A kép megváltozott, a sötétség helyét, valami ismeretlen vette át. Ha egyedül kerültem volna oda, sokáig tartott volna rájönni, hol is, vagy inkább mikor is vagyok, de Anzu semmit nem hagyott tisztázatlanul.
Nem kérdeztem semmit, nem akartam ennél is jobban magamra vonni a figyelmét, vagy a haragját. Elég komolynak tűnt, és idebent azt csinál velem amit akar. Akár véget nem érő kínzásnak is kitehetne. De ő inkább megmutatja azt, amit a Tanács nem akart. Az okát annak, amiért elvesztettem a családomat.
- Mikor azt mondtam, hogy évezredek óta várok erre a lehetőségre, nem hazudtam. Bár valójában nem is vagyunk annyira távol a jelenből. Megmutatom neked az emlékeimet, abból mindent meg fogsz érteni.
Buja, ősi növényzet terült el ameddig csak a szem ellátott. Ebben a környezetben volt egy idilli hely, amire mi is lenéztünk. Egy völgy volt, hasonló ahhoz, ahol az iskola is áll, csak trópusi kivitelben.
- Mi voltunk a legelső értelmes lények a bolygón. Jelenleg én vagyok a legöregebb lélek a Földön. Több ezer éves vagyok már. És még én se tudtam kideríteni, honnan jöttünk, és mik is vagyunk valójában. Generációk sora állt már mögöttünk. Boldogok voltunk, a természet békén hagyott minket, és mi békén hagytuk a természetet. Évmilliók alatt tökélyre fejlesztettük az elemek irányítását, és ezt a tudást mindig tovább adtuk. Mesébe illően éltünk, a világ isteneiként - hangja egészen ellágyult, arcán valódi fájdalom látszott. - De egyszer minden jónak vége szakad. Az akkori világunk egy szempillantás alatt megváltozott - hangja ismét komor és sötét lett.
A kép megváltozott, kicsit előrébb mentünk az időben.
A Nap fényesen ragyogott a kék egen, a szél lágyan hűsített a melegben. Nem abban a völgyben voltunk, ahol az előbb, de ez a hely se volt kevésbbé szebb. A dzsungel egy érintetlen tisztásán voltunk, hatalmas színes virágok között, mintha egy másik bolygón jártunk volna. Hat sárkány lustálkodott és beszélgetett ezen a helyen. A számukból és a pikkelyeik színéből én is rájöttem, hogy az Ősöket látom magam előtt.
- Mostanra még nekem is hihetetlenül hat, de régen nagyon jó barátok voltunk a többiekkel. Azt csináltunk amit akartunk, nem kellett foglalkoznunk semmivel, élveztük az életet. Egészen eddig a napig, amit most látni fogsz.
Anzu hangja komor és gyásszal teli volt. Rossz érzés fogott el a szavaitól, ahogy a békésen pihenő hatalmas sárkányokat néztem.
Hirtelen vakító fény hasított végig mindenhol. Az Ősök felkapták a fejüket, tanácstalanul nézve egymásra. Rövid idővel később, a hatalmas sárkányok, a világ istenei rémülten repültek az otthonukként szolgáló völgy felől. Az Ősök is felszálltak, hogy megnézzék mi okozhat ilyen felfordulást a világ legerősebb lényei között.
A levegő remegett a hatalmas mennyiségű varázserőtől, amit az a valami birtokolt, ami épp nagy sebeséggel közelített a föld felé.
Olyan volt, mint egy meteor. Mikor földetért hatalmas pusztítást vitt végbe a dzsungel nagy részén.
Nem mindenki menekült, voltak akik közel merészkedtek. Az Ősök is így tettek.
- Akkor még senki nem rendelkezett azzal az erővel amit ma az Ősök erejeként ismertek. Mi is csak egy voltunk a sok közül, egyedül a köztünk lévő szoros kapcsolat volt kiemelkedő - mondta Anzu mellettem.
A sok por és füst lassan leszállt, és megláthattuk mi, vagyis inkább ki érkezett.
Egészen emberi formája volt, de az egész teste sötétségből állt, egyedül a szemei voltak más színűek. Ahogy meglátta a sárkányokat, hirtelen neki is szárnyai is nőttek. Úgy tűnt gyorsan tanul és alkalmazkodik.

- Ki vagy? Honnan jöttél? - kérdezte Ddraig az idegentől, tisztes távolságból.
