Egy pillanatra elállt a lélegzetem is ahogy a szemébe néztem. Mosolyra húzta a száját, de egy pillanaton belül rá is fagyott az arcára. Értetlenül nézett körbe majd sietősen majdnem rohanva kezdett el furakodni előre a tömegben ami az ajtó felé hömpölygött.
  - Cassandra White! - kiabált mellettem Angel miközben megrázta a vállam.
  - Mi.....? - ébredtem fel a bambulásból, és egy hatalmas emberforgatag közepén találtam magam. Egy sikoltás hangzott fel a terem másik végéből és az emberek szemében már vélni láttam azt a páni félelmet amit egy sarokba szorított állat szemében szokás felfedezni.
  - Körülbelül négyszer szóltam hozzád, de semmit nem reagáltál - szólalt meg újra Angel miközben már ő is megindult az én kezemet rángatva az ajtó felé - Mert ha rajtad múlt volna szerintem ott várjuk meg hogy megtaláljon minket az a valami ami majdnem megölte azt a szerencsétlen diákot aki ott fetreng a tanárok előtt. NE fordulj hátra! Ki kell mennünk az állatainkhoz és mivel neked nem kell sehova menned mert benned van az állatod ezért jössz velem - már a bejárati ajtónál jártunk mire elhadarta a tervét.
  - És hol vannak az állatok? Mert nem látok semmilyen istállószerű tákolmányt...
  - Mert nem is ott vannak, hanem a kastély mögött.

Már a kastélyon kívül voltunk és egy széles földúton haladtunk a tömeggel együtt. Azóta nem tettem ki a lábam a kapun mióta összeestem, és napokat kellett abban az állott levegőjű gyengélkedőben sínylődnöm. A gondolatra, hogy ismét találkozhatok a hölggyel felébresztette a félelmet bennem és az érzést hogy valamit elfelejtettem kihozni a kastélyból. Aggodalmasan pillantgattam visszafelé, ám hiába, mert elértük az erdőt és az emberek taszigáltak minket is befelé, hogy minnél előbb megtalálják a társukat.
Néhány kisebb állatot már láttam is ahogy egy-egy fáról lepillantva keresi Őrzőjét.
  - Angel - kérdőn fordult felém, miközben tovább furakodtunk befelé - Én... Én... - elakadtam, hirtelen felfogtam mit is akarok mondani és elsápadtam.
  - Te...?
  - Amióta bent voltam a gyengélkedőn - nagy levegőt kellett vennem - Nem.... nem érzem, hogy velem lennének.

Remegett mindenem ahogyan a szemébe néztem. Akkor ott eltörött a mécses és ahelyett hogy Ywettet kerestük volna egy fának dőlve zokogtam. Hihetetlen, de megviselt hogy nem érzem a két sárkányt, pedig alig voltak velem. A diákok megállás nélkül mentek tovább mellettünk, ránk se nézve. Percekig csak sírtam, aztán hirtelen abbahagytam, mintha egy magnót kapcsoltam volna ki. Komolyan meredtem Angira miközben felegyenesedtem és szó nélkül elindultam.
Számtalan elágazás után végre megtorpantam egy fánál aminek egyik oldala száraz és korhadt volt, teli gombákkal, míg a másik élénk, zöld színben pompázott.
  - Mondd Cassandra, te mégis mit képzelsz magadról?! -tombolt mellettem Angel mikor utolért - Nehogy hozzányúlj! Ne merészeld! Te hallod egyáltalán amit mondok?

Vonzotta az ujjaimat a fa. Végigsimítottam a fa törzsét, a "határon" ami kettéválasztotta a virágzó és haldokló felét. Megremegtem, mikor éreztem ahogy energiával tölt el, és ahogy a sárkányok felébrednek bennem.

"Mit keresünk itt, és mégis miért simogatsz egy fát?! - Solis értetlen hangja megváltásként suhant végig az elmémen.

Jézusom, el sem hiszed mennyire örülök neked - leroskadtam a fa tövébe a megkönnyebbüléstől. Mintha a tudatalattim ismerte volna ezt a helyet és tudta volna, hogy ide kell jönnöm ilyen esetben.
  - Istenem Cassie jól vagy?
  - Persze - álltam fel és végigsimítottam még egyszer a fán majd felé fordultam és megöleltem - Gyere, keressük meg Ywettet.
  - De hiszen az előbb azt mondtad...
  - Csak elvesztettem a kapcsolatot velük, de már érzem őket - a hiányérzetem ellenére, tettem hozzá magamban.

