December huszonegy. Az év legsötétebb napja, mikor a démonok és a sötétség a legerősebb. Egyben az én születésnapom is. Úgy éreztem, hogy anya nélkül nincs is értelme ennek a napnak.
Bár az előző este Kait-tel töltött idő kellemesen derengett még az emlékeimben, az ébredés borzalmas volt. Álmomban Anzu győzött, és átvette az irányítást felettem. Féltem. A gyomrom és a végtagjaim remegtek, folyt rólam az izzadság. Ugyanazokat a tüneteket produkáltam, mint minden születésnapomon ezidáig. A testem égett, ki voltam száradva, de ha csak arra gondoltam, hogy bármit is enni, vagy inni kéne, a hányinger is elkapott. A szoba levegőjét nehéznek és fojtogatónak éreztem, ezért kibotorkáltam a folyósán át az erkélyre.
A friss levegő először jól esett, de rövid idő után fájdalmat kezdtem érezni a mellkasomban. 
Mintha rámarkoltak volna a szívemre, és össze akarták volna roppantani. A lélegzetem el-elakadt, mint amikor egy hirtelen ütéstől bent ragad a levegő, és nem tudjuk kifújni, csak beszívni azt. Szédültem, és a reggeli világosság ellenére lassan sötétedni kezdett a kép.
Levettem a pulóvert amit magamra kaptam, aztán letéptem magamról a pólót.
A mellkasom bal oldalának nagy részét betakarta a sötétség. Az ereim feketén kirajzolódtak, pont mint anyának, miután Shigeo megszúrta az Árnyékpengével. 
- Vesztettél Daniel.. add csak fel.. a tested már úgyis az enyém.. - suttogta Anzu, de csak a fejemben hallottam.
- Nem! Nem fogok.. veszíteni.. - ziháltam.
Már majdnem talpra álltam, amikor Kayo rám nyitott az erkélyen. Amint észrevette az állapotom, először megijedt, aztán segítségért sietett volna, de megállítottam.
- Kayo! Kayo! Kérlek.. ne szólj senkinek. Nem akarom, hogy megint bezárjanak.. Kérlek.. - mondtam könnyes szemekkel, a korláton támaszkodva.
Egy hosszú pillanatig csak nézett rám. Az ő szeme is könnyes lett, de megértette mit jelent, ha megint bezárnak. Onnan már nem lesz kiút, bármit is tesznek.
- Kait-nek se szólhatsz. Ha megtudja, intézkedni fog. Túl feltűnő lenne. Megoldom, ne aggódj - erőltettem egy mosolyt az arcomra. - Jól vagyok.
Az igazság viszont az volt, hogy kisebb csodának éreztem azt is, hogy visszajutottam a szobába, és átöltözés után lefeküdtem az ágyamba.
Magamra húztam a takarót, és a hűvös falnak támasztva a fejem, próbáltam még aludni. A szédülés miatt olyan volt feküdni is, mintha egy hajón ringatóztam volna. Így telt a nap nagy része, közben folyamatosan Anzu-val folytattam belső párbeszédet.
- Add fel.. Ma nem győzhetsz.. Te is tudod mit jelent az ereidben folyó fekete vér.. Aznap megjelöltelek.. Lehet, hogy az apád belenyúlt a tervembe, de a végkifejlet ugyanaz lesz..
- Nem fogsz nyerni.. Ddraig kiválasztottja vagyok.. Erősebb vagyok nálad..
- Mégis mit kezdhetsz annak a gyávának az erejével? A csata óta hozzád se szólt.. Ezt jelenti számodra a törődés? Legyél az én kiválaszottam, és nem lesz részed több csalódásban..
- Ő csak.. 
- Csak mi? Régen volt már a csatánk.. elég ideje volt keresni.. Lásd be, csak a bábujuk voltál. De ha mellém állsz, megbecsülnek majd, és tisztes helyed lesz a ranglétrán.. - suttogta hízelgően.
- Még ha így is lenne, ha elárulnám őt, már nem nevezhetném életnek az eltöltött időmet.. - és ő alatt Kait-re gondoltam.
A csókra amit a barlangban adott. A törődésre, amit kaptam tőle, a segítő kézre, amikor szükség volt rá.
- Ma éjszaka úgyis eldől minden, hogy hogyan, az már csak rajtad áll.. - mondta sejtelmesen, aztán elhallgatott. 
