Mindketten előidéztük a fegyvereinket. Ő ezúttal egy lándzsával állt szemben velem. Nem volt különösebben díszes, mindössze egy fekete toll volt rajta, közvetlenül a hegye alatt, a penge maga pedig sötétszürke volt, fekete éllel.
Talán pont az egyszerűsége miatt, de elég baljóslatú volt. Biztos voltam benne, hogy mérgezett, így a legkisebb karcolást is el kell kerülnöm.
Ellenben az én kardom csak az akaratommal volt felvértezve. Az akarattal, ami így, vagy úgy, de véget fog vetni a háborúnak. Nem éreztem magamat hátrányban.
Körbe-körbe sétáltunk, készen arra, hogy bármelyik pillanatban támadjunk, vagy védekezzünk.
A lándzsa a hossza miatt előnyt nyújtott számára, viszont lassabb, mint én. Rést kell találnia rajtam, ha el akar találni, amit könnyebben megtalál, ha én támadok először. Ez nem csak az erő és ügyesség próbája volt, hanem az elméé is. Befolyásolni a csata kimenetelét, ahogy csak lehetséges. És egy percig nem hittem azt, hogy Anzu nem fogja bevetni a legutolsó mocskos kis trükköt is ellenem.
Épp ezért mégis én akartam kezdeni a támadást. Még bőven lett volna mit tanulnom Hulbert-től, de szerencsére most itt van velem Ddraig is, és nagyjából már ismertem az arzenálomat. Tudtam mivel operálhatok a csata alatt. Illetve azt hittem, tudom.
- Egy területi csapással fogok kezdeni. Az kicsit összezavarja a démonokat körülöttünk, és egy kis port is kavar. Azután egy varázslatmentes támadást próbálok közelről bevinni, amíg a por eltakar - ecseteltem magamban Ddraig-nek.
- Jó ötlet. Azt hiszem tudom, melyik varázslatot akarod használni. Sajnos az most nem lesz elég. Hagy segítselek ki. Használd ezt, amikor a kardod a földbe szúrod: Ignisaer - mondta.
Kicsit bántott, hogy nem elég jó amit kitaláltam, de minden segítségnek örültem a sötétség őse elleni csatámban.
Még vártam egy kicsit, majd úgy tettem, ahogy Ddraig mondta. A kardomat a földbe szúrtam, és kimondtam a varázslatot létrehozó szót. Kicsit más történt, mint amit vártam, de megtette a hatását. A földből egy nagy rádiuszon belül lávasugarak törtek elő, törmeléket és démon testrészeket szórva szét. Köztem és Anzu között is feltört egy ilyen sugár, elég teret biztosítva egy támadáshoz. Számítottam arra, hogy Anzu-t nem lehet ilyen könnyen legyőzni, de mindent meg kellett próbálnom. Épp készültem a támadásra amikor szórakozottan belekiáltott a törmelék alkotta ködbe.
- Ugyan már Dan, ennél sokkal jobbra is képes vagy! - nevetett ki.
Egy könnyed mozdulattal szelet idézett, és mire léphettem volna, ismét tiszta lett közöttünk a terep.
- Nem fog ilyen könnyen menni. De ha nem veszel komolyan.. hamar véget vetek ennek a csatának - mondta halálos komolysággal, és támadásba lendült.
A lándzsája fekete csíkot húzott maga után ahogy felém szaladt olyan gyorsasággal, mintha repülne. 
Féltem, hogy a sötétségben töltött egy év rám tette a bélyegét. Hogy hiába gyakoroltam amennyire még lehetőségem volt, kevésnek fog bizonyulni. Féltem, hogy talán úgy kezdtem bele ebbe a csatába, hogy nem nyerhetek. Féltem attól, hogy mindenkit cserben hagyok.. megint. Ugyanakkor erőt is merítettem ebből a félelemből. Nem engedhettem meg magamnak a vereséget.
Az idő lelassult, de még így is nagyon gyorsan közeledett felém Anzu lándzsája. Annyira kaptam lehetőséget, hogy kivédjem a támadását. A nagy sebesség miatt hamar fel tudta venni a távolságot, így nem tudtam azonnal visszatámadni.
- Nem lesz ez így jó, túl nyitott a tér, előnyben van a lándzsával. Mit kéne tennem? - kérdeztem Ddraig-et magamban.
- Ha a földön nem tudsz vele megküzdeni, kényszerítsd a levegőbe - jött a válasz.
- Egy próbát megér.

Próbáltam visszaemlékezni az első összecsapásunkra. Akkor félig átváltozva is megküzdöttünk. Miben más a mostani helyzet? És akkor leesett mennyire egyszerű is a megoldás. Azt hittem gyengébb lettem, pedig épp az ellenkezője történt. Mikor legutóbb megküzdöttem vele, a rage mode legmagasabb fokozatán voltam, és az is közrejátszott, hogy akkor veszítettem el anyát. Most még nem is léptem rage mode-ba, mégis rákényszerítettem Anzu-t, hogy ne vegye félvállról a harcot. Bár nemrég azt mondtam magamnak, hogy ismerem az arzenálomat, mégis mintha tudomást sem vettem volna arról, mivel is rendelkezem valójában. És ez pont az a harc, ahol mindenre szükségem van.
