Anzu a mesélés után sokáig nem mutatkozott. Még mindig nem volt mihez viszonyítanom az idő múlását, de úgy éreztem, hogy akár napokig is távol maradhatott tőlem. Valójában arról se volt fogalmam, hogy a zuhanás óta mennyi idő telt el. Napok, hetek, vagy hónapok?
Úgy tűnt hagy elég időt a gondolkodáshoz. Szükségem is volt rá, mivel egyáltalán nem tudtam mitévő legyek. Nem tudtam kitől tanácsot kérni, nem tudtam fordulni senkihez. Önmagammal kellett szembenéznem és Anzu-val. A válaszom több, mint valószínű, hogy meghatározza, mi fog történni velem idebent.
Örökké viszont ő sem fog várni. Hosszú idő után viszont rájöttem, hogyan segíthetnék magamon. Azt mondta, megmutatja a szüleim múltját. Egyrészt a biztonság kedvéért szeretettem volna a válaszadás előtt megtudni, másrészt úgy gondoltam, segít majd a helyes döntés meghozásában.
- Anzu! Tudom, hogy halasz! Azt akarom, hogy mielőtt válaszolok, mutasd meg a szüleim múltját! - kiáltottam a semmibe.
Igazából egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy valóban hall engem, de abban igen, hogy figyel. Figyelnie kellet, hiszen óriási hátrányba kerülne ha kitörnék az uralma alól. Mégegyszer biztos nem esnék bele a csapdájába, és ezzel ő is tisztában volt.
- Nem sieted el a döntés meghozását. Úgy tűnik még ebben a helyzetben is képes vagy fejlődni - mondta, miközben kirajzolódott az alakja a sötétben.
- Ha nem mutatod meg, akkor nemet mondok, és az utolsó csepp akartommal is arra fogok törekedni, hogy akadályozzalak az erőm kihasználásában. De ha megmutatod amit akarok.. Akár még melléd is állhatok - mondtam határozottan.
- És ráadásul tőlem tanulsz! - nevetett fel. - Igazán érdekes vagy. Legyen hát. Megmutatom neked amit akarsz - mondta, és csettintett.
Az iskolában voltunk, egy tanévnyitón. A diákok között álltunk, de nyilván senki nem vett észre minket, hiszen csak egy emléket néztünk vissza. Mindenki izgatott volt, voltak akik már akkor elkezdtek barátkozni, és olyanok is, akik inkább meghúzták magukat az első napjukon.
- A szüleid egy osztályba kerültek, már a legelején. Az a sötét hajú, magas srác ott az apád - mondta Anzu.
Magamtól sose ismertem volna fel, hiszen mindössze egy percig láttam a valódi énjét.
Anyát viszont egyedül is felismertem.
- Ő ott pedig..
- Az anyám - szakítottam félbe.
Könnyek szöktek a szemembe. Felnőttként is nagyon szép volt, de fiatalon egyszerűen kitűnt a tömegből. Vörös haja a háta közepéig ért, arca szép és aranyos volt, a nézése pedig már akkor is olyan volt, mint egy gondoskodó anyáé.
Ő is izgatott volt, de másképp mutatta ki, mint a többiek. A földet bámulta, és a kezét szorongatta. Boldognak látszott, és esetlennek. Legszívesebben odamentem volna, hogy magamhoz öleljem. Hirtelen nagyon fájni kezdett az, hogy még csak észre sem venne. Hiszen csak egy emlékkép.
Egyedül állt, kicsit távolabb a tömegtől. Sokan megnézték, de senki se ment oda hozzá. Kivéve apát. Széles mosollyal az arcán sétált oda hozzá, és megszólította.
- Sz-szia! William vagyok. B osztályos elsőéves. Ne haragudj, hogy csak úgy idejöttem, de mindenki ismerkedik, csak te állsz itt egyedül - mondta.
Kicsit meglepődtem, sokkal magabiztosabbnak nézett ki, mint amit a hangja mutatott.
