Sziasztok! A kellemes ünnepeket örömére meghoztam az első fejezetet a Lelkem virága című sorozat második részéből, ami a Sárkányszív címet viseli. Kezdődjék hát Charlie Weasley és Dawn Mendes története ❤️
Jó olvasást kívánok és várom a kommenteket szeretettel ❤️

1994. július harmadikán érkeztem meg Romániába. Fekete bakancs, harisnya és sötét, virágmintás ruha volt rajtam, aminek hosszú ujjai és mély dekoltázsa volt. Tejfölszőke hajamat kiengedtem és fekete, fehér mintás kendőt kötöttem fejemre, nyakamon egyszerű, vékony choker nyaklánc virított. Nagy szemeket meresztve néztem körbe, ámulva csodáltam Bukarestet, de tudtam, hogy itt csak egy napot fogok eltölteni, mert igazi célom a délkeleten fekvő Mangalia város volt, ami a Fekete-tenger partjainál állt. Mikor elhatároztam, hogy beutazom a világ egy részét, nem gondoltam volna, hogy ilyen eldugott és gyönyörű helyekre fogok keveredni. Egy évvel ezelőtt azzal a céllal indultam útnak, hogy megtaláljam önmagamat - jelentsen ez bármit is - és felkészüljek az életre, ami otthon várt rám, de valahogy itt ragadtam. Európa túl nagy és túl gyönyörű volt ahhoz, hogy csak átsuhanjak rajta, mint a tornádó egy kisvároson. Nem, meg kellett állnom, fel kellett fedeznem és magamévá kellett tennem megannyi tudást. Egy éve alatt megtanultam spanyolul és néhány mondatot megértettem németül is az anyanyelvem, vagyis az angol mellett; füzeteimbe lejegyeztem mindent, amit láttam, hallottam és tanultam, és fényképezőgépemmel megörökítettem mindazt, amivel és akivel találkoztam. Anglia északi részéről, egy kisvárosból, Whitehavenből indultam. Itt nőttem fel, de tizennyolc évesen leköltöztem Londonba, hogy ott járjak egyetemre. Mikor lediplomáztam, és eljött az idő, hogy munkába álljak, megrettentem. Megijedtem attól, hogy egy állandó munkahelyem legyen fix szerződéssel és munkatársakkal, ezért elindultam világot látni. A világtól reméltem azt, amit úgy éreztem, egyedül nem tudom megoldani. Feloldást, magabiztosságot és egyértelmű jeleket vártam tőle. Egy év alatt jártam Spanyolország számos városában és szigetén, Görögország szigetein, Németországban, Dániában, Olaszországban és Svédországban is. És most itt voltam Romániában. Hozzászoktam az alkalmi munkákhoz, amikkel pénzt kerestem és az utazáshoz, és egyszer csak arra eszméltem fel, hogy nem tudnám elképzelni azt, hogy abbahagyom az utazást.
Poggyászomat felmarkolva léptem ki a repülőtérről és leintettem egy taxit, hogy aztán angolul kikérdeztem a sofőrt, mik azok a nevezetességek itt, amiket egy nap alatt meg lehet nézni és érdemes időt szakítani rájuk. Így jutottam el az itteni parlament épületegyütteséhez, valamint az óvárosba és az azt átszelő Lipscani utcához. Ez a negyed volt a legszebb az egész városban.
Az éjszakát egy idős hölgy kanapéján töltöttem, aki potom pénzért kiadta a kanapéját turistáknak. Kedves volt, még vacsorával is kínált, de el kellett utasítanom, mert korábban már ettem egy kis, hangulatos fogadóban. Reggel viszont elfogadtam a reggeliként kínált omlettet - érdekes módon a tojás mellett volt még benne zöldség és valamilyen hús is. Igazán finom volt, feltöltött energiával és miután elbúcsúztam a nénitől, tovább indultam Mangaliába, ami az eredeti úti célom volt. Kellett egy kis idő, hogy megtaláljam a vasútállomást Bukarestben, de miután vonatra szálltam, hosszú út várt rám. Két órát vonatoztam, majd Constanțában átszálltam egy másik vonatra, ami egy óra alatt Mangaliába repített.
Egy fehér épületes vasútállomásra futottunk be, és bőröndömet egy fiú segítette le a vonatról. Miután köszönetet mondtam nekik, elköszöntem, és elindultam a part felé, hogy megkeressem azt a szálláshelyet, aminek a tulajával korábban leveleztem és szobát foglaltam. Végigsétáltam a Strada Ion Creangă-n, majd áttértem az Emil Palade utcára, aminek a végén állt a Vila Ioana, ahova én igyekeztem. Egy kis, fehér falú, három emeletes épület volt zöld kerttel, a tengerparton. A recepción egy idős hölgy várt - kedves volt, mosolygós és segítőkész.