Az elmúlt két évben nagyon sok minden történt velem. Megtudtam, hogy sárkány vagyok. Elveszítettem egy barátot. Elvették tőlem a szüleimet. Csalódást okoztam mindenkinek, és majdnem a vesztüket okoztam. Mikor felébredtem, csak a kétségbeesés fogadott, egyedül a barátaim nem vesztették el a bizalmukat bennem. Fájt a szívem, annyira, hogy majd megszakadt. Nem kellett mást tennem, minthogy ezt a fájdalmat rászabadítom arra, aki miatt át kellett élnem mindezeket. És ez a valaki épp itt állt előttem.

https://youtu.be/sjvpfWSipIs

Sokkal könnyebben ment, mint vártam. A körmeim karmokká váltak, az érzékszerveim és az érzékeim kiélesedtek. A bőröm nagy része kipikkelyesedett. A szárnyaim kirobbantak a hátamból, és éreztem, hogy teljesen más szinten állok, mint ezelőtt valaha. 
Minden eddigi haragomat szabadjára engedtem, és ettől végtelenül megnyugodtam.
- Anzu.. itt az ideje, hogy átéld azt a fájdalmat, amit idáig okoztál - mondtam nyugodtan.
- Hohó, úgy látom, végre komolyan veszed a küzdelmet. Nos, akkor én sem tehetek másképp. Kérlek viseld el az én fájdalmamat.. - mondta, és ő is szabadjára engedte amije volt.
Egészen más érzés volt így nekiállni harcolni. Az idő teljesen másképp folyt, a varázslatokhoz nem kellett kimondani a nevüket. A lándzsával még mindig előnyben volt, és most már a szárnyaimra is figyelnem kellett, de úgy éreztem, jelenleg erősebb vagyok nála.
A kardom a karom részévé vált, és minden amit Hulbert-től tanultam, csupán egyszerű tornának tűnt. Egymásnak rontottunk. Ekkora sebességnél elég volt csak egy egyenes szúrást csinálnia, nem lett volna nehéz beleszaladni. De az idő most másképp hatott rám. A bal kezemmel a földbe nyomtam a pengéjét, és a lendületet kihasználva felülről támadtam rá. Ő azonban a fegyverét erőkarnak használva megnövelte a távolságot, és átugrott felettem. Ilyen helyzetben a legegyszerűbb trükkök lehetnek a leghatásosabbak, így közben felkaptam egy marék földet. Ahogy földet ért a lábam már meg is fordultam, és hogy ne tudja a varázslásból, mit akarok csinálni, a marék földet a feje felé dobtam. Úgy tűnt elég időt nyertem így egy döféshez, de mire odaért a pengém, ő is odatartotta az övét, és a másik kezével megtámasztva felfogta azt. Az ő fegyvere viszont nem volt olyan jó, mint az enyém. A lándzsa pengéje lassan elkezdett repedezni, és kénytelen volt kihátrálni. Mindketten tudtuk, hogy a penge még egy ilyen támadást már nem bír ki, és támadni se tud már vele olyan hatékonysággal, de védekezni még jó lehet. Közeledett az esély a vezetés átvételére. Anzu szemmel láthatóan kezdte elveszíteni az irányítást maga felett. A következő mozdulata kevésbé volt meggondolt a többihez képest. Felém hajította a lándzsát, amit én könnyen kikerültem, majd kézzel próbált támadni amíg én a lándzsával foglalkozok, de nem volt elég gyors. Egyszerűen csak felé fordítottam a kardot, és maga ugrott bele. Őrült módon mosolygott, miközben az arca alig pár centire volt tőlem. Ez így túl egyszerűnek tűnt, és baljós érzetem támadt. A következő másodpercben Anzu alakja kezdett eltorzulni, és árnyék formájában lefolyt a kardomról.
A messziről figyelő démonokat leszámítva, egyedül maradtam a csatatéren. A levegő vibrált az erőmtől, az apróbb kavicsok és kövek elemelkedtek a helyükről a közelemben. Magam elé emeltem a kardomat, és vártam a támadást. Körbe-körbe forogtam lassan, nem tudtam merről fog támadni. Hosszú másodpercek teltek el így. Arra is számítanom kellett, hogy ha nem ő, akkor a démonhorda fog rám rontani. Több lehetőségre is fel kellett készülnöm, de ami végül megtörtént, arra nem számítottam.
Tökéletesen megéreztem mikor kilépett az árnyékok közül, és bár az ő támadását ki is védtem, a jelenléte teljesen elnyomta valaki másét, akinek így egyszerű volt hátba szúrnia.
- Shigeo.. - mondtam, miközben térdre kényszerített az Árnyékpengéből belém áramló sötétség.
- Soha nem mondtam, hogy egyedül fogok megküzdeni veled, Dan.. Talán úgy jöttél ide, hogy felkészültél rám, de te egyedül vagy itt. Hol vannak most a barátaid? - nevetett Anzu.
Shigeo önelégülten vigyorgott, miközben a pirosló véremet a palástjába törölte.
Mindez perceknek tűnt, holott aligha telt el egy perc is.
- Dan! Már nem vagy képes magadba fogadni ekkora mennyiségű sötétséget. Az egyetlen esélyed az, ha most átváltozol. De.. azzal is csak időt nyersz magadnak. Minél hamarabb győzd le, aztán keresd meg Kait-et! - figyelmeztetett Ddraig.
