Kint bandukolunk az erdőben... Várjunk... Mi? Nem is itt kezdődik a történet. A kijutás a suliból sem volt semmi... Nos lássuk.
Miután kijöttünk Moon szobájából át akartunk menni a szobámba valami jobb ruházatért. De útközben megállított Fuchsia.
-Ők a tesóid? - kérdezte.
-Nem, ők Moon tesói.
-És miért mennek utánad?
-Talán mert én vigyázok rájuk?
-És mit keresnek egyáltalán itt? Hol van... - már meg se vártam míg befejezi. Bementem a szobámba és rácsuktam az ajtót.
-Nyugi gyerekek, mindjárt indulunk utánuk.
-Lavender, engedj be! - dörömbölt Fuchsia az ajtómon.
-Dörömbölhetsz, úgysem juthatsz be! - vágtam vissza neki.
Ugyanis olyan szuper szobáink vannak, hogyha valaki beköltözött beléjük, akkor 2 féleképpen lehet bejutni: ha a szoba lakója kinyitja neked az ajtót; vagy ha a szoba lakója engedélyt ad, hogy belépj. Tök hasznos, nem? Habár elsülhet rosszul is, de arra ritkán volt példa... Majd máskor elmesélem...
No, szóval Fuchsia verte az ajtómat.
-Ha nem engedsz be, akkor szólok Mrs. Trendának! - fenyegetőzött.
-Snow, előre tudnál menni, hogy szólj Moonnak, hogy feltartanak minket?
-Jap, megyek már!
Snow kiröppent az ablakon.
Abbamaradt a dübörgés. A baj csak fokozódott. Nem volt más menekülőút, csak az ablak. De tizenakárhányadik emeletről? Nincs más esély, át kell változnom.
-Skacok, most csöndet kérek. Nem szabad hallaniuk, hogy itt vagyunk.
Bólintottak.
Na, most kell erősnek lennem. Elkezdtem a szárnyaimra gondolni. Éreztem, hogy elkezdtek előjönni, ezzel párhuzamosan a farkamban is nőtt a fájdalom. Elkezdtem szédülni. Majdnem összeestem a fájdalomtól, erre elmúlt. Nem éreztem semmit. Szó szerint. Az egyetlen dolog, amire magamtól is képes voltam az a látás. Láttam, hogy mozgok, fölkaptam a kicsiket, kecsesen odaléptem az ablakhoz... Kecsesen? Megvan! Végre megértettem, hogy mi történt akkor! Előjött a Szépség és segített. Nos, folytassunk...
Szóval odaléptem az ablakhoz, kitártam a szárnyaim és kiugrottam az ablakon...

***

-Lavender? Lavender! - fordultam vissza Lavender felé mikor abbahagyta a mesélést. Mikor megfordultam eléggé fura pozícióban ült; arccal egy fának. Szerencsére semmi baja nem esett.
-Kicsik, van valami feladatunk, vagy csak megyünk?
-Csak megyünk. Várjuk a kissárkányt vissza.
-Snowot? Hol van?
-Moonienál.
-Akkor gondolom itt várjunk. Nem bírok rátok is vigyázni, meg Lavendert is cipelni.
Csakhogy Lav nem ájult el. Megint az álmot használja.
-Nahh, muszáj most?! Lavender, a lehető legrosszabb időpontot találtad erre.
Hirtelen zajt hallottam a bokrok közül. Gyorsan megidéztem a fegyverem, ami egy kristály íj, varázsnyilakkal, és készenlétbe álltam. Figyeltem, hátha látok valamit. Megint megrezzent a bokor. Kifeszítettem az ideget és vártam. Megint...
És kiugrott a bokorból egy noki. Egyből kilőttem a nyilat, de a végét sikerült megpöccintenem, így elrepült egy másik irányba.