Nagy nehezen sikerült elaludnom. Hosszú idő után először nem éltem át újra a csata borzalmait, és Anzu-val se kellett megküzdenem.
Volt időm gondolkodni. Tudatosan álmodtam, elképzeltem a döntéseim végkimenetelét és következményeit. Anzu oldalára semmiképp se állok. Elárulnám vele Kait-et, de ami a legfontosabb, a szüleim áldozata semmivé lenne. Azt pedig nem hagyhatom. 
Ha szólok a többieknek, megint bezárnak. Időt nyernék vele, de valószínűleg a Tanács megkínozna, és megpróbálná előcsalogatni belőlem a sötétséget, hogy aztán ezt felhasználva példát állíthassanak a sárkányoknak. Fitogtatnák az erejüket, vagy épp fegyvert csinálnának belőlem. Én pedig nem akarok több halált látni. Nem bírnám ki.
El is szökhetnék. De vajon meddig tudnék elbújni a Tanács elől? És ha egyszer elkapnak, vajon mit tennének velem? Minden bizonnyal halálra ítélnének árulás miatt.
Valójában mindhárom lehetőség a halálhoz vezet, csak az út hossza különbözik. Tényleg ennyi lenne? Nem tehetek semmit? Mint a lebilincselt rab akit a folyóba dobtak. Fuldoklom a körülöttem lévő világtól. Azzal, hogy Ddraig kiválasztottja lettem, a sorsom is eldöntetett volna? 
Még ha csak a következő kiválasztottig is, de a béke csak a halálommal érhető el?
Többször is végigfutottam ezen. Nem kellett nagy filozófusnak lenni ahhoz, hogy rájöjjek, az életem jelenleg csupán egy eszköz, amit vagy az egyik, vagy a másik oldal, de kiszipolyozni kíván.
Őrülten fájt a tudat, hogy menekvést csak a halál nyújt.
Arra ébredtem, hogy David becsukja maga mögött a bejárati ajtót. Épp távozott. Aran a rejtekhelyén pihent. Tudatosan blokkoltam a köztünk lévő hidat, hogy ne kerüljön bajba miattam. 
Kikászálódtam az ágyból, és az asztalhoz ültem. Egy fecnire a következőt írtam:
"Kérlek vigyázzatok Aran-ra helyettem. Sajnálom."
Az egyedüllétet kihasználva megszöktem az iskolából. Kimentem az erkélyre, onnan pedig leugrottam a földre. Nem voltam olyan állapotban, hogy kaszkadőr mutatványokat csináljak, de ha a folyosókon át megyek, biztos lebuktam volna.
Hosszú út várt rám, ami az állapotom miatt méghosszabbnak tűnt. Elindultam az iskola feletti sziklára vezető ösvényen.
Nagyjából egy óra alatt sikerült majdnem megtennem az utat, ami máskor tíz percbe telik. Közel volt a csúcs, amikor megtalálták az üzenetem. Fény és tűzgömbök világítottak annak a pár embernek a kezében, akik a keresésemre indultak. De ha meg is találnak, addigra már késő lesz.
Nem véletlenül választottam ezt a helyet. Utoljára még láthatom a lemenő nap fényét, a hideg szél felállítja a szőrt a hátamon. A mélyben sziklák vannak, már csak a tenger vad hullámai hiányozhatnának a pillanat tökéletességéhez.
Pár percig még nézelődök, talán a táj szépségének kiélvezése miatt, talán csak azért, hátha ideér valaki, hogy megmentsen. Mert a csata óta én voltam az, akit meg kell menteni, de túl későn ismertem fel. Kiállok a peremre. Még egy utolsó mély lélegzet. Arra gondolok, hogy a zuhanás majdnem olyan lesz, mint amikor repülök. De ezúttal még átváltoznom sem kell.
Azt hiszem felkészültem rá. Mélyen legbelül tudtam, hogy eljön ez a pillanat. Az érzékeim eltompultak, már csak a szél égető hidegségét éreztem. A fejem kiürült, csend borult rám.
Halványan mintha éreztem volna egy ismerős jelenlétet, de elég gyengének és távolinak tűnt ahhoz, hogy késő legyen már.
Behunytam a szemem, és leléptem a peremről. A tudatom elszakadt a testemtől, és hideg sötétség burkolt be. Aztán a zuhanás érzése elmúlt, és csak a csend maradt. A csend és a hideg.
Tényleg ez vár a halál után?