5 évvel később:

Karmaimban egy megtermett szarvassal repültem a fák felett. Elhaladtam Rierfornnál, a falumnál is, kíváncsian néztem lefelé, hátha meglátok valaki ismerőst, de annyira elrejtetten élnek még most is, hogy nem sikerült. Persze a múlt hónapban látogattam meg Rokut. Kibékültem vele, és azt hiszem ő is elfogadta, hogy inkább a magamfajtával élek, mint a vörösök között. Nem akartam magamat áltatni tovább. Elfogadtam, hogy ott van bennem a sötétség is, nem csak a nyers erő, amit a vörösök hordoznak magukkal. Pár perc alatt otthon voltam, puhán szálltam le a kis házunktól pár száz méterre, ahol volt erre elég helyem. Nos azt hiszem eléggé megnőttem az elmúlt években. Kezdtem megérteni mért lesz a sárkányoknál valaki 30 évesen nagykorú. A sárkány alakom konkrétan a kétszeresére nőtt. Már nem fértem el a háznál, ha nem akartam semmiben se kárt tenni leszálláskor.

Vállamra kaptam a szarvast, majd elindultam az ingoványon. Tudtam hova léphetek, már megtanultam a biztonságos utat. Messziről észrevettem a kis faházat. Előtte kialakítottunk egy kis medencét is, ami a mocsár kénes vizével telt meg. Kitnek nagyon tetszett, ebben a vízben hajlandó volt heti egyszer fürdeni, ami hatalmas váltás volt az egy hónap után. Legalább nem lesz annyira büdös. Mosolyogtam magamban. Persze mind a hárman igénybe vettük, hiszen Yoru azért csinálta. Jó hatása volt a bőrünkre és a vérkeringésre is a víz pedig kellemesen meleg volt, bár nekem lehetett volna kicsit forróbb is.

- Megjöttem! Yoru még nem ért vissza?-léptem be az ajtón. Kit a kanapén üldögélt, és nádszálakból fonogatott különböző figurákat. Ahogy megfigyeltem, ez a fő tevékenysége. Elég kényelmes élete van. Valami kis apróságot mindig kitalál magának és azzal tölti az idejét.

- Még nem. Szerintem csak holnap fog.-vonta meg a vállát.

- Segítesz feldolgozni a húst? - kérdeztem kedvesen, de megrázta a fejét.

- Nincs most kedvem.

- Jó. - nem erőltettem a dolgot. Néha olyan magának való tudott lenni. Megfogtam a tőrömet, majd kimentem és nekiálltam megnyúzni majd feldarabolni az állatot. Kezembe akadt egy darabka hús a combjából. Elgondolkodva néztem. Mindig csak sárkány alakban eszek nyers húst. Viszont már a múltkor is titokban ember alakban kóstoltam meg. Bekaptam, majd lassan szétrágtam a rágós anyagot. Egészen más íze volt így. Volt benne valami ami vonzott. Azt hiszem nem vagyok normális. Ez biztos Yoru hatása. Őt láttam néha nyers húst enni ember alakban. Na mindegy. Remélem hamar hazajön. Vártam már, hogy megmutassam neki  mi mindent tanultam. Két napja ment el, és rendesen ellátott feladattal, ki kellett olvasnom egy könyvet is, amit fogalmam sincs honnan szedett elő, de a varázslásról volt benne szó. Egyre több könyvet hozott néha kintről is, hogy tanulhassak. Nem elégedett meg a varázslással és az edzéssel, elkezdett történelmet és számítást is tanítani. Egyenlőre nem láttam ennek értelmét, de lenyűgözött, hogy ő mennyit tud, így én is meg akartam tanulni mindent amit ő is tud. Persze hatszáz évet nehéz behozni. Abban is biztos voltam, hogy azért tud ennyi mindent, mert ott volt amikor megtörtént. Például a nagy csata a feketék és fehérek között 300 évvel ezelőtt. Olyan részletekbe menően taglalta miközben a semmibe révedt a tekintete, hogy biztos voltam benne ő is ott harcolt az első sorokban.