Anya ránézett, elpirult, majd megint a földre szegezte a tekintetét. Érthető volt, apa magas volt és rettentően jóképű. Sötét haja kicsit a szemére lógott, mosolya egészen ellágyította az egyébként határozott vonásait. Vörös szemei pedig szinte lyukat égettek a másikba. Olyasmi hatással bírtak, mint az én fekete szemeim, sokak figyelmét felkeltette.
- S-semmi baj. Én Marie vagyok. Szintén b osztályos elsős. Örülök a találkozásnak - válaszolta anya.
Jól mutattak együtt, de persze ellenséges tekintetek is figyelték őket. Fiúk, akik mérgesek voltak, hogy a gazdag jóképű srác egyből lecsap a legszebb lányra, és lányok, akik féltékenyek lettek, hogy az a gazdag jóképű srác nem rájuk figyel fel.
Egy darabig még beszélgettek, kérdezgették egymást, egyre többet megtudva egymásról.
- Az első találkozásuk óta jóban voltak - szólalt meg Anzu. - Kedvességük másokat is vonzott, hamar sok barátot szereztek, de a népszerűség mindig együtt jár azzal, hogy valakinek biztosan nem fog tetszeni az, amit csinálsz.
Ugrottunk egy kicsit az időben, az elemek tesztjéhez. Idáig eszembe se jutott, de sose tudtam, hogy melyik volt anya eleme. Nem mesélt róla, én pedig elfelejtettem megkérdezni. Harcolni is.. csak sárkány formában láttam, de olyankor szinte mindenki tüzet használ.
Nyilván nem meglepő módon, apa eleme a tűz volt. Méghozzá nagyon tehetségesnek bizonyult az irányításában, képes volt arra is, hogy apró figurákat alkosson a lángokból, és "életre keltse" őket. Apró kis történetekkel szórakoztatta anyát, amit lángokkal mesélt el. Anya láthatóan nagyon élvezte. 
Vörös haja miatt úgy gondoltam, hogy anya eleme is a tűz lehetett, és kettejük miatt lehetek én is ennyire tehetséges a használatában. De anya eleme a fény volt. Jobban átgondolva ez sem okozott meglepetést. Fájdalmat viszont annál inkább. Hiába lettem a tűz és fény gyermeke, mégis a sötétségbe vesztem.
Ők ketten melegséggel és boldogsággal töltötték el a körülöttük lévőket. Együtt tanultak, és a katakombában is egy csapatban voltak. Nagyon jól együtt tudtak működni, az én szememben legyőzhetetlennek tűntek. Aztán bevillant ahogy anyát épp felemészti a sötétség, és az, ahogy apám utolsó szavai, az utolsó csepp vérével együtt hagyják el a száját.
Nem volt hivatalos a dolog, de mindenki egy párként tekintett rájuk. Kivéve két illetőt, egy fiút és egy lányt. Ők külön szerették volna látni őket, és magukénak tudni őket.
- Érdekes dolog a szerelem. Kifordítja a személyiségedet, és olyan dolgokat is megteszel, amit normális esetben nem. Vagy épp tovább erősíti a jellemedet, és magabiztosabb, sikeresebb leszel. Rájuk egyértelműen utóbbi volt igaz. Rám emlékeztetnek, és valakire, akit nagyon szerettem - mondta Anzu.
Nem szóltam semmit, vártam hátha befejezi. De egy kis hatás szünet ő is csak tovább nézte az emlékeket.
- Mindössze kétszer került válságba a kapcsolatuk. Egyszer emiatt a két személy miatt, másodjára pedig miattam.
Sok idő eltelt már az emlékeikben, ahogy haladtunk előre, most pedig megint ugrottunk egy nagyobbat. A helyzet magától értetődő volt, nem volt szükség magyarázatra.
Anya épp azzal a fiúval sétált vissza a hálókörletbe, aki szerette volna, ha anya inkább őt választaná. Apa pedig épp azzal a lánnyal beszélgetett, aki mindenáron szerette volna megszerezni őt.
Épp találkoztak, amikor a lány hirtelen megcsókolta apát. Anya a könyveit is elejtette meglepettségében, apa pedig kikeredett szemekkel nézte anyát. Anya elszaladt a másik irányba, a fiú pedig utána sietett a könyveivel. Apa leszedte magáról a lányt, és ő is utána ment volna, de a lány visszatartotta.