  - A fa miatt ugye? - szólalt meg egy idő után.
  - Tessék?
  - Azért nem parázol már, mert a fa segített.
  - Nem tudom. Én nekem gőzöm sincs róla, hogy mit csináltam - a kínos csönd kezdett túlságosan megnyúlni, nemcsak közöttünk, hanem az egész erdő elnémult.
  - Néha azt hiszem nem is ismerlek és hogy egy sokkal tapasztaltabb Őrző vagy, pedig én már lassan két éve benne vagyok a sűrűjében, te pedig alig egy hete - nézett rám gyanakvóan.
Csak hümmögve néztem a földön guruló kavicsot amit az előbb rúgtam el. Gallyak roppantak mellettünk, de Angi vagy nem vette észre vagy nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget, mintha egy kisebb állat rejtőzködne csak a bokorban.
A sárkányom háborgott, viszont most kicsit kizártam. Nem nyugodott bele, de már én sem a bokorra figyeltem, pedig nem ártott volna.
Ywett rontott elő nem kis sebességgel, mintha valami  üldözné a ló méretű nagymacskát. Alig ért Angel közelébe, az máris belé kapaszkodott és már száguldottak kifelé az erdőből.
Még szép, hogy vissza sem néztek rám. Nem igazán tudtam megsértődni a dolgon, ugyanis egy ismerős aurát éreztem. Úgy pördültem meg akár a forgószél, de meglepetésemben majdnem hanyatt estem. Nem a tógás hölgy nézett velem farkasszemet, hanem egy alaktalan fekete izomkolosszus vörösen villogó szemekkel. Pár másodpercig nézett rám, majd megiramodott felém. Csapásra emelte a kezét, de elvétette, ugyanis közben felébredtem a bambulásból, aminek köszönhetően kitértem előle és teljes erőmből kezdtem futni arra amerre Angiék is eltűntek. A pánik olyannyira erősen tört rám, hogy alig kaptam levegőt szabálytalan légzésem miatt.

"Változz át! Gyerünk, gyorsan!" - szólt Solis, aki eddig döbbent csöndbe burkolózott.

Most hallgattam rá, és az ismerős nyúlás hatására megborzongtam. Mostmár nem csak én irányítottam így legnagyobb döbbenetemre Solis hirtelen fékezett le és támadó állásba helyezkedett. A lény hamar beért minket, de ő is lefékezett, látszott rajta, hogy nem érti a dolgot, de nem habozott sokáig, az eredetileg is alaktalan teste el kezdett formálódni és ismét fölém magasodott csak immáron sárkányalakban, ahogy én az előbb őfölé. Elnyomva éreztem magam, ahogyan a tömzsi, de erős testalkatű lény felemelte undorító fejét. Szívem majd kiugrott a mellkasomból, ahogy elüvöltötte magát. De ahogy észrevettem, nem csak nekem, ugyanis Solis hátrált egy lépést. A szörnyetek követett minket, mire egy öblös morgás volt a válasz, de már nem tudtam megkülönböztetni, hogy melyikünk adta ki, ugyanis ugyanaz volt a célunk:
Távol tartani ezt a rusnya pacát.

"Egyedül nem fogjuk tudni tartani magunkat egy démon ellen."

Szóval démon - morogtam még mindig szemmel tartva a förmedvényt.
Gúnyos vigyor torzította el az amúgy is ronda sárkányfejet. Már nem lassan lépkedett felénk, hanem igenis határozott és gyors mozgással. A pánik eluralkodott rajtam és gondolkodás nélkül tátottam ki a számat amit perzselő lángnyelvek hagytak el. A démon nem lassított amíg el nem érték a lángok. Felordított, és az égett hús félreérthetetlen szaga keveredett az orromban a füstével ami még mindig ott gomolygott kifelé, mint egy rossz filmben. Az idilli jelenetet azzal törtem meg, hogy fuldokolva felköhögtem az orromba került keverék miatt. Mind a ketten meghátráltunk. Mire összeszedtem magam, addigra el kezdett körözni körülöttem folyamatosan morogva.

Solis! - kiáltottam félelemmel a hangomban.
"Tudom, tudom!"

