Sziasztok! Megérkeztem az új fejezettel, igyekeztem nem sokat kihagyni.
Jó olvasást kívánok és várom a véleményeket szeretettel.

Össze voltam zavarodva, a mellkasom nehéz volt, a fejem fájt, és könnyek csíkozták az arcomat.
- Nekem ez nem megy - ziháltam, a tüdőm sípolt, ahogy vettem a levegőt, azt sem tudtam, mire gondoljak.
Charlie leültetett a padra, ahol kettesben maradtunk, és mesélni kezdett. Arról beszélt, hogy a varázslat létezik, a sárkány valódi volt, és  ő maga is varázsló. Nem tudtam, mire figyeljek, hogyan is vélekedjek minderről, és hogyan ne őrüljek meg. Ha nem emlékeztem volna az éjszakai történésekre, őrültnek néztem volna őt is, és magamat is annak éreztem volna. De emlékeztem. Pontosan tudtam, mi történt, és így talán még nehezebb volt.
- Dawn...
- Charlie, most hagyj békén! - álltam fel a padról, és elindultam az ösvényen.
- Dawn, erről nem szabadna tudnod - szaladt utánam. - Elmondtam, mert visszajöttek az emlékeid, de nem mondhatod el senkinek! Ez rohadt nagy titok! Engem börtönbe is küldhetnek  azért, mert elárultam neked, hogy a varázsvilág létezik!
- Nyugodj meg, nem mondom el senkinek - tettem ki a kezem magam elé, hogy távolságot tartsak kettőnk között. Nem bírtam elviselni, hogy közel jöjjön hozzám. Úgy éreztem, egy idegen áll előttem. - Csak... Egy kicsit egyedül kell lennem. Vissza tud valaki vinni Romániába?
- Nem megy - ingatta a fejét. - Alex a hajóval csak hetente egyszer jár ide. Hoppanálhatnánk, de az nem tenne jót neked. Az már tényleg túlzás lenne.
- Mi van? - ingattam a fejem szemöldököm ráncolva. Fogalmam sem volt, miről beszélt, és ez már tényleg sok volt. El akartam tűnni. El a szigetről, el a varázslat közeléből, el Charlie közeléből.
- Van egy mód, hogy visszavigyelek a partra, de nem biztos, hogy bírnád - magyarázta, arca gondterhelt volt. - A gyakorló varázslóknak is hányingere szokott lenni ettől...
- Nem érdekel! - robbant ki belőlem. - Vigyél vissza!
- De...
- VIGYÉL MÁR!
Odalépett hozzám, és kiadta utasításba, hogy szorosan fogjam meg a karját, és történjen bármi, ne engedjem el. Engedelmeskedtem, próbáltam betartani, amit kért, így rászorítottam a karjára. Egy "kapaszkodj" felszólítás után elmosódott előttem a világ. Egyszerre minden forogni kezdett, a talaj eltűnt a lábam alól. Sikítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon, úgy éreztem, a szerveim összekuszálódtak, és hányingerem támadt. Mikor újra a talajon álltam, első dolgom volt, hogy elhányjam magam. Mivel régen ettem, nem volt semmi a gyomromban, ezért undorító, sárga folyadékot hánytam, ami hangosan loccsant a betonon. Hallottam, ahogy Charlie undorodó hangot hallat, de nem eresztette el a karomat, megtartott. Előre görnyedve hánytam, amin a sírásom nem segített.
Felegyenesedtem, a karomba töröltem a számat, másik kezemmel pedig elengedtem Charlie-t.
- Mi a franc történt? - nyammogtam, hátha így eltűnik számból a keserű íz.
- Már így is többet mondtam, mint kellett volna - mondta, mire egy "most foglak kinyírni" pillantást vetettem rá. - Hoppanálás a neve - folytatta, mint aki beletörődött a sorsába. - Lényegében ott voltunk, és most Romániában vagyunk újra, a kontinensen.
- Szóval teleportáltál - bólintottam.
- Parancsolsz? - szaladt magasra a szemöldöke.
- Mi, tudatlan halandók ezt így hívjuk - feleltem. - Én most megyek - vettem nagy levegőt.
- Dawn - szólt utánam, mikor köszönés nélkül elfordultam tőle és elindultam a sikátorból kifelé. - Találkozunk még?