Hiába telt már el közel három év az emlékeikben, egyszer sem kerültek egymáshoz annyira közel, mintha jártak volna. Mivel igazából nem is jártak. Mindenki tudta, hogy szeretik egymást, egymásnak mégse tudták kifejezni az érzéseiket. Legalább végre megértettem, miért esik nekem is nehezemre rendesen kimutatni az érzéseimet.
Egy ideig megbotlott köztük a kommunikáció. Harcolni se tudtak olyan jól, mint előtte. Meg is lett az eredménye, apa a kelleténél komolyabban is megsérült, miközben őt védte. Viszont ez vezetett ahhoz, hogy megbeszélték a dolgot, és elmondták, hogyan érez a másik. Végre elcsattant az első csók.
A csókról Kasumi jutott eszembe, az, amikor mindeki előtt lekapott, miután eltörtem a szárnyamat. Aztán Kait, amikor hirtelen megcsókolt a barlangban. És megint éreztem azt a fura érzést. Ami boldoggá tett, mégis úgy éreztem, mintha szíven szúrtak volna. Egyszerre esett jól és fájt is. Nem értettem mi történik. Rosszul voltam az érzés erősségétől. 
De elfojtottam, mert nem akartam, hogy Anzu megszakítsa a szüleimről szóló filmet.
- Nincs már sok hátra. Innentől semmi nem tudott közéjük állni, és az iskola elvégzése után William megkérte Marie kezét - kommentálta az eseményeket Anzu, mint egy igazi mesélő.
Anya könnyes szemekkel mondta ki a boldogító igent, és engem is nagyon meghatott az, hogy együtt láthattam őket. Azt kívántam, bárcsak másképp élnének az utolsó róluk szóló emlékeimben. Bárcsak szép és hosszú életük lehetett volna. Bárcsak több időt tölthettem volna velük.
- És így éltek, egészen a következő nagy háborúig. Akkoriban magam is résztvettem egy pár csatában. Egy erős fényhasználó testét használtam, akit már nem is tudom, hogyan hálóztam be - gondolkozott.
Néha kezdtem úgy érezni, hogy ő sem sokkal különb nálunk, csak a sors egyszerűen úgy alakította az életét, hogy ne bírja el a szenvedést, amit át kellett élnie.
- Oh megvan, megfenyegettem, hogy megölöm a családját. Tudom, most biztos tovább süllyedtem a szemedben, de majd egyszer megérted, hogy életeken átgázolni idővel nem lesz nagyobb dolog, mint a füvön sétálni..
Aztán rájövök, hogy ő még mindig csak az az Anzu, aki tárgyként kezel egy életet, ami segíti a célja elérésében.
Épp egy olyan csatát mutatott, ahol ő is harcolt. A test, amit bitorolt, valamiért nagyon emlékeztetett valakire. Még Anzu személyisége se tudta lemosni arcáról a gyengédséget. Aztán megláttam a szemeit, és rájöttem. Idáig egyetlen személynél láttam ilyen szemeket, és az nem más volt, mint Elli. Anzu az apám előtt az ő apját használta. Így már megértettem miért volt annyira szomorú a hangja, mikor az apámat említette az első találkozásunkkor.
- Bár a te szempontodból úgy tűnhet, hogy csak rosszkor voltak, rossz helyen, én úgy látom, hogy ez volt az, ami végül hozzád vezetett. Az apád szülei is harcoltak. Méghozzá nem is akárhogy. Azon ritka egyének közé tartoztak, akik még az én tiszteletemet is kiérdemelték. De sajnos meg kellett halniuk. Az anyád apja is ott vesztette életét.
- Nem akarom látni a halálukat. Nem akarok rájuk is úgy emlékezni.. - mondtam.
Anzu beletekert az emlékekbe, egészen oda, ahol az apám legyőzi őt.
- Őrületesen harcolt az apád. Olyan erős volt, amivel kiérdemelte, hogy meg akarjam szerezni. Ráraktam hát a jelemet, és vártam. Ugyanezt a jelet rajzoltam a te mellkasodra is. 
