcaintéssel fejjel lefelé fordította a nőt, akinek így a hálóinge felcsúszott a hasára, közszemlére téve terjedelmes bugyogóját.
- Undorító - szólalt meg hirtelen Ron, Charlie legkisebb öccse. - Ezek nem normálisak...
Észre sem vettem, mikor martam bele Charlie karjába, és mikor húzódtam olyan közel hozzá, mint egy védtelen gyermek. Rettegtem. Biztosan nem tudhattam, de sejtettem, hogy muglik azok, akik olyan magasan szenvedtek tehetetlenül. Mindenki pálcát rántott, csak én szerencsétlenkedem ott védelem nélkül.
- Segítenünk kell a kollégáknak - kiabálta Mr. Weasley a hangoskodó tömeget túlharsogva, ésközben feltűrte pizsamakabátja ujját. - Ti, gyerekek, menjetek be az erdőbe, és maradjatok együtt. Harendet csináltunk, majd értetek megyek!
- Dawn - fordult felém Charlie. - Menj velük, majd megkereslek.
- Charlie...
- Segítenem kell - fogta két keze közé az arcomat. - Minden rendben lesz, megígérem!
- Charlie, én nem... - kezdtem volna, de újra a szavamba vágott, én pedig elsírtam magam. Könnyek csíkozták az arcomat, borzasztóan féltem, rettegtem a saját épségem és Charlie élete miatt is.
- Dawn - szólt, s magához húzva száját szorosan az enyémnek nyomtam. Úgy csókolt, hogy ezután bármit mondhatott volna, elhittem volna neki. - Elmegyek érted, megígérem, de most menj velük, kérlek.
Csókot nyomott a kezemre, majd apjával, legidősebb öccsével és bátyjával együtt bevetették magukat a tömegbe kivont pálcákkal.
Az egyik iker megragadott, a másik a húgokat vezette, így rohantunk be heten az erdőbe a menekülő tömeggel együtt. A stadionhoz vezető ösvény mentén felszerelt színes lámpások most nem égtek; a menekülőtáborlakók tapogatózva kóboroltak a fák között. Itt is, ott is gyereksírás hangzott fel, s csak úgy zengettaz erdő az eltévedtek aggódó kiáltásaitól. Lépten-nyomon emberekbe ütköztünk, de a sötétben nem tudtuk kivenni az arcukat. Azután egyszer csak Ron fájdalmas kiáltása ütötte meg a fülünket.Hermione nyomban megtorpant, s a mögötte haladó Harry nekiütközött.
- Mi történt? - kérdezte ijedten a lány. - Ron! Merre vagy? Elegem van ebből a vakoskodásból!Lumos!
Hermione pálcáján apró láng gyulladt ki, megvilágítva az ösvényen elterült Ront. Ez volt az utolsó alkalom, mikor utoljára láttam őket. A tömeg összezárt mögöttünk, George húzott előre, Ginny a bátyja és annak barátai után kiabált, Fred őt rángatta, én pedig botladoztam a sötétben, és el is estem, mikor felrántottam a lábamat, mert úgy éreztem, beleléptem valakinek a gyomrába, aki korábban elesett. Hangos csapódással értem földet, keményen csapódtam a durva földnek, orrom hangosan reccsent egy vastag gyökérnek köszönhetően, felüvöltöttem, de hangomat elnyelte a menekülő tömeg kiabálása. Valaki rálépett a térdemre, más tarkón rúgott.
Elsötétült előttem a világ.

Mikor magamhoz tértem, még mindig a hideg földön feküdtem. Mindenem sajgott, valószínűleg többen rám léptek, a Weasleyket pedig tovább sodorta a tömeg, ezért maradtam ott - elvesztettek. Arcom a saját, megszáradt véremben feküdt, ami a koszos földdel keveredett, mikor fájó orromat markolászva felálltam, és próbáltam leporolni magam, csak azt értem el ezzel, hogy összekentem az arcomat és a talárt a saját véremmel. Nyökögve kezdtem botladozni a fák között, s közben könnyeim újra utat törtek maguknak. Már teljesen egyedül voltam, egy lélek sem volt körülöttem. Magamra maradtam. Charlie nevét motyogtam magam elé, orromat fogtam, és sántikálva haladtam fáról fára, szabad kezemmel olykor megkapaszkodtam egy alsóbb ágban, mert úgy éreztem, összeesek.