Alighogy végeztünk eme tartalmas megbeszéléssel ismét szemtől szembekerültem vele. Nem pazarolta az időt a démon, már lendült is felénk, időm sem volt felfogni már el is ért. Az idő mintha felgyorsult volna, ugyanis nem láttam többet elmosódott foltoknál, és már fel is borított, és úgy magasodott felém, mint aki tudja, hogy már nyert is. Vörös szeme felcsillant karmait a pofámhoz emelte és diadalittas vigyor kúszott az arcára.

  - Ki a fene vagy te, hogy képes vagy megsebezni engem? - folyamatosan morgott, és valószínű csak azért értettem mert én is sárkányalakban voltam. Lepillantottam a mellkasára, ami telibe kapta a tüzemet. Eléggé komolynak tűnt, de a démont egyáltalán nem érdekelte, helyette a lábát engedte közelebb az arcomhoz.
Szinte elsüllyedtem a földben, annyira igyekeztem elkerülni a hegyes karmokat.
  - Annyira mégsem lehetsz nagy szám, ha szimplán amiatt sokkot kapsz, hogy rádnézek - morfondírozott magában, és egy vállvonás után ismét csapásra emelte a "fegyverét".
Hát rövid és értelmetlen életet éltem, itt a vége fuss el vége, nem szabad sírnom, gyors halál lesz... lett volna, ha az utolsó pillanatban egy vörös állat nem csapódik bele az oldalába és repülnek hosszú métereket, majd hemperegnek egy jót.
Nagyot fújtatva ismét talpra vergődtem magam és sikerült realizálnom a történteket.
Ezennel Jake-kel egészült ki a kis csapatunk, és immáron három sárkány taposta a növényeket folyamatosan morogva.

"Jake! Mit csinálsz te itt?"

"Megmentelek." - csak egy pillanatra nézett felém, de a démon ezt kihasználva meglódult. A pillanat megfagyott, ahogy a száját kitátva elrugaszkodott Jake felé. Eltökélt gyilkolás szikrája lobbant a szemében, míg az enyémben kétségbeesés, amit megpillantva Jake próbált időben reagálni az immáron nem lassítva, hanem teljes sebességében közelítő sárkány csapására. Ezúttal is eltátottam a szám és a fullasztó, de egyben égető érzés ismét hatalmába kerített ahogy a tűz elhagyta a számat. A démont alighogy súrolta, de ez is elég volt neki ahhoz, hogy megtorpanjon. Szerencsétlenségére a vele szemben álló sárkány pontosan tudta mi folyik körülötte és amint eltűnt a tűzcsóva könyörtelenül kapott bele a démon sérült mellkasába, mire az üvöltve hátrált meg. A lilás trutyi, ami vélhetően a vére volt, hamar ömleni kezdett a nyílt sebből, aminek látványára a démon haragos pillantások közepette felvette eredeti paca alakját, és egy pillanat múlva már csak a vértócsája emlékeztetett minket arra, hogy itt járt. Ahogy az addig élénkzöld fű elkezdett pusztulni a vér körül, felvillant előttem a tógás hölgy látomása.

______________

Igen, igen még élek... Inkább bele sem kezdek a mentegetőzésbe, meg a bocsánatkérésbe, mert nem akarom senki idejét húzni, de azért el kell mondanom, hogy rettenetesen sajnálom, hogy eltűntem, ígérem elásom magam sok mindenért, legfőképpen azért, mert már ebbe a fejezetbe ígértem a szövetséget, de még így is 1500 szónál tartok, ezért úgy gondoltam egymás után hozom amolyan kárpótlásnak, és ígérem ezentúl komolyabban veszem az írást, már csak azért is, mert látom, hogy kedvelitek, és még így is hogy kb fél évig kerülgettem a wattpadot nem is olyan régen benne voltam az első 20 között ezzel a könyvvel, úgyhogy köszönöm😘😘
És még egy ölelést azért mert átléptük a bűvös 10K-t, aminek mérhetetlenül örülök😍♥️
És bár szerintem senki nem olvassa el ezt a kis lelki szemetet meg egyebet, itt a végére a szokásos mondókám:
Ha tetszett és nincs tele velem a hócipőd, akkor egy ⭐️-ot nyomhatsz nyugodtan(megengedem😂), és ha úgy gondolod akkor megoszthatod velem a véleményedet(ezt is engedélyezem😂)