Sziasztok! Hosszabb kihagyás után most újra hozok egy fejezetet, remélem, tetszeni fog nektek.
Jó olvasást kívánok és várom a kommenteket szeretettel.

Mikor felébredtem, mindenem sajgott, mintha átment volna rajtam egy repülőgép, tagjaim nehezek voltak, akárcsak az ólom és egy hangos sóhaj szakadt fel belőlem, amibe minden fáradtságom és fájdalmam benne volt. Ahogy kinyitottam a szemem, ismeretlen helyiséget pillantottam meg. Néhány pillanatig nem gondoltam semmire, s ez idő alatt arra sem emlékeztem, hogyan kerültem ide. A lakás egyébként nem volt nagy és csak két helyiségből állt: egy fő térből, ahol én is voltam, és a különálló mosdóból. A helyiségben, ahol voltam, állt az ágy, amin azelőtt feküdtem, ezen kívül volt egy étkezőasztal, és egy kisebb konyha. Ennyi volt, nem sok. A fejem zúgott, de szememet összeszorítva, nehezen felültem, és nagyot szusszantottam, mintha ez egy megterhelő mozdulatsor lett volna. Tényleg úgy éreztem magam, mintha elgázoltak volna... Imbolyogva felálltam, meg kellett kapaszkodnom az ágy melletti éjjeliszekrényben, nehogy elessek, nagyokat pislogtam, majd az ajtóra szegezett tekintettel elindultam kifelé. Fogalmam sem volt, hol vagyok, de ahogy egyre élénkebb lettem, egyre jobban elhatalmasodott a félelem rajtam, hiszen tényleg fogalmam sem volt, mit keresek itt.
Amint kiléptem a házból, a meleg, nyári levegő fogadott, a tűző napsütés és az izgatottan susmorgó idegen férfiak. Amint megpillantottam a házakat és az azokat összekötő utat, a fejembe éles fájdalom hasított, homlokomhoz kaptam és felszisszentem. Úgy éreztem, mintha már jártam volna itt, de nem tudtam biztosra mondani. Néhány házzal arrébb egy asztal állt, körülötte férfiak ültek és heves, izgatott vitát folytattak valamiről, de egyértelműen nem voltak vidámak. Egyszer csak hét férfiból négy felállt, hátba veregették a másik hármat, majd elsiettek, egyik egy zöld almába harapott hangos ropogtatással.
- Hé - csapott hirtelen az egyik ott maradt fiú a másik mellkasára, majd mikor az ránézett, nem felelt, csak felém bökött a fejével.
A megszólított férfi felemelkedett, átlépte a padot, és elém igyekezett.
- Szia - szólt halkan, mikor elém ért.
- Szia - feleltem halkan és felpillantottam rá.
- Hogy érzed magad? - kérdezte óvatosan.
- Nem igazán tudom - sóhajtottam, s akaratlanul is összeráncoltam a szemöldökömet. Fejem újra zúgni kezdett egy kicsit. Az a hasonlat jutott eszembe, mikor egy kölyök kikel a tojásból. A gondolataimat is egy ilyen kis állatnak éreztem, mintha elmém egy eldugott részéből próbálna kikelni, kitörni. Gyengéd volt, nem fájt, mégis zavaró volt, nem lehetett figyelmen kívül hagyni. - Fáj a lábam - ismertem el.
- Nemsokára jobb lesz - ígérte. - Mondd csak... Mire emlékszel?
Újra összeráncoltam a szemöldökömet, megint éreztem azt a kikelni vágyó gondolatot, ami felett nem tudott uralkodni elmém. Emlékeztem a fiúra: Charlie Weasley. Emlékeztem a találkozásunkra, az együtt töltött időre, az éjszakánkra, de aztán... Semmi... Emlékeztem az egyedül, munkával, lófrálással töltött napokra, de Charlie-ról nem volt több emlékem. Az elzárt gondolataim ütést mértek elmém gátjára. Mi történik?
- Hát... - vettem nagy levegőt. - Nem is tudom - húztam el a számat. - Hogy kerültem ide? Hol is vagyok? - tettem hozzá, és körbenéztem. Végigvezettem a tekintetemet az ösvényen, a fákon, a házakon, a lábam alatt csikorgó kavicsokon. Újabb ütés.
- Ez egy kis sziget - szólt Charlie. - Itt dolgozom, Alex hajójával jöttél át tegnap éjjel.
- Igen?
Amint feltettem ezt a kérdést, elmémbe éles fájdalom hasított, akaratlan grimasz suhant át arcomon, és homlokomhoz kaptam. Furcsa, álomszerű emlékkép kúszott lelki szemeim elé: a csillagos eget láttam, hallani véltem, ahogy a hullámok mossák a partot, majd egy enyhe lökés után minden megállt. Aztán láttam magam előtt az éjszakai sziget fáit, éreztem a sós levegőt.
- Igen - ismételtem meg magamat, de ez már nem kérdés volt. - Igen, tényleg, emlékszem - ráncoltam a homlokomat.
-  Emlékszel? - Most őrajta volt a sor, hogy csodálkozzon.
- Igen - bólintottam. - De nem emlékszem, miért is jöttem - tettem hozzá, s körbefordultam. - Emlékszem, hogy itt sétáltam végig.
Lelki szemeim előtt élt a kép, amint a sötétben, bizonytalan léptekkel haladok ezen az ösvényen, és egyre hangosabban hallok valami furcsa zajt.
- A kur... - kaptam fejemhez, s hangosan felkiáltottam. Lüktető fájdalom töltötte ki elmémet, összegörnyedtem, Charlie pedig automatikusan utánam kapott, de nem estem el. Homlokomat dörzsöltem, hátha ettől jobban leszek, de nem változott semmi. - Mi a franc... - nyögtem nehezen.
Perceken keresztül álltunk így ketten, és Charlie nyugtatott, miközben kisöpörte arcomból a hajamat. Mikor elmúlt a migrén, újabb elnyomott emlékfoszlányok törtek ki elmém tojásából és keltek életre. Egy hangos, túlvilági visítás, a szívemben ébredt félelemmel telt kíváncsiság, és aztán...
- Egy sárkány?! - szaladt ki a számon, mielőtt átgondolhattam volna, mit is mondok.
- Tessék? - hőkölt hátra.
- Igen, emlékszem! - szóltam hevesen. Ekkor már egyáltalán nem fájt a fejem, ám sokkal indulatosabb voltam. Fogalmam sem volt, mi történik, de azt tudtam, hogy az emlék nem csak egy átlagos álomból származik.
- Sárkányok nem léteznek - húzta el a száját, de láttam rajta, hogy zavarban van. Mintha hazudna.
- De igen! Tudom, hogy butaság, és valószínűleg most őrültnek nézel, de... Tényleg láttam egy sárkányt, és... - hadartam, de aztán az emlék egy része megakasztotta a gondolatfolyamatot. - Te is ott voltál!
- Ott voltam? - rántotta meg a vállát. Nagyon rosszul hazudott.
- Igen, te és a kis barátaid - intettem a háta mögé. - Charlie, mi folyik itt?
- Dawn...
- Ne hazudj! - kértem emelt hangon. - Charlie, kérlek, mondd meg, mi történik!
- Hogy emlékezhetsz? - hebegte.