- Vártam már - mosolygott rám. - Öröm végre személyesen is találkozni magával.
- Szintúgy, Mrs. Cojocaru - viszonoztam a gesztust.
- A szobája fent lesz a harmadikon, azonnal mutatom - vett elő egy kulcsot.
- Köszönöm - biccentettem.
Mrs. Cojocaru becsukta a bejárati ajtót, és nehéz léptekkel elindult felfelé a recepció melletti  lépcsőn, én pedig követtem őt, míg nehezen húztam magam mögött a bőröndömet. Keskeny lépcsőfolyosón haladtunk fel, minden emeleten csupán hat szoba volt, így a harmadikon is. Betudtam a szerencsének, hogy olyan szobát kaptam, ami a tengerre nézett. A szoba egyébként nem volt nagy: csupán egy egyszemélyes ágy, egy kisebb ruhásszekrény fért el itt, az ablak a tengerre nyílt és a falakon régi sablonképek voltak láthatók. Poggyászomat letettem a szoba közepére - jobb hely nem lévén - és fáradtan huppantam le az ágyra. Még messze volt az éjszaka, de az utazás kimerített, mint mindig, mikor ilyen sok időt töltök vonaton vagy repülőn. Elheveredtem a keskeny ágyon, amit Mrs. Cojocaru már előre bevetett, és nagyot sóhajtva behunytam a szememet. Megérkeztem. Csukott szemmel élveztem az ablakon beáramló napsütést, a csendet és a nyugalmat.
Este, mikor már lement a nap, átöltöztem - bő, koptatott farmert vettem fel, garbós ujjatlan pólót, aminek alját a nadrág derekába tűrtem, és bakancsot, hajamat kócos, nem törődöm kontyba fogtam - és elindultam sétálni, hogy keressek egy jó éttermet, ahol vacsorázhatok. Általában nem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy drágább helyen egyek, általában az olcsó, otthon készített ételekkel is megelégedtem, de mikor egy új országba érkeztem, akkor első este mindig étterembe mentem. Ott aztán kiolvastam az egész étlapot - már ha fel volt tüntetve a kínálat angolul is, ha nem volt ilyen, a pincérrel magyaráztattam el, mi micsoda; borzasztóan örülhettek nekem. Az egyik legérdekesebb és egyben legfinomabb étel számomra már az első napon is a sárgás színű, ciorbă de burtă névre hallgató marhapacal leves volt, de rá kellett jönnöm, hogy a marhasalátának sem tudnék soha nemet mondani - különösen lenyűgözött az alapleves, mustáros, tojásos krém, amiben úszkált a sok zöldség és a hús. A kiadós vacsora után jóllakottan és elégedetten sétáltam végig a parton a villáig, még bakancsomat is levettem. A világos, puha homok befúródott a lábujjaim közé, lábfejem könnyedén süllyedt el a parton, és bár kicsit nehezen lépkedtem, de jól esett a víz miatti hűvös és a lágy szellő egyvelege a csillagos ég alatt.
Mire visszaértem a szállásomra, Mrs. Cojocaru már az igazak álmát aludta, ahogy valószínűleg a többi lakó is, így halkan osontam fel a harmadik emeleti szobámba, hogy aztán nyitott ablaknál hajtsam álomra a fejem.
Ekkor még nem tudtam, hogy pont Románia fogja megváltoztatni az életemet.

Másnap városnéző túrára indultam délelőtt, és egészet sok mindent sikerült is megnéznem. Jártam az Esmahan szultán mecsetnél, amiről megtudtam, hogy Románia legrégebbi török mecsete, és 1575-ben alapították. Esmahan, aki építtetett, II. Szelim oszmán szultán lánya volt. Egy itt dolgozó - persze némi lej fejében - azt is elárulta, hogy a hozzá való köveket Callatis egykori várfalaiból hordták össze, a dzsámi udvarán található kutat pedig egy római kori síremlékből építették. Ezután voltam a Movile-barlangnál is. Mielőtt elindultam volna reggel, csentem egy túrafüzetet szállásadóm recepciójáról, így az útikönyvvel vágtam neki a napnak. Ebből az irományból tudtam meg, hogy az 1986-ban felfedezett Movile-barlang nem a legbarátságosabb hely, mert öt és fél millió éve el van zárva a külvilágtól, nincs fény és oxigén, ráadásul a levegője mérgező gázokkal van tele. Azt hihetné az ember, hogy ilyen környezetben az élet nem maradhatna meg, de a természet erre is rácáfolt, ugyanis kutatók egy csoportjának sikerült azonosítania a barlang csúcsragadozóját. Ez nem egy hatalmas fenevad volt, hanem egy mindössze ötvenkét milliméter hosszú százlábú. Ez és a tény, hogy a barlangban az ember csupán öt vagy hat óráig tudna életben maradni, hiszen a levegőben alig van oxigén, viszont bőségesen tartalmaz metánt, ammóniát és szén-dioxidot, elég elrettentő volt a számomra ahhoz, hogy ne merészkedjek be. Nem értettem a kémiához, de már az, hogy szakemberek kiemelték ezeket az anyagokat, jelezte nekem, hogy tudatlanként is távol kell maradnom ezektől.