- Nem így fogok meghalni.. - mondtam összeszorított fogakkal egyszerre neki, és Anzu-nak. 
Vért köhögve, de talpra álltam.
- Azt hiszed úgy jöttem ide, hogy nem készültem fel a talpnyalóid segítségére? Mikor itt végzek, lehet, hogy már nem lesz erőm egy utolsó lélegzetet venni.. de majd megnyugtat a tudat, hogy belőletek egy szál sem maradt! - kiáltottam.
Mikor ezt kimondtam, a hajnali félhomályba belehasított az első napsugár. Mostanra már mindenki tudhatta, hogy Anzu-val harcolok, nem volt értelme többé csendben maradni. 
Az erőm nagy részét a következő támadásba fordítottam. Nekiugrottam Anzu-nak, közben a levegőben megpördülve nyertem még több erőt a csapásnak. Egyszerű és nyilvánvaló próbálkozás volt, de akkora erő és sebesség volt benne, hogy kikerülni már nem volt lehetősége. Én pedig tudtam, hogy a lándzsája ezt nem fogja kibírni. Nem volt más lehetősége, odatartotta a pengét, ami szét is tört, viszont a támadás nagy részét sikeresen elnyelte. Az arcába robbanó szilánkok viszont alkalmat adtak arra, hogy egy másik szögből mégis betaláljak. Kardot formáltam a tüzemből, amit a jobb oldali bordái alá be is tudtam döfni. 
A páncélja alól elkezdett folyni a vér. Az arcát eltorzította a harag.
- Shigeo! Csinálj valamit! - ordította Anzu.
Shigeo-t is meglepte a találat, és bizonytalan kísérletet tett az Árnyékpengével, de egyszerűen csak arrébb ugrottam, hogy tartsam a távolságot.
Megint térdre kényszerített a szúrás a hátamon, de ezúttal Anzu is velem térdelt.
- Shigeo.. nyerj nekem időt - mondta Anzu, majd egy árnyék alakjában eltűnt.
- Nem! Nem engedem.. - köhögtem véres szájjal.
- Nem engedlek a mester után, Dan. Nagyon felbosszantottad. Hagyd, hogy én öljelek meg, és ígérem gyors halálod lesz - vigyorgott.
- Mintha hagyhatnám, hogy megölj.. Nem fogsz az utamba állni.
Kezdett nehézzé válni a lélegzés, és az erőm is kezdett elhagyni.
- Dan.. változz át, és menj utána. Láttad, hogy a romok köré épült a táboruk, ott fogod megtalálni. Változz át, hogy az erőd könnyebb utat találjon benned. Az emberi formád nem alkalmas ekkora erőt kezelni - szólt megint Ddraig.
- Ez esetben.. hagy mutassam meg neked, hogy már nem az vagyok akit annak idején olyan könnyen megvezettél.
Hallgattam Ddraig-re, és elkezdtem átváltozni.
- Azt hiszed, erre csak te vagy képes? - kérdezte Shigeo, és ő is átváltozott.
Az ujjaim megnyúltak, a körmeim helyét tűhegyes karmok vették át. A végtagjaim másképp kezdtek hajolni, és a méretük is rohamosan nőtt. Az állkapcsom előre ugrott, a fülem kihegyesedett, a homlokomból pedig kinőtt két szarvam. A törzsem a szárnyam miatt már félig át volt alakulva, csak méretben kellett igazán utolérnie a többi testrészem. A bőröm pikkelyekké vált, a méreteim pedig még soha nem voltak ekkorák.
Shigeo se volt kicsi, lilás színe tükrözte az erőt, amivel bírt. Átváltozva sokkal fenyegetőbbnek tűnt, holott az Árnyékpengét ebben a formában már nem tudta használni.
Nem is feledkezhettem meg a sebről amit kaptam. Ha nem lenne velem Ddraig ereje, már halott lennék. Így is talán már csak perceim lehettek, amíg képes vagyok harcolni.
A démonok akik körbevettek szétszéledtek, egy ilyen harcba már nem tudnak beavatkozni.
Shigeo egy szárnyak nélküli japán sárkány volt. Ez azt jelentette, hogy nem képes sokáig sokáig repülni, de azalatt az idő alatt legalább kétszer olyan gyors, mint én. Ha alábecsülöm, vagy nem figyelek eléggé, könnyen megfojthat.
Ő támadott először. A teste úgy tekeredett, akár egy kígyó. Mivel egyenesen nekem rontott, képes voltam a földre nyomni. Rá is támadtam volna, amíg sebezhető, de belefúrta magát a földbe.
Titánok lomha harca volt ez, ahol kívülről minden támadás egy örökkévalóságnak tűnt, de nekünk még mindig úgy pörgött az idő, mintha emberi formánkban lennénk.
Nem tudtam honnan fog kitörni Shigeo, ezért a levegőbe emelkedtem. Megidéztem ugyanazt a varázslatot, amit Anzu ellen is használtam nemrég, hogy a felszínre kényszerítsem. Sárkány alakban nem volt szükségem a kardomra hozzá.