C H A R L I E    W E A S L E Y

Zihálva rohantam át a tisztáson, ahol apámat és a többieket láttam összegyűlni és vitázni.
- Elmondaná végre valaki, hogy mi olyan nagy szám abban a halálfejizében? - hallottam meg Ron értetlen hangját. - Nem bántott senkit... Mit kell így izgulni miatta?
- Mondtam már, hogy az a halálfej Tudodki jele - felelte a többieket megelőzve Hermione. -Olvastam róla a Fekete mágia Télvirágzása és bukásában.
- És tizenhárom éve nem láttuk - hallottam meg apámat. - Érthető, hogy az emberekpánikba estek... Olyan volt, mintha Tudodki visszatért volna.
- Akkor se értem - csóválta a fejét Ron. Még mindig rohantam, s ekkor értem csak oda. - Ez csak egy ártalmatlan kép, egy szimbólum...
- Ron - nézett rá apánk. - Te fiatal vagy, nem élted át azt, amit mi, idősebbek. Tudodki és acsatlósai, valahányszor gyilkoltak, utána felküldték az égre a halálfejet... Ez a jel borzalmas emlékeketébreszt. Képzeld csak el... hazatérve ott látod a Sötét Jegyet a házad fölött... és rögtön tudod, mit fogsztalálni odabent... - Apa megborzongott. - Ez a legszörnyűbb rémálmunk... a legszörnyűbb...
- Apa - ziháltam, mire rám néztek a többiek. Harry, Ron, Hermione, Ginny és az ikrek ott álltak, de Dawnnak nyoma sem volt. - Hol van Dawn? - kérdeztem elhűlve. Szívem kihagyott egy ütemet, azt hittem, ott menten összeesek, olyan erős rettegés futott végig rajtam. Fölöttünk ott lebegett a halált hirdető Sötét Jegy, Dawnnak nyoma sem volt, és mikor rákérdeztem, az ikrek elfordították a tekintetüket. - HOL VAN? - üvöltöttem rekedt torokkal, tüdőm minden kapacitásával, és az ikreknek estem. Rájuk bíztam őt! Megragadtam George pizsamafelsőjét, és megrángattam, mintha így ki tudtam volna csikarni belőle valamiféle választ.
- Elvesztettük, jó? - kiabált Fred és megpróbált közénk állni, Bill pedig hátulról ragadott meg és próbált leszedni öcsénkről.
- Mi az, hogy elvesztettétek? - üvöltöttem Fredre, de engedtem, hogy Bill lefogjon. Tudtam, hogy nem szabad öcséimnek esnem, de egyszerűen nem bírtam kontrollálni magam, ha Dawnról volt szó. Visszavonhatatlanul és véglegesen beleszerettem. Ha arra gondoltam, hogy talán miatta van fent a Jegy az égen, akkor tudtam, nem leszek képes élni nélküle.
- Ott volt velünk, aztán egyszer csak kicsúszott a kezünkből, eltűnt - hebegte George.
- Nagy volt a tömeg! - kontrázott rá Fred.
- Nyugodj meg, öcskös, megkeressük, rendben? - fordított maga felé Bill.
- Több százezer varázsló és újraszerveződött halálfalók között Dawn csak egy elveszett, védtelen mugli, és te komolyan azt mondod nekem, hogy nyugodjak meg? - sziszegtem Bill arcába, számból fröcsögött a nyál, egyszerűen képtelen voltam megnyugodni.
- Charlie, nem megyünk semmire a vitával - ragadta meg a vállamat apánk, s keményen nézett a szemembe. - Gyerünk, keressük meg Dawnt.

D A W N    M E N D E S

Fáradtan lihegtem egy fa tövében. Nem bírtam tovább menni, elfáradtam, az orrom feldagadt és lüktetett, végtagjaim sajogtak ott, ahol megtaposta. Vért éreztem a számban, és sípolt a tüdőm, ahogy levegőt vettem, torkomból hörgő hang tört fel minden lélegzetvételnél. Nem ment tovább, egyszerűen nem voltam képes tovább menni. Hátamat a fatörzsnek vetettem, fejemet hátradöntöttem, szememet behunytam. Elfáradtam.
Fogalmam sem volt, mennyi idő telt el így, de a két fával odébb fekvő tisztás fölött hirtelen megláttam a napfelkelte első sugarait, mikor kinyitottam a szemem. Meleg volt, kellemesen simogató. Nyugodt.
Távolról neszt hallottam, de nem volt erőm visszakiáltani, mikor meghallottam, hogy az én nevemet harsogják. Fájt a mellkasom, kiszáradt a torkom. Elfogyott az erőm.
- DAWN! - visszhangzott az erdő fáin.
- Charlie - Csak egy suttogásra futotta.
- DAWN! - Többen is kiáltottak, de csak Charlie hangja zengett a fülemben, mint valami csodálatos harangszó.
Újra és újra felharsant a nevem az ő hangján, nekem pedig egyre nehezebben ment a levegővétel: mellkasom egyre nagyobbakat emelkedett, mégis egyre kevesebb levegő jutott tüdőmbe. Fulladozva köhögtem, amibe belesajdult egész felsőtestem, és szám megtelt vérrel.
Charlie arcát láttam legközelebb. Aggódva vette két keze közé az arcomat, arról faggatott, kinek a vére van rajtam, mi történt velem és hogyan érzem magam, de válaszolni nem tudtam, egyre csak hörögtem légzés közben.
A többiek is körénk gyűltek, valakinek felizzott a varázspálcája, de én csak Charlie-t láttam, azt a csodálatos világosbarna szemét. Őt láttam utoljára.