Nem aludtam jól a csata előtti éjszakán, és még annál is rosszabbul keltem. Nem akartam harcolni, és nem akartam még több halált látni. Soha nem akartam annyira visszakapni a régi életemet, mint akkor. Túl nagy teher nyomta a vállam, és nem tudtam vele egyedül megbírkózni. Én csak élvezni szerettem volna az életet amíg lehet. Nem törődni a holnappal, a tegnapot pedig elfelejteni. De ez még egy átlag embernek is túl nagy kérés, nemhogy egy sárkánynak, akit arra választottak ki, hogy mentse meg a többit a haláltól. Ddraig szavainak hatása teljesen elmúlt, már egyáltalán nem voltam nyugodt.
Kimásztam a sátramból, és nyújtóztam egyet. A testőrök éberen figyelték a környezetet, és a legapróbb jel esetén is készen álltak volna harcba szállni értem. A csata közben viszont nem lesznek velem. A legjobb katonáknak kell védenie a sebesülteket és a hátunkat, különben a csata szörnyű véget érhetne. 
A többiek is előkerültek egyesével, és amikor már mind összegyűltünk, az egyik kapitány odajött hozzánk.

- A legnagyobb tisztelettel szólok most hozzátok, kiválasztottak. Nem kétséges, hogy az Ősök erejének birtokában, ti vagytok a legerősebbek a seregben. Egyúttal azonban gyerekek is. És mint egy gyermek apja, nem engedhetem meg, hogy a frontvonalra kerüljetek, de ne aggódjatok, nem kell ölbe tett kézzel ülnötök a sátraitokban. Úgy hallottam, hogy többen is jól képzettek vagytok a távolsági támadásokat illetően. Épp ezért, arra kérlek titeket, hogy ha részt akartok venni a harcban, akkor azt a sebesültek fedezésében tegyétek. Ha a kiválasztottak is őrzik és segítik a gyógyítást, biztosan csökenteni tudjuk az áldozatok számát - mondta.

- Természetesen eleget teszünk a kérésének. Nem tudnánk ölbe tett kézzel ülni, és ha bármilyen módon tudunk segíteni, azt megtesszük. A tábornok is ezt kérte tőlünk. - mondtam.

- Oh elnézést, hogy az időtöket raboltam, nem tudtam, hogy a tábornok már kiadta a parancsokat. Elég zavaros az információcsere, bizonyára elsiklottam felette.

- Jobb kétszer, mint soha! Mind idegesek vagyunk. De rendben leszünk - mondta Kait mosolyogva.

A kapitány köszönettel meghajolt, majd távozott.

- Bár nem akarom csak nézni a harcot, én örülök annak, hogy csak távolról kell támadnunk. Igaza van a kapitánynak. Gyerekek vagyunk még - mondta egy kis idő után Kayo.

- Gyerekek, akiknek túl korán, és nehezen kell felnőtté válniuk - szólalt meg Livinus mögöttünk.

- Igazgató Úr! Magának nem az iskolában kéne lennie? - kérdezte Kait.

- Valóban így kéne lennie, de nem nyugodhattam, amíg nem néztem rá a diákjaimra. Szeretném ha mind épen és egészségesen térnétek vissza az iskolába. Sok mindent kell még megtanulnotok. Mindenki számít rátok. Egy utolsó próbálkozást teszek még a Tanácsnál, hogy gondolják meg magukat. Vigyázzatok magatokra! - mondta, majd amilyen hirtelen jelent meg, olyan hirtelen tűnt is el.
A sátrak közelében egy tábortűz ropogott, és már kezdtük érezni a reggeli hűvös hatását, ezért körbeálltuk. Még Andrew is meg volt szeppenve, valószínűleg nem hitte el, hogy egy igazi csatában vetnek be minket először.

Nem kellett beszélgetnünk, és gondolatolvasás nélkül is tudtam, hogy mind ugyanarra gondolunk. A seregünk már hadirendbe állt, a csata pedig bármelyik percben elkezdődhet.

Sajnos nem is kellett sokat várnunk. Alig egy órával az ébredésünk után megszólaltak a közelgő ellenséget jelző kürtök. A testőrök felvették a hátvédelmi alakzatukat, mi pedig a kijelölt helyünkre siettünk.
A kapitányok úgy döntöttek nem várják meg, amíg az ellenség száma megnövekszik, ezért elindították a támadást. Eleinte nem ütköztek komolyabb ellenfelekbe, és tudtak haladni. De nem kellett sokat várni arra, hogy a felsőbb szintű démonok is beszálljanak a harcba. 
Olyan formájú démonokat is láttunk, amiket azelőtt még soha. Voltak amik a földből ki-ki kapva támadtak, és voltak amik a levegőből támadtak.
Rövid időn belül felszállt az első átváltozott egység is, így már egyszerre három fronton zajlott a harc. A föld alatt, a talajon, és az égben.
Nem pihenhettünk mi se sokáig, rövid időn belül elkezdtek szállingózni az első sebesültek, és nem egy légi támadást kellett visszavernünk.
Ahogy meg lett beszélve, mi nem vettünk részt a közelharcban, csak távolról segítettünk, illetve a sebesültekkel visszatérőket fedeztük.  

