- ... Mit ezüst, arany fokozat, ha el tudom intézni!
- Hálásan köszönöm, miniszter úr.
- Csúnya sebet szerzett... Felteszem, Black műve.
- Nos, nem, miniszter úr, ezt Potter, Weasley és Granger tették velem.
- Micsoda!?
- Az első perctől fogva egyértelmű volt, hogy Black megbabonázta őket. Viselkedésükből ítélve a konfúziós átkot alkalmazta rajtuk. A gyerekek ugyanis azt a téveszmét hangoztatták, hogy Black esetleg ártatlan lehet. Nem voltak beszámíthatók. Mindazonáltal a felelőtlen magánakciójuk miatt a gazember kis híján kicsúszott a markunkból... A gyerekek nyilván azt hitték, hogy maguk is el tudnak bánni
Blackkel. Megjegyzem, az elbizakodottságuk annak köszönhető, hogy a tanév során nem egy kihágást
követhettek el büntetlenül... Potternek pedig, ugyebár, az igazgató úr kezdettől fogva különleges státust biztosított...

- Hát igen... Tudja, hogy van ez, Piton... Valamennyien hajlunk rá, hogy elnézőbbek legyünk, ha Harry Potterről van szó.
- Hát persze... de vajon jót tesz-e neki, ha mindig kivételezettként kezelik? Én a magam részéről igyekszem ugyanúgy bánni vele, mint a többi tanítványommal. Más diákot legalábbis felfüggesztenének, ha ilyen veszélynek tenné ki a társait. Gondoljon csak bele, miniszter úr: megsértett minden elképzelhető szabályt - azokat is, amelyeket kimondottan az ő biztonsága érdekében vezettünk be - tiltott időben tiltott helyen tartózkodott, ráadásul egy vérfarkas és egy elitélt gyilkos társaságában...Megjegyzem, erős a gyanúm, hogy korábban engedély nélkül lejárt Roxmorts faluba is...
- Nehéz ügy, Piton, nehéz ügy... Sok botorságot művelt a fiú, ez kétségtelen...

Athena csukott szemmel, mozdulatlanul fülelt. Még mindig kába volt, Caramel és Piton szavai egyenként verekedték át magukat a dobhártyáján, s lusta patakként csörgedeztek az agyában. Végtagjai mintha ólomból lettek volna, de még a szemhéját se bírta felemelni... Legszívesebben ott feküdt volna a
kényelmes ágyon az idők végezetéig...

- Nem tudom mire vélni a dementorok szokatlan viselkedését... Maga meg tudja magyarázni, hogy miért vonultak vissza, Piton?
- Nem, miniszter úr. Mikor magamhoz tértem, már elindultak a kijelölt őrhelyük felé.
- Elképesztő. Black, Harry és a lányok mégis...
- Mikor rájuk találtam, mindannyian ájultan feküdtek. Először is megkötöztem Blacket, azután
odavarázsoltam négy hordágyat, és felhoztam őket a kastélyba.

A beszélgetésben szünet állt be. Athena feje lassan tisztulni kezdett, s ezzel egy időben mardosó érzés támadt a gyomra mélyén...

Kinyitotta a szemét.

Kissé homályosan látott - az nyilvánvaló volt, hogy a gyengélkedőben van - a terem végében álló alak pedig egyértelműen Madam Pomfrey volt. A javasasszony a legutolsó ágy mellett tevékenykedett. Athena hunyorogva odasandított, s egy tűzvörös foltban felismerte Ron haját.

Óvatosan megfordította fejét a párnán.

A holdfény megvilágította a szomszédos ágyat, amelyben Harry feküdt. A fiúnak nyitva volt a szeme, s arca feszült figyelmet tükrözött. Mikor észrevette, hogy őt nézi gyorsan az ajkára szorította ujját, majd az ajtó felé mutatott.

Az félig nyitva volt - ezért hallatszott be a folyosón álldogáló Caramel és Piton beszélgetése.

Madam Pomfrey most otthagyta Ront, és Harry ágyához sietett. A fiú megfordult, és a javasasszonyra nézett. Madam Pomfrey falazótégla méretű csokoládétömböt tartott a kezében.

- Látom, felébredtünk - állapította meg.

Letette a csokoládét Harry éjjeliszekrényére, és nekilátott,
hogy egy kis kalapáccsal falatnyi darabokra törje.

- Hogy van Ron? - kérdezte kórusban Harry és Hermione.
- Túléli - felelte kurtán a javasasszony. - Ami pedig titeket illet... Itt maradtok megfigyelésre, amíg... Potter, ezt meg hogy képzeled!?