Belenéztem világosbarna szemeibe, és egy pillanatig láttam benne azt a fiút, akivel korábban együtt kávéztam és sétáltam a városban. Ott volt ez a kedves fiú, de az arc már máshoz tartozott. Egy idegenhez, aki egy másik világból érkezett. Egy hazughoz, aki nem e világi volt.
Nem válaszoltam végül, csak hátat fordítottam neki, és határozott léptekkel ott hagytam őt. Nem adtam választ, mert nem tudtam, mit mondhatnék. Hogy fogjuk-e még látni egymást? Fogalmam sem volt.
Amint kiléptem a sikátorból, egy térre értem, és próbáltam rájönni, hol is vagyok. Feltett szándékom volt hazamenni a szállásomra. Míg sétáltam, az agyam folyamatosan kattogott, így mire hazaértem, kész terv állt a szemeim előtt. Összecsomagoltam minden cuccomat, és szinte futottam a vonatállomásig. El kellett tűnnöm. Órákon át ültem a vasútállomáson, vártam a vonatomat, és közben a térdem idegesen pattogott, egyre csak az járt a fejemben, amit Charlie mondott. Üvölteni akartam, sikoltani, hogy így vezessem le a feszültséget. De nem tehettem meg, mert sokan voltak körülöttem, nem vonhattam magamra a figyelmet, és azt sem akartam, hogy őrültnek nézzenek. Szívem hevesen dobogott, és nem azért, mert futottam. Egyszerre voltam izgatottan, és rettegtem. Féltem tőle, hogy bárki lehet más, bárki lehet erősebb nálam. Mikor kislány voltam, egyszer követett hazafelé egy férfi. Akkor féltem így utoljára. Hallottam a léptei zaját az éjszakában, a szólongatását, hogy álljak meg, beszéljek vele, hadd kísérjen haza. Akkor féltem utoljára annyira, mint mikor Charlie elárulta: közöttünk járnak olyan emberek, akikhez képest kisgyermek voltam csak, az a kislány, aki régen futott hazáig. Persze azelőtt is tudtam, hogy vannak nálam sokkal erősebbek és veszélyesebbek, de az ember nem gondol erre az átlagos hétköznapokon, most pedig másra sem tudtam gondolni. Magamat összehúzva, mindenkire figyelve ültem ott a vasútállomáson.
Mikor begördült a vonat Mangalia vasútállomására, úgy ugrottam fel a helyemről, mintha villám csapott volna belém. A kalauz kinyitotta az ajtókat, én pedig felugrottam a vonatra, és megkerestem a jegyemen szereplő helyet. Az ablak mellé ültem, és mikor elindult a vonat, legördült egy könnycsepp az arcomon. A félelem, a pánik, a fojtogató érzés könnycseppje volt ez és leginkább Charlie-nak és a mondandójának szólt. Csalódtam, féltem, ideges voltam.
Bulgáriába mentem, és egy közel másfél órás vonatút után Dobricsban átszálltam. Nem tudtam, hova megyek és mit keresek pontosan, de valamiért ez a másfél óra nem volt elegendő ahhoz, hogy lenyugodjak. Burgaszba mentem tovább, megálltunk Várnánál, de nem szálltam le. Még nem voltam biztos abban, hogy Burgaszban maradjak-e vagy tovább menjek, de leszálltam a vonatról, és úgy döntöttem, járok egyet. Dobrics óta több, mint három óra telt el, így szükségem volt a lábam kinyújtóztatására. Megropogtattam a gerincemet, a karomat, és nagyot nyújtóztam, mikor már lent álltam a peronon. A nap forrón tűzött le rám, égette a bőrömet. Még mindig fájt a lábam és a törzsem, de akkor ott csak egyetlen dolog foglalkoztatott: fürdeni akartam a tengerben.
Több embernél is érdeklődtem, merre találom a tengerpartot, s mikor lejutottam a homokos partra, senkivel és semmivel nem foglalkozva ledobtam a táskámat a homokba, lerúgtam a cipőmet és ruhástul sétáltam bele a hűvös vízbe. Hangos sóhajként szakadt ki belőlem az elmúlt pár nap tapasztalása és fájdalma, és az elmúlt pár óra pánikja, mikor a hátamra fekve, ruhában áztam a sós vízben és a tiszta, kék eget bámultam.
Mihez kezdjek most?