Sorra érkeztek a támadásokról szóló hírek. A seregeink ellenállása mintha nem is számított volna, az ellenség nagy erőkkel nyomult előre. Az amerikai iskola után az afrikai és az ausztráliai is elesett két héten belül. Már csak Japán és mi maradtunk. Eléggé elkeseredett volt a helyzet.
A Tanács egy végső támadás tervét jelentette be, amivel teljesen vissza akarják szorítani az európai támadásokat, hogy segítehessenek a többi iskolán. Mind tudtuk, hogy a többiek azért estek el, mert a hadsereg nagyja minket védett. Sikerrel is jártak eddig, de túl sok áldozatot követelt ez a módszer. Nem hagyhattuk ennyiben.

Parancsba adták, hogy a katonákkal együtt képezzük magunkat. Ebből rögtön rájöttünk, hogy minket is be akarnak vetni. Ennek egyszerre örültem, és ijedtem meg tőle. Végre mi is tehetünk valamit másokért, és nem csak ők értünk. Közben pedig igyekeztem hozzászoktatni magam a gondolathoz, hogy habár én élve kellek nekik, a társaimon senki nem fog könyörülni.

A csata idejét még a fagy érkezése előttre tették. Azaz december elejére. Reméltük, hogy karácsonyra azt adhatjuk az embereinknek, hogy nem kell aggódniuk már a háború miatt.

Sajnos tévedtünk.

Nem vártuk a napot, de hamar elérkezett. Sokat tanulhattunk a katonáktól, de úgy éreztük, hogy rosszul álltunk neki a felkészülésnek. Bárcsak tudhattuk volna, hogy mindez bekövetkezik, és rendesen felkészíthettek volna rá. Így csak báboknak éreztük magunkat, akiket a közönség elé dobnak, hogy szórakoztassák őket. 

Minket csak a csata előtti nap vezényeltek ki. Az emberek úgy viselkedtek, mintha a megváltók lennénk, akik mindent rendbe hoznak majd. Mi is ezt szerettük volna hinni, de tudtuk, hogy mi csak hátvédek leszünk. Hátulról pedig nem lehet csatát nyerni. Mégis, biztattam magam, hogy igenis számítunk. Ha másnem a jelenlétünk bátorságot tölt a szívükbe, amit használhatnak a harc során. 
Az egyik tábornokhoz vezettek minket, hogy ő majd mindent elmond, amit tudnunk kell.
- Üdvözlöm Önöket, kiválasztottak! - harsogta mély, erőteljes hangján.

- Kérem, lehet, hogy kiválasztottak vagyunk, de egyben még gyerekek is, akik semmit nem tettek még le az asztalra. Nem kell ennyire formálisnak lennie. Nyugodtan tegezzen minket - mondtam.

- Legyen. Nos ebben az esetben, kérlek jól figyeljetek. Nem úgy  tűnik, de nagyon fontos feladatotok lesz holnap. A háború rengeteg sebesülttel jár, akiknek az a legnagyobb segítség, ha valaki megvédi őket. Ez lesz a ti feladatotok. Támogatni a visszavonulókat, és elsősegélyt nyújtani. Senki nem várja el tőletek, hogy megváltsátok a csatát. Ez mindőnk háborúja, nem a tiétek. Még úgysem, hogy ti álltok a középpontjában. Ezt jól jegyezzétek meg, és eszerint döntsetek minden lépésetekről!

- Úgy lesz! Köszönjük, hogy bíznak bennünk! - mondta Kait helyettem.

Tudta, hogy ha hagy megszólalni, akkor kértem volna a frontvonalra helyezésem. De még úgyis, hogy valószínűleg nem engedték volna meg, az elejét vette. Haragudni akartam rá, de nem tudtam. Csak meg akar védeni. Mint mindenki.
Ezután elvezettek minket a kijelölt pozíciónkhoz, és hagyták, hogy kicsit tanulmányozzuk a helyet. Nem kellett sokat gondolkodnunk, ugyanis úgy találták ki a helyet, hogy mi könnyen tudjunk támadni, de mi magunk nehéz célpontot jelentsünk. Utána megmutatták a sátrainkat, és már vége is volt a napnak. Beszélgettünk kicsit a többiekkel, még Andrew-t is bevontuk. Igyekeztünk felengedni kicsit, legalább a csata előtti utolsó napon. Tudtuk, hogy holnap mind megváltozunk kicsit, mélyen, legbelül. Addig is viszont lehetünk önmagunk, és nevethetünk, mintha nem is csatába készülnénk. Egy gondolat azonban egyre jobban bántott. Legbelül nem érdekelt a csata kimenetele sem, csak anyának ne essen semmi baja. Reméltem, hogy betartja az ígéretét, és nem fog eljönni. Nem tudnám elviselni, ha történne vele valami. Az elmúlt háborúk eléggé megviselték az Adlard családfát, és már csak mi maradunk egymásnak. Ezt pedig nem engedhettem tönkretenni.

Lefekvés előtt még Ddraig-gel is beszéltem kicsit.

- Minden rendben lesz holnap? Nincs valami jövőbelátó képességed? - kérdeztem.

- Ha lenne, most nem lenne szükség erre a háborúra - mondta szomorúan. - Azt sem ígérhetem, hogy minden rendben lesz. De azt igen, hogy itt leszek veled, és segítek ahogy csak tudok. Az erőm a tiéd, ennél többet nem nyújthatok.

- Ez pont elég. Talán még sok is. Holnap akármi megtörténhet, ezért még most megkérdezem. Miért engem választottál? 

- Már kérdezted egyszer. De ezúttal nem válaszolok. Mikor eljön az ideje, majd szemtől szembe állunk egymással. Akkor mindent elmondok mégegyszer, és még többet is. Addig is az lebegjen a szemed előtt, hogy kiválasztottalak, és ehhez mérten kell viselkedned... - mondta, aztán csendben eltűnt a fejemből.

Lehunytam a szemem. A szavai kicsit megnyugtattak, így el tudtam aludni.