Sárkány nyelven beszélt, mégis tisztán értettem minden szavát. Nem érkezett válasz, az idegen továbbra is egyhelyben állt. A hatalmas becsapódás ellenére is sértetlen volt.
Két sárkány közelebb merészkedett. Anzu addig nyugodt arcára mély fájdalom ült ki. Az emlékbeli énjén is aggódás látszódott.
- Anya! Ne menjetek közelebb! Nem tudhatjuk, hogy ellenség-e! - kiáltotta az emlékbeli énje.
Nagyjából tíz méterre lehettek az idegentől, aki addig mozdulatlan volt, de ahogy a szülei közelebb mentek, mintha felébredt volna. Rájuk nézett, és bár semmi érzelem nem látszódott rajta, teljesen lehetett érezni, hogy nem barát az illető. 
A következő pillanatban karmok nőttek ki a kezéből, amiből azonnal a támadási szándékra lehetett következtetni. Anzu szülei nem mozdultak, de védekező pozícióba álltak. A sötét alak mintha elemezte volna őket, aztán támadott. Anzu is abban a pillanatban odavetette magát, az idegennél is nagyobb gyorsasággal. Sajnos még így is elkésett. Az idegen karmai úgy vágták szét a sárkánypikkelyt, mint olló a papírt. Nem tudta megmenteni a szüleit, és ő maga is megsérült.
A szülei pár pillanat múlva csillagporrá váltak, ő pedig a sérüléstől földre kényszerült. A sötét alak ismét lecsapott volna, de a többi Ős nem hagyta szó nélkül az őket ért támadást. Ddraig és Vulcanus közelről támadtak, a többi sárkány pedig távolról. Aurora gyorsan beforrasztotta a sebet, hogy legyen ereje tovább menekülni.
Anzu itt megállította a képet, mintha csak egy filmet néznénk.
Odasétált a múltbéli alakjához, majd felhúzta a ruhát az oldalán, hogy megmutassa a seb maradványát.
- Mint te is tapasztaltad, a sötétséggel fertőzött sebektől elég nehéz megszabadulni. Bár nagyon régen történt, soha nem fog eltűnni ez a seb. Ez a lény a tiszta sötétséget testesítette meg. Azokon is megjelent, akiket megszálltam. Azt hiszem így számodra is érthető mi is valójában ez a lény. De inkább folytassuk a történetet - mondta.
Elindította a történéseket. 
Anzu és Aurora menekülőre fogták, már csak Ddraig, Vulcanus, és Long harcolt a lénnyel, mindenki más már elmenekült.
Nem igazán voltak egyenlő ellenfelei, de rendületlenül harcoltak, hogy barátaik megmenekülhessenek. És mivel a természet mindig az egyensúlyra törekszik, kompenzálnia kellett a sárkányokat a hatalmas sötétség elleni csatában.
A lény egy területi varázslattal ellökte magától őket, és egy lökéshullám kíséretében eltűnt.
A hullám nem ért messze, amint a távolabb lévő Anzu-t és Aurora-t is elérte, egyszerűen elenyészett. Viszont nem nyomtalanul.
- Ez a hullám adta nekünk az ősök erejét. Nem furcsa, hogy egy ilyen erős entitás maga ad erőt a legyőzéséhez? De hogy is érthetnénk meg, mikor ő egy természet által alkotott valami? A természet csak annyit tud, hogy az egyensúlynak fenn kell maradnia.
Még nem igazán nyugodtak le a kedélyek, de mindenki körbevette Anzu-t. Felsegítették, tovább gyógyították. Gyászukat és együttérzésüket fejezték ki a szülei iránt.
Anzu múltbéli alakja még mindig a sokk hatása alatt állt. Magamra emlékeztetett anya halála után. Hasonlóan festhettem, mielőtt megőrültem volna.
- Nem tűnt el csak úgy az ellenfelünk. A természet méltónak talált minket arra, hogy a mérleg jó oldalát képviseljük. A többiekben felébredt az Ősök ereje, én pedig kaptam egy esélyt. Egy esélyt arra, hogy rájöhessek a világunk működésére. Napok kellettek csak, hogy Ddraig-et megválasszák a sárkány világ vezetőjének, révén ő lett a valaha élt legerősebb sárkány, ráadásul a bölcsességnek sem volt híján. Én magam pedig minden nap visszajártam oda, ahol az a lény megölte a szüleimet. Nyomokat kerestem, elemeztem a mágiáját. Összehasonlítottam a sajátommal, és az ott maradt energia töredékeket a sajátommá tettem. Közel sem lettem olyan erős, mint ők, de már volt esélyem harcolni, és csak ez számított - mondta rendkívül bőbeszédűen.