Bár úgy éreztük, hogy a csata épp csak elkezdődött, valójában már több, mint egy órája védtük a sebesülteket.

A kezdeti patthelyzet épp kezdett volna a mi oldalunkra billenni, amikor az ellenség bevetette az egyik ütőkártyáját. 
Egy hasonló méretű démon lord tört fel a föld alól, mint amekkora az iskola alatt van lepecsételve, ezzel egyértleműen felcserélve az erőviszonyokat. És ha egymaga nem lett volna elég, több elit osztályú démon is megjelent vele párhuzamban.
A völgy ezek után pillanatok alatt a csata martalékává vált. A fenyők kigyulladtak, fekete lángok marták őket, a levegő füsttől és vérszagtól nehezlett. Mindkét oldal tudta előre, hogy nem lehet veszteségek nélkül nyerni. De amíg a démonok csupán ösztönlények, akiket az emberi rosszakarat szült, a sárkányok érző, ősi lények, akik sokat veszítenek a halálukkal. Családot, szerelemet, valódi életet.

Az eddigi kisebb harcok csupán játszótéri verekedések voltak ehhez képest.

Kait és Kayo a sebesülteket igyekeztek ellátni, de sokan voltak, akiknek már csak a perceit tudták meghosszabítani. Sokan meghaltak aznap a szemünk előtt, de végül egy valaki halála kellett csak ahhoz, hogy a csata véget érjen.

Épp ellőttem volna a következő tűzgolyót, amikor ismerős, hűvös borzongás futott végig a hátamon. Akkor éreztem ezt, amikor először megláttam az Árnyékpengét. Ez pedig csak egy dolgot jelenthetett. Shigeo a közelben van.

A borzongás után egyből éreztem valami mást is. Nem tudom az okát, de ezer közül is felismertem volna. Anya szállt el felettünk sárkány alakban. Pedig ezelőtt sose láttam a sárkány alakját.
Nem értettem mit keres itt. Megígérte, hogy nem fog harcolni, amikor én is ott vagyok. Nagyon rossz érzésem támadt. Semmikép nem engedhetem anyát a csata közelébe. Shigeo ellen a sárkány alakja sem tudja megvédeni. Az Árnyékpenge könnyedén átvágja a vastag sárkánypáncélzatot és pikkelyeket is, arról nem is beszélve, hogy mit tesz azzal, akibe belemártják.

- Dan! Minden oké? - kérdezte David, látva a habozásomat.
- Nem. Anya itt van. És Shigeo is. Oda kell mennem.
Egymás szemébe néztünk, és mielőtt ellenkezhetett volna, átugortam a sáncot ami a fedezénkünket jelentette. Mire összeszedi a többieket, és az engedélyt, hogy utánam jöhessenek, én már vissza is térek, anyával az oldalamon. Legalábbis ez volt a terv.
Teljes erőmből rohantam a csata kellős közepébe. Kardokat, lándzsákat, nyílvesszőket és mindenféle gyilkolásra alkalmas eszközöket kerülgettem, közben anyát kerestem a tömegben. Hiába éreztem a jelenlétét, ha nem tudom megtalálni a sok sárkány között.

Meg kellett ölnöm pár kisebb démont is, akik rámvetették magukat miközben futottam. Csak ott a csata közepén értettem meg igazán milyen szörnyűséges is a háború. A környezeted olyan hangos, hogy a saját gondolatodat is alig hallod, de mégis figyelned kell az utasításokra, és arra is, hogy időben észrevedd a támadó ellenséget. Az orrodat megtölti a nyers hús, a vér és füst szaga. És ha maga a szag nem lenne elég, az érzékeny szaglásunk miatt többszörösen is hátráltat ez a tényező. Többször is meg kellett állnom, hogy ne hányjam el magam.
Mégis mindezek ellenére csak az lebegett előttem, hogy meg kell találnom anyát, és magammal ráncigálni a biztonságosabb részre.
Már azon kezdtem el gondolkozni, hogy vissza kéne fordulnom, mert lassan elérem a frontvonalat, amikor végre megláttam. Épp a földön tépett szét pár démont, és már szállt is volna vissza fel, amikor egy fájdalmas kiáltás kíséretében visszaesett a földre, olyan öt-hat méter magasból.
Megijedtem. A szívem hevesebben vert, de sajnos nem az izgalomtól. Csak arra tudtam gondolni, hogy Shigeo műve lehet. Már pedig Shigeo az Árnyékpengével ugyanolyan veszélyes volt, mint maga Anzu.