C H A R L I E    W E A S L E Y

- Hogy emlékezhetsz? - kérdeztem döbbenten. Amneziáltam őt. Sokat gondolkoztam rajta, hogy megtegyem-e, de a varázslótörvények egyértelműen kimondták, mit kellett tennem. Egy mugli sem szerezhetett tudomást arról, hogy a varázsvilág létezik, és egy sárkány igen csak sokat sejtet. Nem voltam kiemelkedően jó varázsló, de tisztában voltam a képességeimmel, és tudtam, hogy egy exmemoriam nem fog ki rajtam. Jó voltam tudatmódosításból, erős volt a varázslatom, pontosan tudtam, mit kell eltüntetnem, és hogyan kell bármit is a helyére raknom. Dawn most mégis pontosan emlékezett mindarra, ami tegnap történt.
- Ki vagy te? - kérdezte halkan. Bizonytalan volt, sápadt és értetlen. Meg tudtam érteni.
- Én...
Féltem, hogyha a jó kérdéseket teszi fel, minden összeomolhat. Hisz ki volt ő? Senki. Egy mugli, akit a kelleténél jobban megkedveltem, de nem volt ennek olyan jövője, ami miatt aggódnom kellett volna a titkolózás miatt. Csak szórakozás volt. Most mégis itt állt előttem és néhány mondatnyira volt attól, hogy leleplezze a varázsvilágot.
- Te itt laksz - intett a házakra. - És én emlékszem a sárkányra. Szóval te is tudsz róla. Azt mondtad, ritka, különleges állatokkal dolgozol. Így értetted? Mi ez az egész, Charlie? Te...
- Dawn, ne firtasd! - robbant ki belőlem. - Nem mondhatom el.
- Charlie - lépett közelebb hozzám, arca komor volt, a szavakat csak úgy sziszegte. - Láttam egy sárkányt! Nekem ne mondd, hogy ne firtassam! Ha te nem mondasz semmit, majd kiderítem magam!