Aznap este nagyot ettünk a zsákmányból amit hoztam. Kettőnknek persze túl sok volt, így elkezdtem füstölni a húsokat, hogy ezzel tartósítsam. Ezt is Yoru tanította meg, és a varázserőnkkel még könnyebben ment, a folyamat. Így nagyon sokáig elálltak. A legutóbbi ilyen nagy vadat három hónapja ejtettem el, és csak nemrég fogyott el. Ahogy így belegondoltam el is mosolyodtam. Akkoriban töltöttem be a harmincat. Meg kellett ünnepelnünk. Én nem tartottam nagy dolognak, de Yoru és Kit mindenképpen akarta, így nem ellenkeztem. A születésnapok fontosak. Benyúltam az ingembe, és a kezembe vettem a medálom,  amit Yorutól kaptam. Pont olyan színű kő volt benne, mint amilyenek a pikkelyeim. Vörös feketével. Nem tudom létezik-e ilyen kő a természetben, de az is lehet, hogy Yoru varázsolta ilyenné. Mindenesetre nagyon tetszett. Ez volt az első ajándékom tőle, így azóta is nagy becsben tartottam.

...

Yoru két nap múlva érkezett. Már messziről megéreztem, hogy jön, így azonnal kirohantam, és elé repültem. Amikor megpillantottam, elég furcsa érzésem támadt. A kifejezése olyan komoly és gondterhelt volt. Aggódva repültem körbe őt.

" Baj van? Történt valami?" Kérdeztem.

"Majd otthon elmondom"

Ennél többet nem is sikerült kihúznom belőle. Csendesen hazakísértem, ahol Kit mosolyogva fogadott minket.

- Ryuu akkora szarvast fogott tegnap előtt. Azt hiszem hosszú időre elég lesz. Főleg mert ti mindig inkább elmentek vadászni mint, hogy itt egyetek velem.-vágta be a durcit a lidérc.

- Ügyes vagy Ryuu. - simította meg a fejem megdicsérve. 

- Köszönöm. Csinálok ebédet. - azzal besiettem a házba. Vajon mi lehet a baj? Kezdtem aggódni érte. Fogalmam sem volt, hogy amikor napokra eltűnik mit csinál, de valami azt súgta, hogy sok minden van amiről nem tudok. Nem igazán mertem rákérdezni, amúgy is mindig kitért a válasz adás elől. 

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy kicsit túlfűszereztem mindent, de már mindegy volt. Az illata legalább jó. Tálaltam hármunknak az asztalnál. Amikor Yoru visszajött, aznap mindig együtt ettünk. Ez már egy bevált szokás volt nálunk. Csendesen enni kezdtünk, közben várakozóan néztem Yorura. Bár már el tudtam rejteni a gondolataimat előle, de most mégsem tettem meg. Tudja csak, hogy aggódok érte. Felőlem akárhány éves lehet, akkor is így érzek.

- Szóval... Csak idő kérdése, hogy ránk találnak. - vágott bele a közepébe.

- Mi? - Kit kissé ideges lett ennek hallatán. - mégis mit műveltél, hogy ezt érdemeljük? Eddig tartott a béke?

- Tudod, hogy eddig is lázadtam a fehérek ellen. Nem hagyhatom, hogy ők uralkodjanak csak a birodalomban. - sziszegte.

- Én úgy hallottam, hogy a fehérek jó uralkodók. - szólaltam meg halkan. Tudtam, hogy Yoru nem szereti őket.

- Sok minden kivetnivalót hagy maga után. -morgott a fekete hajú.

- Szóval? Elmondod végre, hogy mit műveltél?

- Megöltem a királyt.

Egy perc csönd. Azt hiszem egyikünk se tudott megszólalni a döbbenettől. Kit teljesen kétségbeesett. Éreztem, hogy csak úgy dőlnek belőle az érzelmek. Hirtelen felállt, majd arcon vágta a feketét. Kissé lesokkolva néztem a jelenetet.

- Mi a fenét csináltál? - akadt ki a fiú.- Hova tetted az eszed? Tudod te ezzel mit hoztál a nyakunkra?

