Remegő kezekkel ültem egy leszakadt oszlop darabon. Már leszállt az éj, és  feljött a nap, de én órák óta egy helyben ültem mozdulatlanul. Elmémben újra és újra felvillant a csata zárójelenete, ahogy a mesterem és Graum egymás karjaiba omlanak, majd megcsókolják egymást. Abban a pillanatban még úgy éreztem, hogy ez így van jól. Annyira egymásnak voltak teremtve. Két ősi sárkány, évszázadok óta együtt volt, majd szétszakadt, és most újra találkozhattak. Első látásra meg tudtam mondani. Rögtön utána leesett, hogy mi is történt.  Hogy ez számomra mit is jelent. Ha eddig sikerült is túlélnem, akkor mégis úgy éreztem, hogy tőrt döftek a szívembe. A katonák felujjongtak, Fargas mosolyogva figyelte a kettő újra találkozását. Szörnyen éreztem magam. Most nyertem meg egy csatát, mégis úgy éreztem, hogy hiábavaló volt az egész. Nekem itt se kéne lennem. Felesleges vagyok.

Könny szökött a szemembe. Dühösen töröltem le. A bizonyos csók után azonnal elkezdtem körbejárkálni, és Flynnt keresni. Senki másra nem számíthattam csak rá. Az egyedüli sárkány akiben megbíztam minden feltétel nélkül. Legalábbis mostantól.

- Flynn! Hahó! Hol vagy? - hangom egyre nyugtalanabb és sürgetőbb lett, ahogy lassan rá eszméltem, hogy nincs sehol a keresett személy. Ekkor kezdtem kétségbeesetten végigjárni a lerombolt várost és palotát, hogy legalább a holttestét megtaláljam. 

Egész éjjel kerestem.

Eredménytelenül.

Ennyi idő alatt már minden halottunkat felszámolták, és elégették, ezért ültem jelenleg egyedül az oszlopon, és néztem távolról a máglyatüzeket. A seregünk nagyja oda. A fehérek seregének is. Nem folytatódott a harc tovább miután Graum kijutott. Elértük a célunkat, így mi onnantól nem támadtunk. A fehérek ennek csak örültek.

A reggeli nap sugarai próbálták melengetni a könnyektől fagyos arcom. Fáztam. Nem volt hideg, a hó is olvadozott még az éjszaka közepén is, mégis egész testemet megborzongatta a hűvös levegő. Lepillantottam csúnya pikkelyes kezeimre. Jelenleg nem tudtam foglalkozni vele. Majd elmúlik. Biztos voltam benne, hogy a testem minden egyes négyzet centiméterét befedte a feketés vöröses szaruréteg, de most kisebb gondom is nagyobb volt ennél. 

Két alak közeledett felém. Nem akartam ezt a találkozást. Lelkileg még nem dolgoztam fel. Nem voltam rá kész.

- Szia Ryuu.- Yoru lépett oda hozzám, Graummal az oldalán. Nagy nehezen rávettem magam, hogy alaposan szemrevételezzem a férfit.

Hosszú éj fekete haja rendezetten pihent a hátán. Egészen a derekáig leért, befedve ezzel teste nagy részét. Már kapott új ruhát, Yoruéhoz hasonlatos fekete páncél volt rajta. Fegyver nem volt nála. Tekintetünk összetalálkozásakor megállt bennem az ütő. Yoru kisugárzása és jelenléte se volt semmi, de az övé egyszerűen sokkoló volt. Kemény vonásai voltak, sárga szeme szinte magába szippantott, és nem eresztett.

- Hé, Grau, hagyd szegényt.- bökte oldalba Yoru a társát. Egy csapásra szertefoszlott a bajlós aura. Kifejezetten nekem címezte azt az előbb, bár nem értettem mért. Talán csak tesztelni akart, hogy mit reagálnék rá.

- Ryuu, ő itt Graum... a.... - Yoru itt elakadt és kicsit félénken pislogott felváltva rám és párjára.

- A kedvesed. - fejeztem be helyette a mondatot hűvösen. 

- Igen. - sóhajtott fel a férfi.