A noki egy nyúl nagyságú bolyhos kis lény. Hosszú, hegyes fülei vannak; nyújtott kis ragadozópofája van. Hosszú, vékony farka végén egy hatalmas bojt. Általában narancssárga vagy zöld színűek. Egyetlen ellenségük van, a vérfarkas. Legendák szerint, ha megölsz egyet, akkor a lelke beépül a te lelkedbe, ami sokszor elég zavaró.

-Azt a... Ne ijesztgess! - szóltam a nokira megkönnyebbülve, mégis mérgesen.
A kicsik a noki után rohantak farkas formájában. A noki persze rohant elfelé, mentette az irháját. Már messze voltak, inkább nem kiáltottam utánuk. Nagy nehezen fölkaptam Lavendert, előhívtam a szárnyaim és a fák között szlalomozva a Light kölykök után indultam.
Egy idő után eléggé nehéz lett Lav. Leszálltam és gyalog mentem tovább. Még mindig nem láttam a kicsiket, de éreztem a tudatukat, valahol a közelben járhatnak. Haladtam tovább előre, mikor észrevettem, hogy a gyerkőcök egy fára akasztott hálóban ülnek... Inkább foglyul estek... Megindultam feléjük, de hiába. Mire észbe kaptam, már egy fáról lógtam fejjel lefelé. Lavender berepült a szemközt lévő bokorba.
-Aú! - kiáltott a bokor... vagy valaki a bokorban. A másodikra nagyobb a valószínűség.
Előhívtam az íjam és odaszóltam:
-Mutasd magad! - magamban hozzátettem, hogy bokor.
-Inkább te mutasd magad! - szólt vissza.
-Itt lógok fejjel lefelé észlény! - akadtam meg értelmes válaszán.
-Ja, tényleg. De azért akkor sem kéne félholt lányokkal dobálnod... - és előjött a bokorból.
-Tudhattam volna...
Aki előmászott a bokorból egy fantomvadász volt. Nem nehéz őket felismerni: élénk narancssárga kezeslábas, lepkeháló, locsolócső és egy kotyogós kávéfőzőre rákötött vekker. Nem lehet eltéveszteni...
-Leengedsz Álommanó?
-Nem Álommanó a nevem, hanem Lenny. Lenny Krayes.
-Tényleg, látom az arcodon...
-Kösz - mondta gúnyosan. - De én sem láttam még sárkányt fantomcsapdába akadni... - jegyezte meg miközben leengedett.
-Akár hiszed, akár sem, az sem szokványos, amit éppen csinálok. Egy "félholt lányt", vagy hogy hívtad, aki el van kábulva cipelek a hátamon, közben 3 vérfarkaskölyköt kergetek, akik meg egy noki után rohantak...
-Te fura vagy...
Na szép. Egy fantomvadász lefurázott. Ennél káoszdúsabb és kínosabb napom nem volt.
-Nos, láttad őket vagy sem? Mert semmi kedvem ezt a beszélgetést folytatni...
-Én itt sem vagyok...
-Akkor száradjon szét a... a... a lepkehálófogó vacsorája! - vállamra vettem Lavendert és elindultam minél távolabb Lennytől.
-Várj! Mi a neved?
-Mit érdekel az téged?
-Akkor majd a szemed alapján talállak meg!
Hogy a sárkány egye meg! Ez rám fog tapadni! És mivel fantomvadász, így van pár trükk a tarsolyában.
-Lenny, vigyázz! - mutattam felé.
-Hah! Nem szoktam ennek bedőlni.
Csakhogy nem blöfföltem. Tényleg vigyáznia kellett Lennynek, mert a fáról a noki és a farkaskölykök estek pont Lennyre.
-Én szóltam... - és fölkaptam Lavender mellé a kölyköket, majd elfutottam.

Sneaky, sneaky... Hosszabb idő, rövidebb rész, tudom nem a legjobb kombó. De annál több megkezdett szál és izgalom. Tudom, a végén nem tudjátok, hogy kinek a bőrébe bújva mesélek; direkt nem mondtam meg. Kommentben lehet találgatni, bár nem nehéz ennyiből kitalálni :3 - Cyan 2018.jún.

Javítva és átírva 2020.aug.