Sikerült is előcsalogatni, de pont alattam tört ki, ezért nem tudtam elég gyorsan mozogni ahhoz, hogy kikerüljem. Felfelé tolt a levegőbe, közben a szárnyamat próbálta harapni. A mellső lábaimmal igyekeztem távol tartani, és tüzet lehelni rá, de ő is könnyen félretolta az én fejemet, így a tűz csak a farka végét találta el egy kicsit. 
A levegő manipulálásával volt képes repülni, ami rengeteg varázserőt igényelt egy ekkora lénynél, ezért hiába is próbáltam volna ebben megzavarni, a már megszerzett sérüléseim eléggé elgyengítettek ahhoz, hogy ne legyek rá képes. Abban sem bízhattam, hogy hamar elfárad, Shigeo régóta nem kezdő már. 
Ettől függetlenül valamit tennem kellett, mert ha sikerül a hátamra fordítania a levegőben, akkor nagyon nehéz lesz elkerülni a földbe csapódást. Hőt vezettem a karmaimba, ezáltal izzó pengékké alakítva őket. Ő nem bírta a hőt, velem ellentétben, így sikerült rávennem, hogy elengedjen. Nem emelkedtem sokkal tovább, helyette pár erőteljes szárnycsapással ismét célba vettem. A levegőben végképp ő van előnyben, ezért ha sikerülne magam alá gyűrni, és visszavinni a földre, meg is nyerném ezt a harcot. De Shigeo sokkal gyorsabb volt nálam. A farka végét sikerült csak elkapnom, ami csak annyira volt elég, hogy messzebb kerüljön tőlem. 
- Nem kell a levegőben harcolnod vele. Ha te magad a földet választod, vagy most Anzu után fordulsz, akkor kénytelen lesz követni. Használd ki! - mondta Anzu.
- Igazad van - értettem vele egyet.
Így is tettem, zuhanórepülésbe kezdtem, majd a lendületet kihasználva a romok felé repültem, amilyen gyorsan csak tudtam. Álcának használtam a célpontot, abban bíztam, hogy Shigeo arra fog számítani, hogy csak el akarom érni Anzu-t. Rá is játszottam kicsit, visszavettem a sebességből, és kicsit egyenetlenebbül repültem, hogy azt higgye, kezdem elveszíteni az erőmet. Sajnos nem kellett túl jó színésznek lennem, ehhez, mert éreztem, hogy hamarosan tényleg vissza kell változzak az emberi formámba. 
Shigeo viszont bekapta a csalit. Egyenesen nekem rontott, azt gondolva, hogy a hátulról érkező támadásra majd úgysem tudok időben reagálni. Ha nem szándékosan tettem volna ezt, nagy bajba is kerültem volna, mert a nyakam teljesen védtelen volt, ha pedig sikerül rátekerednie, akkor megfulladnék a szorításától.
Csak meg kellett várnom a megfelelő pillanatot a támadásra. Amikor már elég közel van ahhoz, hogy elkapjam, de még nem tud kárt okozni bennem. Csak ki kell várnom.. Még egy kicsit közelebb.. még egy kicsit..
Félig ráfordultam, a bal mellső lábammal a torkát fogva, a jobbal pedig távol tartva az ő lábait. Szerencsére az én végtagjaim hosszabbak voltak. Megpróbált valami fekete dolgot rám köpni, de én megelőztem. Egy fénycsóvát lőttem a nyitott szájába, amitől a fekete cucc felrobbant, ettől pedig elveszítette az eszméletét. Ernyedt testét elengedtem a levegőben, aztán nem foglalkoztam vele többet. 
- Anzu valami rosszra készül. Talán van még egy kis időd, hogy rátámadj amíg védtelen - mondta Ddraig.
Nem tudtam már azt a sebességet tartani, amit szerettem volna, de a romok felé vettem az irányt. Mire odaértem, a sárkány alakot sem tudtam tovább tartani.
A földet éréskor elveszítettem az egyensúlyom, és miközben visszaváltoztam, leromboltam az épület egy részét.
Másodperceim voltak csak arra, hogy magamhoz térjek, és megpróbáljak Anzu-ra támadni.
De sajnos elkéstem.
Egy oltár előtt állt, ahol a különböző rituális eszközök segítségével egyensúlyban tartva sötét erejét, a következőt kezdte kántálni:
- A mennyei sárkány leszek, aki ellopta az uralom törvényét. Az árnyék leszek a fényben. Nevetek a végtelenségen, és nyugtalanítanak a múló álmok. Lehúzlak a kétségbeesés fekete szakadékába. Az ártatlanság elpusztítója leszek.. Az uralom sötét sárkánya.
Egyszerre kántálta ő és Ayumu is. Mikor a végére értek, Ayumu lelke egyértelműen eltűnt. A test már csak Anzu-é volt, az ereje pedig hihetetlen volt. 
- Teljes örökösének nevezte ki a szolgáját. De az Ősök ereje nem olyan, amit bárki képes hordozni. Nem véletlenül nem rendelkeztek a teljes erőnkkel - szólt Ddraig.
- Végre.. Végre olyan közel a vég - fordult felém Anzu. - A vég amikor a sötétség fog győzedelmeskedni. Ezer meg ezer éveket vártam erre a pillanatra! Nem fogom hagyni, hogy mindent tönkretegyél.
Az aurájától és erejétől a vér is megfagyott bennem. Ezzel nem tudom felvenni a versenyt. Nem vagyok elég erős hozzá. A sebem miatt már feltartani se lennék képes. Egy legyintéssel elintézne.