- A sötétség várt minket, hogy újra megütközhessen velünk. Közben a világunkat rombolta, számos életet kioltva. Mi sem ültünk tétlenül, a nyomában jártunk, edzettünk. Amerre járt, démonokká vált sárkányok és vadállatok bizonyították, hogy ott járt. Végül évek után sikerült elkapnunk. Óriási károkat okozott már, éppen ideje volt, hogy visszaállítsuk a régi helyzetet.
A lény éppen egy sárkány holttestét dobta el, mikor megérkeztek az Ősök. Nem volt szükség szavakra, pillanatokon belül élet-halál harc alakult ki. ősi varázslatok és hatalmas erők összecsapása volt, ami nagyon sokáig tartott. Hiába találták el, karmolták, vagy harapták meg, a sötétség megállíthatatlannak tűnt. Cafatok hiányoztak a sötétségből álló testéből, mégis tovább harcolt. Anzu nem harcolt, amíg a többiek nem jeleztek neki.
- Éveken át gyűjtöttem az erejüket. Egyetlen esélyünk volt. Mikor végre le tudták fogni, akkor jött el az én időm. Az ő erejük egyetlen csapásba sűrítve. Ez már elég volt ahhoz, hogy legyőzhessük - szólt közbe Anzu.
- Anzu, most! - kiáltotta Ddraig.
Anzu alakja meg is indult, egy kardnak tűnő fegyverrel a kezében. Nem tudtam, hogy maga a kard varázslatból állt, vagy csak átjárta az. A lényegen nem változtatott, elég erő rejlett abban az egy csapásban a csata lezárásához.
- Miközben tövig szúrtam a szíve helyére a kardot, rám mosolygott. Végül én is kiválasztott lettem, a sötétség által személyesen. Megbosszultam a szüleim, de a harcom nem ért véget. Hiába győztük le, a sötétség nem tűnt el a világból. Új fajként megjelentek a démonok, és folytatták, amit apjuk elkezdett - mesélés közben folyamatosan változtatta a képet, mindig megmutatva azt, amiről beszél. - Fenntartottuk a békét, segítettünk azokon, akiknek kellett. Igyekeztünk rendet tenni anélkül, hogy felborítanánk a természet egyensúlyát. Mindeközben elemeztem a démonokat, a varázserőt amivel bírnak. Végül rájöttem, hogy lehetne visszaállítani azt, ami régen volt. Ha megidézzük őt, és végleg elpusztítjuk, akkor a démonok eltűnnek. És képesek is vagyunk rá. Csak az Ősök ereje kell hozzá - nézett rám mohón.
Nem tudtam mit gondoljak. Egyszer se szóltam közbe, nem kérdeztem semmit. Figyelmes hallgatóság voltam.
- Most hogy ezt tudod, rádhagyom a döntést. Mellém állsz, vagy továbbra is el kell hogy nyomjalak a célom érdekében - mondta, és már el is tűnt volna, de megállítottam.
- Ha az a célod, hogy eltűnjön az összes démon, akkor miért váltál a vezetőjükké?
- Amíg én irányítom őket, nem dúlják fel a világot - jött az egyszerű válasz.
- Miért kell életeket elvenni ahhoz, hogy megmentsd őket?
- Semmi sincs ingyen.. A legnagyobb áldozat is csekélynek tűnik majd azért, amit cserébe a világnak nyújtok - mondta, majd magamra hagyott.
Megrökönyödve és zavartan lebegtem tovább a semmiben. Mégis mit kéne tegyek? Álljak az oldalára? Azzal feleslegessé tenném azt a rengeteg életet akik bennem bízva harcoltak ellene. Nem mellesleg elárulnám vele a barátaimat.
De biztos, hogy az a jó döntés, ha ellene harcolok?

Bocsánat amiért ilyen sokáig tartott ennek a fejezetnek a befejezése, de sajnos nagyon nem voltam elégedett az első formájával, és rengeteget kellett gondolkoznom a folytatáson. Talán érzitek is majd, hogy annyira nem is lett az igazi ez a fejezet, de remélem a folytatás majd kárpótol valamennyire :)

Az Író