Sokáig tartott mire magamhoz tértem. A zuhanástól egyfajta sztázisba estem, mintha mélyen elaludtam volna. A gondolataim szabadon járhattak, de álmodni nem tudtam. Valahonnan mélyről, egy ösztön, ami életben tart, felrázott ebből a sztázisból. Kinyitottam a szemem, de nem láttam semmit. A sötétség úgy ölelt körül, mint valami sűrű folyadék, ami nem engedi, hogy a felszínre törj. Nem tudom mennyi idő telhetett el, ha egyáltalán létezett még az idő.
A saját testemet is alig láttam, a gondolataim pedig üvöltésnek tűntek a csendben. Így lebegtem nagyon sokáig, a végtelen semmiben.
Néha emlékképek szaladtak el mellettem. Kedves emlékek. De mögöttük végig ott lapult a sötétség, amiben lebegtem.  
Eszembe jutottak azok, akik miattam haltak meg. Vajon ők is ugyanerre a sorsra jutottak? A sötétségbe taszítottam őket azzal, hogy nem tudtam segíteni rajtuk?
Egy örökkévalóság állt a rendelkezésemre, hogy bűnhődjek ezért.
Kezdtem hozzászokni a csendhez és a magányhoz. Hagytam, hogy fátyolként boruljon rám a sötétség.
- A világnak már nincs szüksége rám.. Nyugodtan elveszhetek a sötétben.. - gondoltam.
Valami mégse hagyta, hogy ez megtörténjen. Akárhányszor próbáltak a sötétség fonalai behálózni, végül mindig szertefoszlottak. Így telt az "idő", az emlékképek és a csend váltakozásával.
Azt hittem teljesen egyedül vagyok. Sodródtam a végtelen semmiben, a tetteim pedig mindenhova követtek. Kezdtem elfogadni a helyzetet, de tévedtem, mikor azt hittem, ennyivel megúszhattam.
- Úgy tűnik, alábecsültem a kapcsolataidat.. Erősebb vagy, mint hittem.
Egyből felismertem a hangot. Anzu volt az. Ő szólt hozzám a semmi közepén.
Hangja azonnal felrázott abból a bódult állapotból, amibe kerültem.
- Mutasd magad! - parancsoltam neki.
- Ahogy szeretnéd.. - mondta, és "kilépett" a sötétségből.
Az apám alakjában tetszelgett, de a kard okozta sebbel a mellkasán. Mint egy élőhalott.
- Az igazi arcodat mutasd. Már nem birtoklod őt - mondtam.
Mint egy kígyó, levedlette magáról az apám képét, és megmutatta az igazi arcát. Nyakszirtig érő, szénfekete haja és szempárja majdnem teljesen beleolvadt a háttérbe. Arca egyszerre volt öreg és fiatal. Sötét aurája, mintha megkínzott lelkekből állt volna.
- Valóban, már a te erőd részét képezi.. Te viszont az én irányításom alatt állsz - mosolygott.
- Mi? De hisz.. leugrottam a szikláról. Halottnak kéne lennem! Egy hullával még te sem tudsz mit kezdeni!
- Ez igaz - tárta szét a kezeit. - A halál felett még nekem sincs hatalmam. Csakhogy az ugrás után egyből az uralmam alá kerültél. Még így is veszélyes volt, de sikerült időben elérnem az erőd forrásához, hogy ne csapódj a földbe.
- Akkor.. hiába volt minden.. - mondtam megrökönyödve.
Csalódott voltam és megtört. Ha lett volna alattam valami szilárd, akkor összerogytam volna. Leugrottam csak azért, hogy akadályozzam a tervei megvalósulását. Ezzel mégis a kezére játszottam.
- Feláldoztad magad csak azért, hogy megmentsd a társaidat. Bár ezzel az én kezemre játszottál - mondta együttérzően, megismételve az előbbi gondolatomat. - Oh, egyébként boldog tizenhetedik születésnapot! - nevetett. - Tudod, elég sok közös vonásunk van. Engem is eltaszítottak a társaim, pedig csak segíteni akartam. Elismerésem jeléül megmutatom neked a múltat. Tizenhat év alatt az apád összes emlékét láttam. Magadtól is rájönnél, hogyan férj hozzájuk, de ajándékként hagy könnyítsem meg a dolgodat - vette komolyabbra a szót.
- Miért nem ölsz meg? Egyszerű dolgod lenne - mondtam üres hanggal.
- Szükségem van arra, hogy idebent életben maradj. Ha meghalsz, az erőd elvész. Ez az Ősök egyik törvénye. Olyan erőt képviselünk, amit csak mi adhatunk tovább. Ddraig erejének nagyjából a felével rendelkezel. Ez a többi kiválasztottra is igaz. Én pedig minden erejét akarom.