Nem is várt egy másodpercet se, azonnal támadni akart. Az új teste azonban még nem szokott hozzá ehhez az erőhöz, ezért elindulni is alig volt képes.
- Itt az esélyünk Dan. Nem ígérhetem, hogy túléled. De ebben formában nem győzheted le. Még így is, hogy nem tud mozogni, nem tudnál áthatolni azon a masszív aurán, ami körbeveszi. Kinevezlek teljes örökösömmé, ha beleegyezel.
- Van más választásom? Ha most elbukok, mindennek vége. Megteszem, amit meg kell tennem - válaszoltam.
- Akkor szavald utánam, és készülj fel arra, hogy az Árnyékpenge hatása ehhez képest, csak karcolásnak fog érződni. Valamint arra, hogy mostantól kicsit jobban fogsz hasonlítani rám.
Felkészültem a halálra is. Oly mindegy, hogy ettől, vagy Anzu keze által. Ha meghalok, mindennek vége, nincs mit veszítenem. Letérdeltem. Megnyitottam az elmémet, hogy Ddraig egyetlen szavát se tévesszem el, és vele együtt szavaltam:
- A mennyei sárkány leszek, aki védi az uralom törvényét. A tűz leszek a legnagyobb sötétben. Irigylem a végtelenséget, és vágyom a múló álmokra. Lehúzlak a karmazsin tisztítótűz mélyére..és az ártatlanság legtávolabbi határáig vezetlek. Az uralom vörös sárkánya leszek.
A szívem összeszorult, a levegő kipréselődött a tüdőmből. Vörös aura vett körbe, ami fokozatosan égette a bőrömet. A testem megváltozott. A fülem kihegyesedett, a szemem sárkányszemekké változott. Az ereimben mintha láva folyt volna vér helyett, a csontjaim mintha megkövültek volna. A bőröm a lábszáramon és az alkaromon kiszáradt, majd felrepedezett. A repedések vörösen izzani kezdtek, a többi része pedig elfeketedett. A homlokomból két szarv nőtt ki, amik egyébként a sárkány alakom jellemzője. Az ujjaim megnyúltak, a kézfejem sokkal jobban hasonlított egy mancsra. A körmeim karmokká váltak, és mintha maga a kardom is megnőtt volna, hogy jobban illeszkedjen a kezembe. A ruháim nagy része elégett, csak a nadrág maradt rajtam, de az is csak a térdemig ért már. A páncélomat tartó szíjak is elégtek, így egyesével leperegtek rólam. A hajam megnőtt és ahogy valamennyire a szemem elé lógott, azt is láttam hogy vörös lett. A fájdalom akkora mértékű volt, amit az agyam nem bírt feldolgozni. Az érzékeim teljesen kiégtek, fokozatosan szűnt meg létezni a világ körülöttem..
Aztán a fájdalom hirtelen enyhülni kezdett, az érzékeim ismét szolgálatba álltak, és újra képes voltam levegőt venni. Az aura ami körbevett, egy főnixet formált, a testemen helyenként lángcsóvákat hagyva.
- Így már minden világos.. Végig ezt tervezted igaz? Hogy ha muszáj lesz, egyedül én leszek képes hordozni az erődet.. - szóltam hangosan Ddraig-hez.
- Igaz. De időközben számos tulajdonságoddal és tetteddel bebizonyítottad, hogy méltó vagy arra, hogy az örökösöm legyél. Most pedig menj, és küzdj meg a jövőtökért. Nekem pihennem kell, hogy mikor győzöl, legyen erőm elkapni Anzu lelkét - mondta, majd érezhetően megszűnt az addig stabil kapcsolatom vele.    
- NEM! Nem lehet igaz.. Annyi ideig terveltem ezt az egészet, és te mégis képes vagy az utamba állni. DDRAIG!! Meg foglak ölni! - kiáltotta Anzu, majd rám támadt.
Teljesen elvesztette a józan gondolkodás képességét. Őrült volt, és úgy is harcolt. Nem érdekelte a saját épsége, ha cserébe engem el tud intézni.
A teste feldolgozta azt a hatalmas mennyiségű erőt, ami látszólag legyőzhetetlenné tette. Hangsebességgel ugrott felém, de ez nekem úgy tűnt, mintha csak futott volna. Egy kívülálló valószínűleg csak a pengéink szikrázását látta. Mivel az alkaromon és a lábamon a bőr teljesen ellenállóvá vált, akár azzal is ki tudtam védeni a csapásait, ami nagyon előnyt jelentett. Bal kézzel hárítottam, a jobbal pedig már suhintottam is, egyenesen a nyakára célozva. Tudtam, hogy nem hezitálhatok, mivel ő sem fog. Ha esélyt adok arra, hogy megöljön, meg fogja tenni. Ezért kellett nekem a gyorsabbnak lennem. 
Amikor zuhanás közben visszaváltoztam, a szárnyaim is eltűntek, ezért újra kellett idéznem őket. Hatalmas vörös szárnyaim olyan erővel húzták a hátam, amit nem bírtam volna ki, ha nem lettem volna az, ami. Egyetlen szárnycsapásba képes voltam annyi erőt vinni, ami több száz méterre lökött a levegőbe. Anzu is utánam is jött, de az ő szárnyai tiszta sötétségből álltak.
