Már 3 napja voltam a mocsárban. Fogalmam se volt mégis hogyan szökhetnék meg. Amint volt egy rossz gondolatom, Yoru rám pillantott és ezzel teljesen megsemmisített. Mindenről tudott. Kittel egész jól elbeszélgettem, és még jól is éreztem magam vele. Mint kiderült már 10 éve, hogy Yoru idejött, és nem akar elmenni. Így már kezdtem érteni, hogy ennyire hozzászoktak a másikhoz. Yoru néha elmegy, a lidérc szerint ilyenkor vadászik. Kicsit megsajdult a szívem erre, ugyanis nagyon szerettem vadászni. Mégis csak ragadozó lények vagyunk, és fontos része a hús az étrendünknek. Én meg mióta itt vagyok legfeljebb csak mocsári növényeket, és iszap ízű halakat ettem, amit Kit készített nekem. Persze ez nagyon kedves volt tőle, de azért mégis csak... Ragadozó vagyok.

- Szóval kovácsnak tanulsz? Akkor azt a tőrt is te csináltad ami az oldaladon lóg?-kérdezte egyik nap. Kint üldögéltünk a kunyhó előtt, ő belelógatta a lábát az eléggé undorító és büdös vízbe, én ezt az élvezetet inkább kihagyva felhúztam és átöleltem a térdemet. Persze nyilván ő a mocsári lidérc. Teljesen normális, hogy ennyire jól érzi magát a büdös iszapban.

- Oh ezt? Igen én. Nem a legjobb munka, már van egy pár éve annak, hogy megcsináltam. Most sokkal jobbat tudnék készíteni.-meséltem neki kicsit fellelkesedve. Ilyenkor mindig jobb kedvem volt, szerettem a kovácsolásról beszélni. Yoru most se volt velünk, még reggel elment szerencsére. 

- Szép darab. Bár én nem igazán értek a fegyverekhez. Nincs is nagyon rá szükségem.

- Nincs? Akkor hogyan véded meg magad?-kérdeztem kíváncsian.

- Oh el se tudnak kapni. Nagyon egyszerű.-vigyorodott el, mire eltűnt a szemem elől, és már csak egy apró fénylő pontocska volt. Olyan volt, mintha egy miniatűr éjszakai csillag lett volna tőlem egy karnyújtásnyira. Szóval ez az a bizonyos lidércfény.

- Így csalogatod be az áldozataidat a mocsárba?-nevetve nyúltam felé, de azonnal elillant. Nem is tudtam követni a szememmel, olyan gyors volt.

" Igen. Bár inkább így védekezek ellenük, nehogy elkapjanak. Ha megijedek mindig így nézek ki." hallottam meg a hangját a fejemben. Ezek szerint ő is tud így kommunikálni, nem csak mi sárkányok szoktuk ezt a módot használni. " Azt hiszem amikor Yoru idejött az első 2 évem azzal telt, hogy megtanultam fenntartani az emberi alakomat."

- Most már nem is félsz tőle?

" Néha, de tudom, hogy nem bántana:" ujjaim körül keringett játékosan. Hirtelen felé kaptam, hátha meg tudom fogni, de ügyesen kicsusszant a kezemből. 

- Hogy lehetsz ennyire gyors?- lepődtem meg. Válasz helyett, csak újra és újra kireppent az ujjaim közül. Ezzel kergetőzésbe kezdtünk a kunyhó körül, de esélyem se volt ellene. Hirtelen dermedtem meg, amikor megéreztem a sötét jelenlétet a hátam mögött. Azonnal elfelejtkeztem Kitről, és szembefordultam a hazatérő fekete sárkánnyal, akinek a kezében egy nyúl volt. Természetesen kinyiffantva. A ház falához lapultam ijedtemben, pedig most nem is akart rám ijeszteni.

- Látom jól elvagytok.-jegyezte meg. Mintha egy kicsit durcás lenne? Persze rögtön megvillant a tekintete erre a gondolatomra. Ökölbe szorítottam a kezem. Mért kell neki belelátnia a fejembe? Teljesen kikészít.- Hoztam neked húst. Sütve eszed vagy így is jó lesz?-nyújtotta felém a dögöt.

- Öhm... Ha már több órája halott akkor... izé.. Inkább sütve.-motyogtam halkan. Elfordítottam a tekintetem róla, mert már nem bírtam tovább a mindentudó szemeit nézni. Az egész lényemen átlátott. 

Erre már nem válaszolt, csak bement a házba, majd ha jól hallottam nekiállt előkészíteni a húst. Most megsüti nekem? Tényleg? Óvatosan kukucskáltam be az ablakon, hogy bizonyítékot szerezzek a feltételezésemről.

" Yoru jól főz" Mondta a mellettem repkedő kis fénybogár. Oldalra pillantottam, majd újra megpróbáltam elkapni, de megint csak sikertelenül. " Ahhoz hamarabb kell felkelned." nevetett rám.