Harry felült az ágyban, orrára biggyesztette szemüvegét, és felkapta varázspálcáját.

- Beszélnem kell az igazgató úrral - jelentette ki.
- Nyugodj meg, Potter - csitította Madam Pomfrey. - Elfogták Blacket. Biztos helyen van. A dementorok perceken belül végrehajtják rajta a csókot...
- MICSODA?

Harry kiugrott az ágyból, Hermione és Athena is követték a példáját. A kiáltás azonban a folyosóra is kihallatszott, Cornelius Caramel és Piton besiettek a kórterembe.

- Harry, Harry, mi a baj? - rémüldözött Caramel. - Neked az ágyban a helyed... Kaptál már csokoládét?
- Miniszter úr - hadarta Harry. - Sirius Black ártatlan! Peter Pettigrew nem halt meg! Találkoztunk vele ma este! Nem engedheti, hogy a dementorok bántsák Siriust, ő...

Caramel azonban csak mosolygott, és a fejét csóválta.

- Képzelődsz, Harry. Borzalmas dolgokon mentél keresztül, ki kell pihenned magad. Feküdj le
szépen, és bízd ránk a dolgot. Tudjuk, hogy mit kell tennünk...
- NEM TUDJÁK! - kiabálta Harry. - NEM SIRIUS A BŰNÖS!

Hermione és Athena odasietettek Harry mellé, és esdeklő arccal néztek Caramelre.

- Miniszter úr, kérem, hallgasson meg minket - szólt Hermione. - Én is láttam Pettigrew-t. Ron patkánya volt, mert hogy animágus... Mármint Pettigrew...
- Én is tanúsíthatom - húzta ki magát a mardekáros.
- Látja, miniszter úr? - csóválta a fejét Piton. - Mindháromnak téveszméi vannak. Black alapos munkát végzett...
- NINCSENEK TÉVESZMÉINK! - tajtékzott Harry.

- Miniszter úr! Professzor! - csattant fel Madam Pomfrey. - Nyomatékosan kérem, hogy azonnal távozzanak! Már épp eléggé felizgatták a betegeimet!

- Csak szeretném elmondani, hogy mi történt valójában! - harsogta dühösen Harry. - Miért nem bírnak végighallgatni!?

Madam Pomfrey villámgyors mozdulattal jókora csokoládékockát dugott Harry szájába, majd
páciense döbbenetét kihasználva visszatuszkolta őt az ágyra.

- Miniszter úr, ezek a gyerekek ápolást igényelnek. Nagyon kérem, távozzanak...

Ekkor újra kinyílt az ajtó, és belépett rajta Dumbledore. Harry szuszogva lenyelte a csokoládét, és újra felült az ágyban.

- Dumbledore professzor, Sirius Black...
- Ez nem lehet igaz! - sápítozott Madam Pomfrey. - Az isten szerelmére, ez nem társalgó, hanem kórterem! Igazgató úr, ragaszkodom hozzá, hogy...
- Ne haragudjon, Poppy - vágott a szavába Dumbledore -, de beszélnem kell Harryvel, Malfoy és Granger
kisasszonnyal. Sirius Blacktől jövök...
- Gondolom, magának is ugyanazt a dajkamesét adta elő, amit a gyerekek agyába ültetett - sziszegte Piton. - A patkányról meg az állítólagos Pettigrew-ról...
- Valóban erről szól Black története - felelte higgadtan Dumbledore, és félhold alakú szemüvegén át
fürkésző pillantást vetett Pitonra.
- És az én bizonyítékaim nem számítanak? - fortyant fel Piton. - Nem láttam Peter Pettigrew-t se a
Szellemszálláson, se a parkban!
- Azért nem látta, mert nem volt magánál, tanár úr! - szólt közbe elszántan Athena. - És mire
megérkezett, már...
- Malfoy kisasszony, FOGJA BE A SZÁJÁT!

- No de, Piton - méltatlankodott Caramel. - Az ifjú hölgy beteg, ne beszéljen vele ilyen hangon...
- Szeretnék szót váltani Harryvel, Athenával, és Hermionéval - mondta ellentmondást nem tűrő hangon Dumbledore.
- Cornelius, Perselus, Poppy, kérem, hagyjanak magunkra...

- Igazgató úr! - fortyant fel Madam Pomfrey. - A betegeimnek ápolásra és nyugalomra van szükségük...