- Igen. Tudom.- hajtotta le a fejét. Persze, hogy tisztában volt vele,  mégis meglepően nyugodtnak tűnt ahhoz képest. Mintha minden amit tett egy alaposan megfontolt döntés után történt. Amikor rám pillantott csupán akkor véltem egy kis zaklatottságot felfedezni a tekintetében.

- Hogy tehettél ilyet? Gondoltál rám? Vagy Ryuura? Egy kölyköt képes lennél kitenni a háborúnak és a fehéreknek? - bökött rám. Idegesen járkálni kezdett a szobában.

- Tudom, hogy nem akarsz elmenni. Ha vége lesz mindennek ígérem visszajövünk ide. Nem véglegesen kellene elmennünk, de muszáj lesz már holnap indulnunk. Látták merre jöttem. Csak félnapja tudtam lehagyni az üldözőimet. Meg fognak itt találni. A hegyekben biztonságban leszünk.

- A hegyekben? Mégis mért menne egy lápi lidérc a hegyekbe?? Lehet, hogy neked kényelmes ott is, de én ide születtem, mindig is mocsárban laktam. Ez az otthonom. Azért mert te elkövettél egy hatalmas hibát, nekem még nem kell miattad bűnhődnöm.

- Ha itt maradsz megkínoznak és kivallatnak. Nem hagyhatlak itt. Mindenképpen jössz velem. Ryuu kezdj el pakolni. Hajnalban indulunk.-nézett rám szigorúan. Kicsit megijesztett, így azonnal felpattantam és felmentem a szobámba. Nem sok holmim volt, csak pár ruha és könyv. Két hátizsákba belefértem. Ezután Yoru szobájába is összekészítettem a ruhákat. Még sokáig hallgattam ahogy lent üvöltöztek egymással Kittel. Jobb is, hogy feljöttem. Nem akartam belefolyni. Yoru a mesterem, így bármit mond azt megteszem. Persze nem szívesen megyek el hiszen már az otthonommá vált ez a hely. Nagyon szerettem itt lenni. Mégis mért ölte meg a királyt? Sose mondta, hogy ilyesmi tervei lennének. Még most is annyira rejtélyes tud lenni. Teljesen meglepett. Nem igazán sajnáltam az uralkodót, hiszen a faluban se volt hozzá  sok közöm, de azért ez egy elég nagy jelentőségű dolog. Legalább elmondhatta volna, hogy ilyesmire készül.

- A többit befejezem köszönöm. - felpillantottam Yorura, aki közben odalépett hozzám.

- Akkor lemegyek segítek Kitnek. - álltam fel az ágyáról.

- Ryuu - fogta meg hirtelen a kezem. Magához húzott és a szemembe nézett.- Sajnálom.

Azt hiszem én most sokkoltam le. Még a tény, hogy megölte a királyt se lepett meg annyira, mint az, hogy most bocsánatot kért.

- Öhm... Én nem haragszom - válaszoltam bizonytalanul.

- Nem is azért mert haragszol. Hanem mert el kell mennünk innen. - a hangja most lágy volt. Tele volt érzelmekkel, tudtam, hogy velem sosem tudna úgy kiabálni mint Kittel.

- Legalább kicsit megismerem a világot. -mosolyogtam rá biztatóan. Erre csak összeborzolta a hajamat, amit nagyon nem fogadtam jól, durcásan löktem el a kezét, de csak mosolygott. Tudta, hogy nem szeretem amikor gyerekként kezel. 

Lent Kit csapkodva pakolta össze azt a kevés cuccát amije volt. Bementem hozzá és egy szó nélkül segítettem neki. Jobb ha hagyjuk egy kicsit, hogy átgondolja a dolgokat. Remélem tudunk majd olyan helyet találni ahol ő is jól érzi magát. Halk szipogást hallottam mellőlem. Amikor Kitre néztem teljesen ledöbbentem. Sír? Tehetetlenül szorongattam a ruhának nevezett rongyot a kezemben. Ilyenkor mit kellene tennem? Óvatosan a vállára tettem a kezem, mire felnézett rám könnyes szemekkel. Fiatal kisfiús arca most nem a pajkosságtól sugárzott hanem sokkal inkább a bánattól és a búcsútól. Nem tudom milyen egy lápi lidércnek elhagyni az otthonát, de őt nézve borzalmas lehet. Végül magamhoz húztam és átöleltem őt. Ekkor tört el benne végleg a mécses. Zokogva kapaszkodott belém, mintha én tudnám csak megmenteni őt. 