Egy órával később már olyan finom illatok lengték be a környéket, hogy rávettem magam, hogy bemenjek én is a házba. Hiába, a gyomrom menthetetlenül korgott, és Kit is bement már rég. Óvatosan tettem be az ajtót magam mögött. Percekig csak álltam, és néztem kettejüket, ahogy nagyban tárgyalják a hússütés fortélyait. Így most nem tűnt olyan félelmetesnek, sőt még a hangja is egész barátságos volt, ahogy a lidérchez beszélt.

- Ryuu gyere enni.-szólt nekem mire összerezzentem. A nevemen hívott. Azt hiszem kicsit lesokkolt vele.- Jobban tetszik a kölyök?-vonta fel a szemöldökét, mire én gyorsan megráztam a fejem, és közelebb mentem hozzájuk. Leültünk az asztalhoz, amit Kit megterített, majd végre Yoru feltette az ételt. Összefutott a nyál a számban. Annyira jól néz ki! Enyhén fűszerezve volt, és pont megfelelően ropogósra sütve. Már az illatától is bizseregtek az ízlelőbimbóim.

- Vegyél. Én úgyse eszek.-mondta engem figyelve. Biztos vagyok benne, hogy teljesen hülyének néz, ahogy ráizgulok a kajára, de nem tehetek róla. Napok óta nem ettem rendes húst.

- Én csak megkóstolom. Annyira nem szeretem ezeket a húsokat.-tette hozzá Kit.

Úgy nyúltam az étel felé, mintha tilosban járnék, de amikor megkaparintottam, azonnal visszahúztam a kezem, és falni kezdtem. 

- Hé Ryuu még meg is terítettem és te kézzel eszel?-vont kérdőre Kit, mire megakadtam.

- Bocsánat. Csak annyira finom.-pirultam el zavaromban.

- Hagyd őt enni. Amúgy is ritkán eszik evőeszközzel.-szólt közbe Yoru  már megint mindentudó arckifejezéssel. Nem tudtam mit reagálhatnék erre. Letettem a tányérra a húst, majd lenyalogattam az ujjaimat, és folytattam az evést, kicsit kulturáltabb módon , immár kés és villa segítségével. Csak azért is megmutattam neki, hogy tudok én szépen is enni. Bár nem ez az első, hogy így eszek náluk. Na mindegy. Lehet, hogy csak piszkálni akart. Nem tudhatom, mivel én nem vagyok képes olvasni mások gondolataiban. Célzón ránéztem, de csak egy szenvtelen hűvös arcot láttam kívülről. Ez így egyáltalán nem fair.

- Ha ennyire zavar rejtsd el a gondolataid.-mondta hátradőlve a székében.

- De nem tudom hogyan kell.-motyogtam.-mi vörösek nem vagyunk jók az ilyenekben.

- Fekete is vagy ne feledd. Majd megtanítom neked.-sóhajtott egy hatalmasat, mintha akkora szívességet tenne nekem. Mondjuk tényleg nagy dolog lenne. Riernforn egy igazi eldugott falucska volt, minden bonyolult mágikus dologtól mentesen éltünk, csak az egyedüli kék sárkány foglalkozott varázslással, és gyanítottam, ő se volt olyan nagy mestere.

- Jó.

-Kit, hozok be fürdővizet.-állt fel, majd otthagyva minket kiment egy hatalmas fadézsával a kezében. 

- Nem értem minek ennyire higiénikusnak lenni egy mocsárban.-puffogott a srác.- Bőven elég lenne havonta egyszer fürdeni de neki minden héten kétszer kell.-morgott magában.

- Én naponta szoktam... Mármint ha otthon vagyok.-jegyeztem meg. A lidérc erre teljesen elszörnyedt.

- Naponta? Nem hámlik tőle a bőröd? Hogy bírod? Ez borzalmas!-akadt ki. Halványan elmosolyodtam. 

- Kit! -Yoru robbant be az ajtón hirtelen.- Gyere azonnal, valaki átlépte a védőmezőt!-erre Kit máris kirepült fénybogárként az ajtón, akit követett egy hatalmas fekete sárkány is. Az egész egy pillanat alatt történt, rám zuhant a csend és az egyedüllét. Percekig csak majszoltam az éppen számban levő falatot, amikor hirtelen felderült a tekintetem. Egyikőjük sincs itt! Felpattantam, bepakoltam a táskámba a maradék kaját, majd azonnal útnak indultam. Átváltozva emelkedtem a mocsár fölé. Itt az én esélyem! Most vagy soha! Úgy tűnt nagyon elfoglaltak lehettek a betolakodókkal, mert minden gond nélkül a mocsár körül lengő köd fölé jutottam. Innen már beláttam az egész környéket, elég messze voltam a hegyektől, de gyors szárnycsapásokkal átszeltem a távot, hátra se nézve buktam át a gerincen. Ugye nem vett észre? Biztos észrevett, annyira nem hülye. Csak ne kövessen... Egy hatalmas ordítás rázta meg a környéket. Minden beleremegett. Vajon most jött rá? Vagy történt velük valami? Megráztam a fejem. Mindegy, nem az én dolgom. Már csak előre néztem. Az otthonom felé.