- Sajnálom, de ez nem várhat - felelte Dumbledore. - Nem vitatkozom.

Madam Pomfrey sértődötten felszegte a fejét. Elcsörtetett a kórterem túlsó végéből nyíló szobája felé, és becsapta maga mögött az ajtót. Caramel elővette mellénye zsebéből súlyos aranyóráját, és rápillantott, és rápillantott.

- Ha minden igaz, a dementorok már itt vannak - szólt. - Megyek, fogadom őket. Odafent találkozunk, Albus.

A miniszter az ajtóhoz lépett, kinyitotta, és Pitonra nézett. A bájitaltantanár azonban nem mozdult.

- Remélem, egy szót se hisz el Black meséjéből - suttogta, és Dumbledore arcába meredt.

- Szeretnék beszélni Harryvel, Athenával és Hermionéval - ismételte az igazgató.

Piton egy lépést tett felé.

- Sirius Black már tizenhat éves korában megmutatta, hogy mennyit ér neki egy ember élete - hadarta fojtott hangon. - Talán már elfelejtette, Dumbledore? Elfelejtette, hogy Black meg akart ölni engem?

- Mindenre pontosan emlékszem, Perselus - felelte csendesen az igazgató.

Piton sarkon fordult, és kimasírozott Caramel mellett az ajtón. Dumbledore és a gyerekek végre magukra maradtak.

Harry, Athena és Hermione egymás szavába vágva hadarták el a történetet,

- Tanár úr, Black igazat mond - láttuk Pettigrew-t...

- ...de megszökött, amikor Lupin professzor vérfarkassá változott...

- ...patkányként élt...

- ...hiányzik egy ujj Pettigrew mellső lábáról, illetve a kezéről...

- ...Pettigrew tette ezt Ronnal, nem Sirius...

Dumbledore két kezét felemelve jelezte, hogy válaszolni szeretne.

- Kérlek, figyeljetek rám - kezdte halkan -, és ne vágjatok a szavamba, mert szorít minket az idő. Black történetét semmi sem igazolja a ti vallomásotokon kívül - márpedig két tizenhárom, és egy tizenkét éves varázslónövendék szava vajmi keveset nyom a latban. Egy sereg szemtanú eskü alatt vallotta, hogy
Sirius megölte Pettigrew-t. Én magam adtam igazolást a minisztériumnak arról, hogy Sirius volt Potterék titokgazdája.

- Lupin professzor is megmondhatja... - szaladt ki Harry száján.

- Lupin professzor jelenleg a Tiltott Rengetegben bujdokol, és nincs olyan állapotban, hogy bárkinek bármit megmondjon. Mire újból emberalakot ölt, Sirius már túl lesz azon, ami a halálnál is rosszabb. Ráadásul a varázslótársadalom súlyos előítéletekkel viseltet a vérfarkasok iránt, úgyhogy az ő vallomása sem érne sokat. Az a tény pedig, hogy Sirius és ő régi barátok...

- De hát...

- Hallgass végig, Harry. Lásd be, hogy szélmalomharcot vívtok. Piton professzor története sokkal meggyőzőbb, mint a tietek.

- Piton gyűlöli Siriust - csattant fel keserűen Hermione. - Mindenáron bosszút akar állni rajta valami
buta tréfa miatt...
- Sirius nem úgy viselkedett, mint egy ártatlan ember. Összekaszabolta a Kövér Dámát, késsel a kezében behatolt a Griffendél-toronyba... Amíg be nem mutatjuk Pettigrew-t, élve vagy halva, addig az ítélet érvényben marad.

- De maga hisz nekünk.

- Igen, hiszek - felelte csendesen Dumbledore. - Másokat viszont nem tudok meggyőzni az igazságról, és a mágiaügyi miniszter döntését sem áll módomban felülbírálni.

Athena az igazgató komor arcára meredt, s úgy érezte, hogy menten megnyílik alatta a föld. Az elmúlt
években szilárd meggyőződésévé vált, hogy Dumbledore számára nincs megoldhatatlan probléma.

Titokban most is azt remélte, hogy az igazgató csak csettint egyet, és nyomban helyreáll a világ rendje.

De erre nem került sor... Az utolsó reményük is szertefoszlott.

- Egyetlen esélyünk van - szólt lassan Dumbledore, s égszínkék szeme Harryről, majd Athenáról Hermionéra
vándorolt. - Időt kell nyernünk.

- De... - kezdte Hermione. Azután egyszer csak elkerekedett a szeme. - OH!