Sok minden nyert értelmet, amióta Anzu a múlt mesélésébe fogott. És éreztem, hogy más dolgok is kiderülnek majd.
- Apád hasonló helyzetbe került, mint te. Anyád mindent megtett, hogy visszatartsa a sötétséget tőle. De akire egyszer ráraktam a jelemet, az nem lesz képes megelőzni a sorsát. Az sem segített, hogy elmondta neki, várandós veled. William az egyik este elment otthonról, és soha nem tért haza. Az uralmam alá esett, és nem volt kiútja belőle, csak általad. 
Anya fájdalmát látva csak mégrosszabbul lettem. Egyre nehezebbre esett elfojtani az érzéseimet. Kait jutott megint eszembe, aki az érzései bevallásának ellenére is elveszített. Mekkora fájdalmat okozhattam neki, és a barátaimnak? Csak magamra gondoltam, és ellöktem őket magamtól. Azért sem hibáztathatom őket, ha soha nem bocsátanak már meg nekem.
- Bizonyos értelemben véve én is az apád vagyok.
Anzu szavai kirántottak az önsajnálatból. Felkeltette a figyelmemet.
- Ezt mégis hogy érted? - kérdeztem némi dühvel a hangomban.
- Tudod elég gyenge baba voltál. Már a fogantatásod után is éreztem, hogy az én erőmből is jutott neked, pedig nem állt szándékomban adni neked belőle. Emiatt azt is éreztem, hogy ha nem vigyáznak rád eléggé, akkor nem fogod sokáig húzni. Reménykedtem abban, hogy túléled, mert akkor már terveim voltak veled. De ezt a természet is megérezhette, mert nem könnyítette meg a dolgunkat. Még tojáskorodban egyszer leestél a fészekből. Bocsánat, bölcsőből, csak a megszokás. A tojás megrepedt, és azt mondták, hogy talán nem éled túl. A nagyanyád a saját életét áldozta a tiédért. Ezért esett úgy, hogy már csak te és az anyád maradtatok egymásnak - magyarázta Anzu, miközben az odavágó képsorokat mutatta.
- Miattam maradt egyedül.. 
- Nem igazán volt a te hibád. Ha nagyon hibáztatni akarsz valakit, hát hibáztass engem. Én voltam az, aki ide jutatta a családodat.
Hirtelen az a halvány mosolya is lelohadt. Rájött, hogy elrontotta. Úgy kellett volna végetérnie ennek, hogy meggyőz arról, hogy csatlakozzak hozzá.
De ez volt az utolsó csepp a pohárban. Nem tudtam tovább visszatartani azt, ami felgyűlt bennem. A fájdalmat, a haragot és a megbánást. Egy könnycsepp gurult végig az arcomon.
- Tudod, hálás vagyok neked. Régóta vártam már erre az alkalomra. Hogy megtudjak valamit a családomról. És most mindent megtudtam, amit akartam. Hogy jó emberek voltak, akik miattad a sötétségbe vesztek. És hogy az lenne a legnagyobb hibám, ha ezek után az oldaladra állnék. Ezért meg kell köszönnöm, hogy felnyitottad a szemem. Hálás vagyok - használtam a saját szavait.
Visszatértünk a sötétségbe, de az én vörös aurám épp elég fényt szolgáltatott.
- Azt hiszed idebent van esélyed? El foglak nyomni. Újra és újra. Ahányszor csak szükséges, amíg el nem érem amit akarok.
- Ha egyedül lennék, akkor így is lenne. De már idebent sem vagyok egyedül. Igazából sosem voltam egyedül.
Talán csak képzeltem, de mintha az elhunyt szeretteim körbeállták volna Anzu-t. Annyi biztos, hogy valami védőfalat emelt körénk, így nem tudott elszökni, kénytelen volt megküzdeni velem. Vagyis hát kénytelen lett volna, de az érzéseim a sokszorosára növelték az erőmet. 
Csak kiáltottam miközben szabadjára engedtem mindent, amit magamba zártam.