- Csss - csitítottam halkan, közben simogattam gyengéden a hátát. Beletelt egy kis időbe mire lenyugodott. Befejeztük a pakolást, majd kimentünk a házból. Yoru éppen a kicsi kialakított medencében ült elgondolkodva. Amikor Kit meglátta, felhúzta az orrát.

- Elmegyek sétálni kicsit. - morogta, majd elindult. Alakja még halványan derengett, aztán egyszer csak egy apró fénylő ponttá zsugorodott össze, ami elcikázott a sötétben. Pár percig még néztem utána, majd Yoruhoz sétáltam. Levettem a ruháimat, és bemásztam mellé a vízbe. 

- Ettől féltem. - szólalt meg halkan a fekete. Végigpillantottam meztelen bőrén. A mellkasán, és a combján is egy-egy pikkelyes folt terpeszkedett feketén, ami a születésünktől fogva velünk volt. Nekünk sárkányoknak ilyen a bőrünk. Az én testemet is itt ott belepték a vöröses pikkelyek, ám ami számomra zavaró volt, az az arcomon lévő pár pikkely, ami nem mindenkinek volt ott. Szerintem elcsúfította az arcom, pedig alapból nem gondolnám, hogy ronda vagyok. Csak ez az egy zavart magamban. Izmos voltam, az utóbbi években felszedtem pár kilót, a karjaim megvastagodtak, a lábaim is, és duzzadtak az erőtől. Azt hiszem így kell valahogy kinéznie egy vörös sárkánynak. Ehhez képest Yoru alakja sokkal kecsesebb volt. Szálkásabb izomzata, és vékonyabb testalkata volt. Persze erősebb volt nálam, de ha egyidősek lennénk lehet, hogy én lennék az erősebb.

- Majd megbékél. Már több mint 50 éve ez az otthona. Azt hiszem nekem elég könnyű dolgom van. Ha mindannyian elmegyünk semmi se fog idekötni. - mondtam.

- Legalább te így gondolod. - sóhajtott fel.- De remélem tudod, hogy nem sétakocsikázásra készülünk.

- Sejtem. - morogtam.

- Holnaptól el kell rejtened a gondolataidat. Onnantól kezdve, hogy elindulunk semmit nem engedhetsz ki magadból. Egy apró foszlányt se. Bajba kerülök ha megtudnak bármit is rólam.

- Igyekezni fogok.

- Nem Ryuu, ez most nem a tanulásról szól. Nem igyekezned kell, hanem megcsinálnod. Érted már? - nézett komolyan a szemembe. Nyeltem egy nagyot, és bólintottam.

- Sok mindent nem tudtok rólam. Nem tudom, hogy mindezek után ki fogtok-e tartani mellettem. Nem fogok megharagudni ha nem. - túrt bele vizes hajába. Kicsit megnőtt mióta legutóbb levágtam neki. Nem tudom mért engem kért meg, amikor eddig is varázslattal csinálta. Ráadásul az elején tök béna voltam benne. Mégis mindig engem kért meg rá.

- Esetleg elmondhatnál pár dolgot. Úgy érzem, hogy nagyon sok mindenről nem tudok. És Kit sem. - jegyeztem meg, miközben a saját vörös hajtincsemet kezdtem el piszkálni. Az én hajamat is magam vágtam, de csak ritkán. Már a derekamig ért, de szerettem így hordani. Nem gondoltam, hogy rövid legyen. Így sokkal szebb.
Yoru nagyot sóhajtott, majd belekezdett:

- Ez egy hosszú történet lesz. 300 évvel ezelőtt kezdődött, amikor kitört a háború a feketék ellen....