- Mégis mit tudnál mutatni? Nem leszek a vízióid rabja. Ddraig pedig nem fogja hagyni, hogy te nyerj. És én sem.
- Ddraig már szinte a kezeim között van. Mámorító a hatalmának csak egy részét is birtokolni. Nem is tudod milyen szerencsés vagy. Hálás vagyok neked, Dan. Több ezer éve vártam már ezt a pillanatot. Cserébe hagy segítsek emlékezni - mondta nyájasan, aztán egy intésére a sötétség helyét a kinti világ pontos mása vette át.
Az iskola feletti sziklapárkányon voltunk.
- Kezdjük valami friss dologgal. Egy valaki az utolsó pillanatig hitt benned. Nem vagy kíváncsi az utolsó pillanataidra?
Kívülről figyeltük az eseményeket, Anzu ott állt mellettem.
Nem tudtam, hogy ez az én, vagy az ő emléke. Valósnak tűnt, végülis már nem volt oka hazudni többé.
Az emlékben ott álltam a sziklapárkányon, és a lenyugvó napot figyeltem. Anzu sötét aurája fokozatosan körbevett. Próbáltam visszaemlékezni, de a lenyugvó nap képén, és a zuhanáson kívűl másra nem emlékeztem. Semmi nem utalt arra, hogy bárki is közbeavatkozna, de aztán mögöttem meghallottam Kait hangját. Hátrafordultam. Könnyes szemekkel nézte a párkányon álló énemet.
- Végre megtaláltalak.. - sóhajtotta félelemmel és megnyugvással egyszerre.
Miért nem vettem észre akkor? Talán másképp alakult volna minden. Éreztem akkor a jelenlétét, még ha halványan is. Csakhogy nem foglalkoztam vele, mert már későnek gondoltam.
- Dan! Mit akarsz tenni? Tényleg hagyod, hogy eluraljon a sötétség? - kérdezte szomorúan. - Válaszolj! - kiáltotta.
A körülöttem lévő aurából kirajzolódott Anzu arca. Mi még mindig csak megfigyelők voltunk.
- Sajnálom, de ő már az enyém - nevetett Anzu. - Nem értheted miért kell így lennie. De ebben a helyzetben a Tanács talán majd elárulja a háború igazi célját. Amiért szükségem van a fiú erejére.
- Miről beszélsz? Csak ki akarod használni! Add vissza őt! - Kait hangja tele volt kétségbeeséssel és szenvedéssel.
- Nem tehetem. De ha ilyen fontos számodra, akkor maradj életben, és próbáld megmenteni..
Ezzel, mint valami végszóra, leugrottam.
- Daan! - kiáltotta keservesen Kait.
Talán utánam ugrott volna, de addigra a többiek is odaértek. Valószínűleg megállították.
Pár pillanat múlva feketén ragyogó szárnyakkal elrepültem a lemenő nap irányába.
A kép megszakadt, és megint a semmi közepén álltunk.
- Miért mutattad ezt meg nekem?
- Megvan rá az okom. Majd rájössz amikor eljön az ideje - hangja szokatlanul őszinte volt.
Szomorú voltam, amiért csalódást okoztam a barátaimnak, de leginkább azért, mert Kait-nek is. Így, hogy Anzu kezére adtam magam, mintha elárultam volna őket. Méginkább magam alá kerültem.
Anzu láthatóan elégedett volt, én pedig már túl gyenge voltam az ellenálláshoz.
- Folytassuk hát. Igazán szép múlttal rendelkeznek a szüleid. Ha nem lett volna háború, akkor nagyon boldog életed lehetett volna - mondta.
- Előbb kérdezni akarok valamit - szakítottam félbe.
- Ne fogd vissza magad - mondta kissé meglepve.
- kait-nek azt mondtad, a Tanács talán elmondja nekik a háború igazi célját. Tudni akarom mi az, amiért valójában harcolunk!
- Reméltem, hogy csak később kérdezed meg. Úgy néz ki megint alábecsültelek. Sokkal érettebb lettél. Akkor hát kezdjük az én múltammal.. - mondta nyugodtan.
Intett egyet, és a sötétség ismét más képet mutatott.

Bocsánat amiért ilyen sokat kellett várni az új kötetre. Sajnos zh időszak van az egyetemen, és az sem segített, hogy mostanában kicsit jobban magam alatt voltam az átlagosnál. Na meg a folytatáson is sokat kellett gondolkodnom, de meglátjátok, lesznek itt még csavarok! 
Remélem továbbra is velem maradtok!
Időközben pedig készülget a végleges verzió az első kötetből, hamarosan abból is kaptok majd egy kis ízelítőt! :D

Az Író