A levegőben is ugyanolyan gyorsak voltunk, bár kevesebb alkalom nyílt a támadásra. A pengéink összeértek, amivel eltoltuk egymást, majd egy varázslattal támadtunk. A levegő izzott, a varázslataink pedig robbanások formájában oltották ki egymást. Úgy tűnt, hogy egyforma erősek vagyunk, és a csatát talán csak az dönti el, hogy ki fárad el hamarabb, amikor Anzu hirtelen eltűnt. Váratlanul ért, hogy a levegőben is képes árnyékká válni. Hogy ne tudjon még egyszer megszúrni az Árnyékpengével, cikázni kezdtem. Még ha árnyékká is vált, a közelemben kellett, hogy legyen. Ugyanakkor eszembe jutott, hogy az árnyékhoz fény kell. Tehát ha eléggé fényessé teszem a környezetet, a varázslata megtörik.
- Novis Obscurae Solis - kántáltam egy egészen másmilyen hangon.
Ez a hang olyan ősinek tűnt, mégis ismerősnek.
Nem tudtam, honnan ismerem ezt a varázsigét, de annyiszor használtam már számomra ismeretlen, ősi varázslatokat, hogy már nem lepődtem meg. A hatása pedig lenyűgöző volt. Nyers fordításban mondhatni fordított napfogyatkozást idéztem elő. A Nap elsötétedése helyett, annak felerősítését értem el. Óriási mennyiségű fény árasztotta el a tájat. 
Akkor vettem csak észre, hogy a seregünk már a démonokkal harcolt. Talán az volt a célja Anzunak, hogy ha a barátaimat elveszítem, már nem lesz miért harcolnom. De ezzel a varázslattal a démonok nagy része megsemmisült, csak az erősebbek bírták ki, de őket is mozgásképtelenné tettem. Mondhatni megfordítottam a csata kimenetelét.
Legalábbis azt hittem.
Amíg én a lenti dolgokat figyeltem, Anzu kihasználta a figyelmetlenségemet, és mögém került. 
Bár azonnal észrevettem, csak védekezni tudtam. Az ütés erejétől a föld felé repültem, és csak lassítani tudtam magamon, hogy ne szenvedjek komolyabb sérülést a becsapódáskor.
Amikor földet értem, egy nagy adag földet és port küldtem a levegőbe. Anzu következő támadására vártam, de helyette a többi kiválasztott jelent meg mellettem, ahogy a por leszállt.
- Megmondtuk, hogy nem kell egyedül végigcsinálnod! És apám! Nagyon menőn nézel ki! - mondta David.
- Mind segíteni fogunk! Együtt esélye se lesz.. - folytatta volna Kait, de Anzu megjelent.
Esélytelen volt, hogy ebben a formájukban lépést tudjanak tartani Anzuval. Nekem egy örökkévalóságnak tűnt, de nekik csak egy pillanat volt, Anzu odalépett David elé, az Árnyékpengével a kezében, majd tövig a hasába mártotta. Akkor, még nekem is csak egy pillantás erejéig, de elakadt a lélegzetem, aztán realizáltam, hogy már nem David, hanem Andrew áll ott, a hasában az Árnyékpengével. 
- Még mindig én vagyok közülünk a leggyorsabb - mondta mosolyogva, majd vért köpve.
Anzu csak lelökte a pengéről a gyengülő testét, ő pedig a földre esett.
Anzu csak nevetett, de nem hallottam felőle semmilyen hangot. A többiek is kiabáltak, de tőlük sem hallottam semmit. Az idő lelassult körülöttem. Már megint nem voltam elég erős ahhoz, hogy megmentsek valakit. És ettől iszonyúan dühös lettem. 
Szinte teleportálva Anzura támadtam, hogy a többiektől minél távolabbra vihessem. 
- Kait.. Tudom, hogy nálad van a fiola. Azt is tudom, hogy csak egy van belőle. Kérlek mentsd meg Andrew életét. Én rendben leszek - mondtam neki telepatikus úton, amit rögtön ezután meg is szakítottam.
- Szegény kis barátod igazán hősies halált hal. Kár, hogy a semmiért. Ha itt végeztem, az összes kiválasztottat megölöm - mondta Anzu nevetve.
- Csak hogy az egyetlen, aki ma meg fog halni, az te leszel.
Mikor neki ugrottam, mind a két csuklóját megragadtam, hogy ne tudja használni a fegyverét. Egy hirtelen vezérelt ötlettől pedig elkezdtem égetni a csuklóját. Elképzeltem, ahogy ugyanazt a hatást érem el rajta, mint az átváltozás az én egész alkaromon. Az egyik csuklóján sikerült is elérni, majd egy határozott mozdulattal letörtem a helyéről. Egy kézzel már nem fog annyi bajt okozni. 
Üvöltött a fájdalomtól, és inkább a földre vágta magát, miközben a levegőben birkóztunk még mindig. Ezzel sikeresen megakadályozta, hogy a másik kézfejét is letörjem.
Úgy gondoltam elég messze vagyunk már a csatatértől és a többiektől is, ezért ideje volt végre pontot tenni ennek az egésznek a végére.
Anzu elrúgott magától, de nekem pont erre volt szükségem.