Ösztönösen a földbe vágtam a kardomat, egy lökéshullámot létrehozva. A keletkező teret kihasználtam arra, hogy nagy lendületet vehessek, és szószerint odaugortam anyához.
A levegőben láthattam, hogy igazam volt. Shigeo épp anya ernyedt szárnya alól mászott ki. Pechére viszont pont olyan ívben repültem, hogy amikor talpra állt volna, én ő rá érkeztem. Megpróbáltam leszúrni a kardommal, de tudtam, hogy nem lesz ilyen egyszerű végezni vele. Összehúzta magát, így pont kikerülve a döfést, helyette viszont a másik kezemet nem tudta elkerülni, és belekapaszkodva magammal ránthattam. Végigbukfenceztünk pár métert, aztán próbáltunk minél hamarabb harci állást felvenni. Én azonban sunyisággal kezdtem el harcolni a sunyiság ellen. Felmarkoltam egy marék száraz földet, és az arcába vágtam miközben felállt. Sikerült elvakítanom egy kis időre, amit ki is akartam használni a támadásra, de a hirtelen megjelenő fekete füst visszatántorított. Még így is megpróbáltam keresni egy lehetőséget, de nem találtam. Egy pillanattal később a feketeségből felvillant Shigeo méregzöld szempárja.
- Már elvégeztem a rám bízott feladatot. Megküzdened pedig nem velem kell. Sajnálom Dan, de ez a mai.. nem a te napod lesz - nevetett.
Belehasítottam a kardommal a levegőbe, de addigra már eltűnt. Meg akartam keresni, de eszembe jutott anya, és a fájdalmas kiáltása amivel visszazuhant a földre. Odaszaladtam hozzá, és a karomba emeltem. Már visszaváltozott az emberi alakjába, és erősen vérzett a bal oldala. Shigeo leszúrta az Árnyékpengével.

- Anya! Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Szólok Kait-nek, ő majd..

- Dan. Te is tudod, hogy mit jelent az, ha megszúrnak az Árnyékpengével. Ne tedd nehezebbé, kérlek - mondta nehezen.

- De Kait Aurora örököse, ő neki tudnia kell... neki tudnia kell... - mondtam meginduló könnyekkel.

- Dan, sajnálom..

- Megígérted! Megígérted, hogy nem jössz ide! Tudtad jól, hogy ez lesz az a nap, amikor szembekerülhetek Anzu-val. Te mégis eljöttél. Ők pedig tudták, hogy itt vagy... - mondtam záporozó könnyekkel.

Borzasztóan fájt a tudat, hogy az anyám haldoklik. És én nem tehetek semmit.

- Kisfiam - kezdte sírva ő is - ne haragudj. Én csak védeni akartalak. Amióta megtudtam, hogy várandós vagyok, életem minden másodpercét annak szenteltem, hogy neked ne kelljen szenvedned. De elbuktam. Annyi mindent nem sikerült megakadályoznom.. És mindennek te szenveded el a következményét. Annyira sajnálom! - sírta.

A sebbe fecskendezett nagy mennyiségű sötétség lassan az egész testén elkezdte kifejteni a hatását. Az erei feketén kirajzolódtak az egész testén, kivéve az arcán. Fojtogatta a benne áramló sötétség. Ami bennem is ott van. Megtanultam használni, mégis képtelen vagyok kiszedni belőle.

- Nem akarlak elveszíteni! Nem bírnám ki nélküled! Már csak mi maradtunk egymásnak, kérlek, ne hagyj itt egyedül.. ne hagyj egyedül... - sírtam.
Lassan és remegve felemelte a kezét, és megsimogatta az arcomat, egy vérfoltot hagyva a jobb szemem alatt.
- Szeretlek.. és mindig szeretni foglak. Odafentről is mindig vigyázni fogok rád, kisfiam... - mondta, közben a teste fokozatosan csillagporrá vált.

Egészen addig, amíg el nem tűnt a karjaim közül.
Kimondhatatlan ürességet és fájdalmat éreztem a szívemben. Mintha a levegőt vették volna el tőlem, amit beszívok. Mintha szíven szúrtak volna, de nem halhatok bele, és a fájdalom csak éget legbelül.
Keservesen sírtam, és csak néztem magam elé, oda, ahol egy pillanattal előbb még az anyám haldoklott. És most nincs ott semmi. Még mindig úgy tartom a karjaimat, mintha ott feküdne, de már csak a semmit tartom velük. Nincs már ott semmi. Semmi...
Azt mondják a gyásznak öt szakasza van. A tagadás, a harag, az alkudozás, a depresszió, végül pedig az elfogadás. Én azonban tagadhatatlanul láttam meghalni őt. Nem volt esélyem alkudozni, és soha nem fogom tudni elfogadni a tényt, hogy többé már nincs velem. És mivel a csata közepén nem tehetem meg, hogy depresszióba esek, már csak egy választásom maradt.

A harag.