Mindezek mellett még több, érdekes hely volt - például a kikötő vagy múzeumok tömkelege -, de kevés időm lévén nem tudtam mindent megnézni.
Ebéd után lementem a kikötőbe, hogy ott találkozzak munkaadómmal a megbeszélt időpontban. Mint mondtam, mindig alkalmi munkákat vállaltam az aktuális városban - így voltam mosogatótól elkezdve, építőmunkáson át énekesig rengeteg minden - így ez most sem lehetett másképp. Nem tudtam, meddig maradok itt, ezért előre kerítettem magamnak pénzkeresési lehetőséget, hogy tudjam fizetni az étkezéseimet és a tetőt a fejem fölött. A családom soha nem volt tehetős és családi vállalkozást sem tudtak a fenekem alá tenni, ezért már egészen fiatalon hozzászoktam a munkához.
Ezúttal Alexandur Tarniceriu halászhajóján kaptam kisegítői munkát. Nem volt sok dolgom és a munkaidőm is rövid volt, de a kapott pénz éppen elegendő volt ahhoz, hogy ne legyek éhes, legyen hol aludnom és tovább utazzak, ha erre lenne szükségem. Alexandru egy kerek orrú, barna hajú, vézna srác volt egyébként, aki az apja hajójával dolgozott, de azt még Mrs. Cojocarunak is el kellett ismernie, hogy Alex jó volt abban, amit csinált és soha nem fenyegette a városlakókat az a veszély, hogy rossz halat kapnának.
Az első délutánon, mikor találkoztunk, megmutatta a hajó minden részét, mesélt magáról, a hajóról és a munkáról is, és megbeszéltük, mikor találkozunk reggel. Korán odarendelt, még napfelkelte előtt, és bár soha nem voltam a korai kelés híve, de mivel nagy kalandban volt részem az utazás révén, illetve a tengeren megnézni a napfelkeltét elképesztő volt, így bevállaltam ezt.
Első munkanapom végét a déli harangszó jelezte, és elképesztő érzés volt, hogy milyen sok mindent csináltam eddig ma, mégis hátra van még több, mint a fele. Produktív és boldog voltam, nem gondoltam volna, hogy így hathat rám a korai kelés, miután túllendültem az álmosságon és fáradtságon. Ebéd után úgy éreztem, muszáj innom egy kávét, ezért elmentem a közeli kávézóba, ami teljesen zsúfolt volt, de még akadt hely nekem az ablak mellett. A nyüzsgő utcát figyelve ittam a kapucsínót, így teljesen váratlanul ért, mikor hirtelen egy férfi megszólított. Törve beszélte a románt, de határozottnak szánta szavait. Azonnal felpillantottam rá, ahogy meghallottam hangját. Magas férfi volt vörös hajjal, amit tarkóján kötött össze, barna szemmel és szeplős, fehér arccal. Bő, vékony, de hosszú ujjú, fehér inget viselt, olyat, amilyet a kalózregények lapjain olvashatott az ember, bőrnadrágot húzott és viseltes bakancsot, kezén fekete, levágott ujjú bőrkesztyű volt. Úgy tűnt, mintha nem lenne idevaló, mintha egy teljesen másik világból érkezett volna, mégsem nézett furcsán rá senki.
- Bocsánat, nem beszélem a nyelvet - szabadkoztam, és úgy helyezkedtem, hogy egyenesen a férfira nézhessem.
- Egy angol - biccentett, s mosoly kúszott ajkaira. Tökéletesen, akcentus nélkül beszélte az angolt, minden bizonnyal Angliából származott, akárcsak én. - Remek. Bocsánat, tele az egész hely, leülhetek esetleg ide? - mutatott az asztalom mellett álló, egyetlen üres székre a helyiségben. Körbenéztem, s ekkor jöttem rá, hogy talán más asztalok is vannak, amelyeken idegenek osztozkodnak.
- Hogyne - intettem végül. A vörös hajú férfi kihúzta a velem szemben lévő széket és leült rá, majd letette kávéját a kerek asztalra.
- Köszönöm - bólintott. - Egyébként Charlie vagyok - nyújtott kezet a férfi a csészék fölött. - Charlie Weasley.
- Charlie Weasley - hümmögtem és szinte nyelvemen ízlelgettem a nevét, miközben elfogadtam a felém nyújtott jobbját. - Különös név. Én Dawn Chrissy Mendes vagyok, de szólíts csak Dawnnak, a második nevemet nem használom.
- Örülök, Dawn - mosolygott rám, s belekortyolt a csészéjébe.