- Purgatórium - mondtam ki halkan.
A varázslat, ami börtönbe zárja aki velem együtt benne tartózkodik, és kizárja a külvilágot. Nem ez volt a végső ütőkártyám, de előkészítette azt.
- Innen nem menekülsz el többé. Itt és most lerendezzük ezt. 
- Azt hiszed már nyertél is, csak mert elveszítettem az egyik kezemet? Nem csak neked van ütőkártyád - mondta ezúttal teljesen nyugodtan és higgadtan.
Nem tudtam mire készül, de azt tudtam, hogy nem hagyhatok neki lehetőséget arra, hogy megtegye. De neki se volt szüksége, csak egyetlen szóra.
- Tenebris.
Ahogy kimondta, sötétség kezdett áradni a testéből, és rövid idő alatt betöltötte a burkot amibe zártam. Szerencsére sokkal kisebbre csináltam, mint legutóbb, így a külvilág a burok eloszlása után sincs kitéve túl nagy veszélynek.
Vaksötét lett, egyedül a saját tüzem volt az, ami engem kivilágított, de körülöttem már semmit se ért. Ebben a helyzetben akkor is könnyen legyőzhet, ha csak egyetlen keze van. Nem maradt más választásom, meg kellett tennem.
- Sajnálom Anzu, de nem nyerhetsz. Relinquo.. - mondtam ugyanazon az ősi hangon, pont akkor, amikor el akarta vágni a torkomat.
Ezzel a varázslattal azt értem el, hogy minden erőmet szabadjára engedtem. Csak annyit hagytam, meg ami alig többre elég, mint az életben maradás. A tűz felemésztette a sötétséget, és egy robbanás formájában eltörölte a purgatórium burkát, minket pedig elrepített. Az iskolától eléggé messze, egy régi templom romjainál értünk földet. Mindketten félájultak voltunk, csak azért nem haltunk bele már a becsapódásba, mert nem voltunk emberek.
Anzu és én is visszaváltoztunk. Én azért, mert minden erőmet elhasználtam a támadásra, ő pedig a védekezésre. 
Bár mindenem sajgott, még nem végeztem. Még van annyi erő benne, hogy Ddraig és a többi ne tudja elvenni a lelkét. El kell pusztítanom a testét. 
Visszaidéztem a kardomat, és megindultam felé. Épp akkor ébredezett ő is, de már elkésett.
A szíve felé illesztettem a kardomat, és belé szúrtam. 
- HAAAAARRGHHHH - hörgött a fájdalomtól, ahogy a karmazsinvörös tisztító tűz elégette a szívét.
- Vége van.. Megmondtam, hogy nem nyerhetsz.. - mondtam halkan és fáradtan.
Hörögve és vért köpve, a földhöz szögezve rótta utolsó pillanatait. Nem akartam végignézni ahogy meghal, ezért megfordultam, és oda sétáltam ahová a lyuk miatt, amit ütöttünk, besütött a nap. Úgy gondoltam az majd segít egy kicsit jobban lenni. A fejemet felfelé fordítva élveztem a Nap melegét. Szinte idilli pillanat lehetett volna, de valaki más nem ezt a sorsot szánta nekem.
Hirtelen égető fájdalmat éreztem a mellkasomban. Olyat, amihez képest a többi sérülésem csak karcolásnak tűnt.
Anzu az utolsó megmaradt erejével még visszaidézte a lándzsáját, és a penge helyére az Árnyékpengét helyezve belém dobta. 

https://youtu.be/rdRbp-IXt8g

... Térdre rogytam a fájdalomtól. Lenéztem a mellkasomra, a megmaradt ruhám anyaga fokozatosan sötétedett, ahogy magába szívta a kicsorduló vérem. Nem ezt volt Anzu legjobb dobása, de nem is volt rá szükség. Nem éreztem, hogy valamelyik szervemet eltalálta-e, de talán mindegy is volt.
Mikor felnéztem, Kait könnyekkel teli arcát láttam, ahogyan felém rohan.
- Talán meg tudna menteni.. Talán..
Fájdalomtól és szomorúságtól könnyes szemekkel az övébe néztem.
Amikor összetalálkozott a tekintetünk, egy megfáradt mosolyt erőltettem az arcomra, amiből azonnal tudta mire készülök.
Felemeltem a jobb kezemet, majd az utolsó megmaradt erőmmel megadtam a kegyelemdöfést az amúgy is omladozó épületnek. Az öklömet a padlóba vágtam, lökéshullámot gerjesztve, ami megindította az omlást. Nem hagyhattam, hogy Anzu valahogy bennük is kárt tegyen.
- Nee!! - kiáltotta Kait, de én már csak suttogásként hallottam a leomló falak morajlása mögül.
Kettétörtem a dárdát, és kihúztam a mellkasomból. Ahogy eldobtam, el is tűnt.
Az egész testem égett a szétáramló sötétség miatt.
A hátamra feküdtem. Éreztem, hogy a mellkasomból folyó véremmel együtt az a tűz is elhagyta a testem, ami eddig életben tartott.
- Légy átkozott.. Adlard... - az ellenségem utolsó szavai valahogy megnyugvással töltöttek el.
- Végig az voltam.. - válaszoltam halkan.