Volt egyszer egy hatalmas fekete sárkány. A neve Graum volt. Abban az időben ő volt a leghatalmasabb a feketék között. A szürke füstös sárkányok is engedelmeskedtek neki, szigorú rendet tartott a fajtársai között, akik elismerték vezetőjüknek, és féltek is tőle. Egy igaz barátja volt, Yoru, aki nem sokkal maradt le tőle erőben és varázslásban. Minden vágyuk volt, hogy az egész világot megismerjék, és az uralmuk alá hajtsák. Jóban rosszban kitartottak egymás mellett, senki se merte elárulni őket vagy csak gondolni ilyenre. Már akkor is a fehér sárkányok uralták a sárkányok birodalmát, igazságosan és hatékonyan vezették az országot. Béke honolt, és minden faj elégedett volt, kivéve persze Graumot és a csapatát, akik a határhoz közel szerveződtek egy hatalmas városba. Ez az egy fekete pontja volt az ország térképének, szinte már külön államként működtek, nem voltak hajlandóak betartani a törvényeket, és sokat portyáztak a környező falvakban, akik miattuk félelemben éltek. Ezt megelégelte a király, akit Shirokinak hívtak. Levelet küldött Graumnak, aki a követ fejét küldte vissza neki. Miután a sokadik üzenetre se jött békés válasz, a fehérek elrendelték, hogy az összes fekete sárkány ellen elfogatóparancs van érvényben. Megtámadták a Fekete várost, ahol sokan elestek mindkét félnél, de a gyenge füstsárkányokból csak párszázan maradtak, mivel őket nem harcra teremtették. A csata két évig tartott, de végül a fehérek visszavonultak. Ezek után is próbálták még felvenni a diplomáciai kapcsolatot, de minden hiábavaló volt. Évekig nyalogatták a sebeiket, közben pedig rengeteg fekete sárkányt elfogtak és kivégeztek. Akkor is, ha nem a lázadókhoz tartozott. Graum megelégelte a várakozást, és kihívta a királyt egy párbajra. A harcra elkísérte Yoru is, de megígérte, hogy nem fog közbeavatkozni bármi is történik. A fehérek ravaszak voltak, és még a párbaj előtt elfogták Yorut, majd egy heves harc után Graumot is, akinek azonnal elzárták az erejét, és bebörtönözték. Yoru őrjöngve küzdött, de nem tudott szabadulni. Sokáig szenvedett egyedül a börtönben, azonban egy nap a sötét sárkányok serege meglepte a palotát, és kiszabadították Yorut, akit nem őriztek annyira szigorúan mint Graumot. Hatalmas csata volt a fehérek palotájában, ahol mindkét fél addig harcolt, amíg mindketten a kihalás szélére jutottak. Yoru belátta, hogy nem tudja kiszabadítani társát, így azzal a maroknyi harcossal akik maradtak, visszavonultak. Nem lett volna értelme új csatát kezdeni, így csak a sötétben bujkálva vártak a megfelelő pillanatra, hogy lecsaphassanak, és kihozzák a vezérüket. Ez a pillanat pedig most jött el, hiszen Yoru megölte a királyt, a fehérek pedig összezavarodtak, és jelenleg gyászolnak. Nem lennének képesek felvenni a harcot az egyre növő lázadók csapataival.

Elgondolkodva hallgattam a történetet amit Yoru mondott nekem. Olyan, mintha az eddig hallott legendák hirtelen valósággá váltak volna. Igyekeztem csendesen feldolgozni a hallottakat. Yoru türelmesen várt rám, kíváncsian vizsgálta meg a feltűnő gondolataimat, amiket jelenleg semmi kedvem nem volt elrejteni előle.

- Akkor még mindig léteznek a lázadók? És csak arra várnak, hogy újabb csapást mérjenek a fehérekre? - néztem végül rá.

- Igen. 

- És te is közéjük tartozol ezek szerint.

- Én vagyok a vezérük.-sóhajtott fel gondterhelten.