Eleinte a sötétség elnyelte, de végül töredezni kezdett. 
Kezdtem visszaszerezni a testem felett az irányítást. Először a tüdőmet kezdtem el érezni. Olyan érzés volt, mint mikor egy hosszú merülés után megint lélegezhetsz egy nagyot. A levegő megtöltötte a tüdőmet, és segített tovább áramoltatni az erőmet. Anzu hiába próbált tenni elenne, nem tudott a közelembe jönni.
Következőnek a hallásomat szereztem vissza, és a végtagjaimat. 
- Dan! tudom, hogy o-bent vagy! Ki kell .. -nöd! - hallottam Kait hangját.
- Meg -dod csinálni! - kiáltott David is.
A szívem őrülten dobogni kezdett. Méghogy a barátaim sosem bocsátanak meg nekem. Egész végig ők voltak azok, akik mindenki helyett is megbocsátották azt, amit tettem. Nem értettem mit keresnek ott, ahol az Anzu által birtokolt testem is épp tartózkodott, de a jelenlétük segített abban, hogy mégjobban ki akarjak törni.
A mellkasom izzani kezdett. A jel, amit Anzu tett rám, égetett, és el akart nyomni. Egy pillanatra megijedtem, hogy mégse nyerhetek, de az apám megjelent előttem, és letörölte rólam.
- Remélem megbocsátasz nekünk - hallottam a hangját a fejemben.
- Már rég megtettem.. - válaszoltam neki, miközben az erőm túlcsordulása teljesen elsüketített.
Végül a sötétség darabokra hullott körülöttem, és fokozatosan az egész testem fölött visszaszereztem az irányítást. 
Még odabent a burokban, odamentem Anzu-hoz, és megálltam előtte.
- Igazad volt. Mindketten alábecsültük a kapcsolataimat - mondtam, és megpöcköltem a homlokát.
Ezzel a mozdulattal ki is löktem magamból. Visszakerültem a valóságba, négykézláb álltam, erőtlenül és zihálva.
- Azt hiszed ezzel megmenekültél? Egyszer már azt hitted készen állsz a halálra. Ha nem tudlak használni, nincs is rád szükségem. Bizonyítsd csak be, hogy tényleg készen állsz arra, hogy bevégezd földi pályafutásodat! - kiáltotta Anzu árnyalakja felettem, és sötét kezével belenyúlt a testembe.
A tüdőmet elöntötte a sötétség, és az az érzés, ami az előbb még segített kitörni Anzu uralma alól, egyszerűen semmivé lett.
Kétségbeesetten kapkodtam levegő után. A nemrég visszaszerzett érzékeim megint tompulni kezdtek. A látásom is homályosodni kezdett. Csak távoli visszahangként hallottam a tőlem pár méterre álló barátaim kiáltását. 
Félelem járt át. Igaza volt Anzu-nak, nem állok készen a halálra. Még nem. Élnem kell, hogy bocsánatot kérhessek. Mindenért amit elkövettem. De úgy néz ki már nem lesz rá alkalmam.
A sötétség visszaborul rám. De ez most más, mint legutóbb. Nem olyan nehéz, nem is akar igazán elnyomni. Inkább mint egy lepel, úgy borul rám. Akár fényből is lehetne, kellemes és meleg. Olyan ismerősen puha és selymes. Talán tényleg abból van, csak már nem tudom felfogni.
Aztán mint a hirtelen támadt szél, kiragadja belőlem azt a sötétséget, ami épp meg akar ölni.
Megint elönt a merülés utáni első lélegzet érzése, de már csak annyi erőt ad, hogy kinyithassam a szemem.
Kait-et látom, a számra tapadva, a varázserejét a tüdőmbe áramoltatva. Lassan abbahagyja, és már csak az arcomat fogja. Sír és nevet közben. Értem sír és nevet. Én is nevetnék, de már nincs sok erőm, épp csak meg tudom tartani magam. Magához húz, és úgy szorít, mintha soha többé nem lenne rá alkalma. Így ér utol az álom, a karjai közt, miközben nekem már annyi erőm sincs, hogy visszamosolyogjak rá.