Felkészültem a halálra, meg sem próbáltam kerülgetni a felém zuhanó törmeléket. Lassan itt az idő, végre láthatom őket. Nyugalom öntött el, a hangok eltompultak, és a többi érzékem is lassan felmondta a szolgálatot.
Utolsó pillanataimban még visszaemlékeztem, mintha előre készültem volna.
- Hogy jutottam idáig? Miért kellett így lennie? - kérdeztem magamtól.
Évek teltek el számomra abban a néhány másodpercben, melyben lepergett előttem az életem..
És most itt vagyok.
A törmelék szép lassan betemet, egyre kevesebb fényt érzékelek az egyébként is homályosuló látásommal. Csak az épület összeomlását hallom már, végül pedig egyedül maradok a sötétben. Ha nem az lennék, aki, már rég meghaltam volna.
Csodával határos módon úgy omlott körém a törmelék, hogy teljesen szabadon maradtam. De hiába, hiszen annyi erőm sincs már, hogy a kezemet felemeljem. A levegő is kezd egyre ritkább és nehezen lélegezhető lenni. Vagy csak én nem tudok már levegőt venni se? A sötétség égető fájdalmát sem érzem. Csak a csend az, ami körülvesz. De mit számít már.
Legyőztem Anzu-t, csak ez számít. Ddraig és a többi Ős valószínűleg épp most rángatja át a lelkét az ő világukba. Ott pedig végre elnyeri büntetését azért a sok szörnyűségért, amit évezredeken át tett. 
A Halál már a kezemet fogja. De ezúttal nem félek tőle. Úgy üdvözlöm, mint egy régi barátot, akivel épp itt az ideje a találkozásnak. Nincs már rám szükség ezen a világon, én is végre megpihenhetek. Elég volt a harcból. A szenvedésből.
Utoljára hunyom le a szemem, de hirtelen ismét fény kezd beszűrődni. Hangokat is hallok, bár alig értek belőle valamit.
Magamban illedelmesen megkérem a Halált, hogy várjon még egy kicsit. 
- Gyerünk.. meg.. találni. Biztos.. életben.. még - hallom Kait hangját.
Pár másodperc múlva észre is vesz. 
A hirtelen beáramló erős fény sem tud már elég ingert adni ahhoz, hogy reagáljak rá. Csak nézem az eget, és Kait könnyes arcát.
David teljesen kiszabadított a törmelék alól. Körém állnak, óvatosan, minden lépésükre vigyázva.
Kait és Kayo azonnal a mellkasomra koncentrálva elkezdenek gyógyítani. David a maradék szemetet takarítja, Andrew pedig csak áll, megtörten és nem tudva, hogy mit tehetne.
Azt mondtam Kait-nek, hogy adja oda neki az elixírt. Tudtam, hogy így fogom végezni, de újra így tennék.
- Ne.. hibáztasd.. magad.. Andrew.. Nem.. bántam..  meg.. semmit - nyögtem.
- Ne beszélj! Minden erődre szükséged van most. Meg fogunk menteni. Hiszen te is megmentettél mindenkit.. - mondja Kait a könnyeivel küszködve.
Eszembe jutnak a szavak, amikkel anya búcsúzott el tőlem.
- Ne.. tedd.. nehezebbé.. kérlek.. Nekem.. már.. nincs.. mit.. vesztenem.
- De nekem van! Nem hagyhatsz most itt.. Nem engedem! Azt mondtad, minden élet fontos! Akkor a tiéd miért nem az? - tört ki belőle.
- Már.. megtettem.. amit.. meg.. kellett.. tennem.
Lassan és minden akaraterőmet összeszedve sikerült az alkarjára ejtenem a bal kezemet.
- Egyetlen.. dolgot.. bánok.. csak.. - mondanám neki, de befejezni már nem tudom.
Ennyi időt kaptam. A Halál nem vár senkire, még rám se.
- Mit? Dan! Mi az? Fejezd be kérlek! Dan! - kiáltja hisztérikusan, egy pillanatra se abbahagyva a gyógyításom.
Szeretném megsimogatni az arcát, és azt mondani, hogy minden rendben lesz. De már csak szellem vagyok, akire a túlvilág vár.
Felkelek a földről, és szembe állok a Halállal. 
- Köszönöm, hogy megvártál - mondom neki udvariasan.
Nem válaszolt, még csak nem is bólintott. Az egész testét fekete csuha fedi, az arca helyén egy koponya van. A kezében hordja jól ismert kaszáját. 
Megfordul, és elindul a csata irányába. Nem tudom mit akar ezzel, de követem.
Kiérve láthatom, hogy a csata már véget ért. A démonok Anzu halálával szétfoszlottak vagy elmenekültek, a seregeink épp az utolsó sebesülteket szedik össze.
- Köszönöm, hogy megmutattad - mondom neki.
Még mindig szótlanul, ismét elindul. Követem, de ezúttal már nem mutat nekem semmit. A Földi világ szép lassan elhomályosul, és egybefolyik az övével. Pont, mint ahogy mondani szokták, megjelenik a fény az alagút végén. Nem tudom, hogy ez még a valóság, vagy csak azért látom mindezt, mert mindig is így képzeltem el. 
Tovább sétálok, majd belépek a fénybe. Pár másodpercig még nem látok semmit, aztán végre kitisztul a kép.
- Szia, Anya - mondom mosolyogva.