Leugrottam az oszlopról, ami eddig az ülőhelyemül szolgált, majd odasétáltam eléjük.

- Ryuu vagyok. Yoru tanítványa.- nyújtottam a kezemet felé. Ő azonnal elfogadta és megszorította. - és szeretője. - tettem még hozzá szemrebbenés nélkül.

- Igen, tudom. - mondta mély hangján. Értetlen arcomat látva elmosolyodott. - Yoru már megosztotta velem az elméjét, így mindenről tudok ami az elmúlt kétszáz évben történt vele.

Beharaptam az ajkam. Megosztotta vele? Úgy, ahogy velem sose. Csak rájuk kellett nézni, és meg tudtam mondani, hogy tökéletes az összhang és a kémia köztük. Testileg, lelkileg. Elég gyanús volt, hogy jelenleg is össze voltak kapcsolódva, mert néha jelentőségteljesen egymásra néztek . 

- Örültem. - biccentettem a nagy vezér felé, majd otthagytam őket. A jelenlétem teljesen értelmét vesztette.

***

Egy nap után repültünk vissza a megmaradt lázadókkal a Határ-hegységbe. Sárkány alakban utaztunk, jelenleg nem kellett félnünk semmitől, a nagy csata lezajlott, most egy ideig nem is lesz semmi ilyesmi. Mindenki visszavonul az odújába és megerősödik mielőtt újra lecsapna. Talán majd újabb 200 év múlva. A távot most egy hét alatt tettük meg. Repülve és negyed annyian sokkal gyorsabban tudtunk haladni mint idefele jövet.

Flynn nélkül indultunk útnak. Se híre se hamva nem volt a szürkének. A szívemben egy hatalmas űr tátongott miatta. Szükségem lett volna a barátomra, de még csak azt se tudtam, hogy mikor vált le tőlünk. A füstben nem vettem észre semmit. A nagy izgalmak miatt fel se tűnt, hogy már a trónterembe se tartott velünk. Tanácstalan voltam. Ha jól van, biztos voltam benne, hogy vissza fog térni. Talán csak elkeveredett. Persze tudtam, hogy ez nem lehetséges, de ezzel vigasztaltam magam. A lehető legrosszabb érzés volt az, hogy konkrétan semmit nem tudtam róla. Se élve se halva nem találtuk. Lehet, hogy elvitték, elfogták, vagy csapdába került. Üresnek tűntek a napok nélküle. Senkivel se voltam hajlandó beszélni. Összeszedtem a cuccomat amint visszatértünk a Sötét Táborba, és betanyáztam Flynn jurtájába. Éjjel nappal csak rá vártam. Hittem benne, hogy egyszer csak belép az ajtón és minden folytatódik úgy, ahogy eddig. 

Hirtelen nyílt az ajtó. A szívem nagyot dobbant. Azonnal felpattantam, várva barátom érkeztét.

Egy sötét alak lépett be. Szomorúan roskadtam vissza a tűz mellé.

- Elég csalódottnak tűnsz. - Yoru lassan leült velem szembe. Nem akart közelebb jönni hozzám. Érezte, hogy nem látom szívesen. Felpillantottam rá, mire megrándult a szeme. Csak egy pillanatra.

- Csalódott is vagyok. - mondtam. Tudtam mit nézett ennyire. A pikkelyes arcom. Mindig is hajlamos voltam a pikkelyesedésre, hiszen az arcomon eddig is volt pár kisebb folt ami a tinédzserkorom lenyomata, azonban a mostaniak már több mint egy hete nem húzódtak vissza. Hiába akartam lekaparni, amikor regenerálódtam az idegesítő foltok is visszatértek. Amíg utaztunk vissza, nem foglalkoztam vele, viszont nem hagyhattam, hogy mások így lássanak ennyi idővel a csata után. Hiszen már vissza kellett volna húzódniuk. Három napja ki se tettem a lábam Flynn jurtájából. Valamennyi harapnivalót találtam, de nem igazán volt étvágyam, így a kinézetem is beteges és sápadt volt. Nem beszélve a teljesen szabálytalan hatalmas pikkely foltokról amik ellepték a testemet. Egyszóval szörnyen néztem ki.

- Ryuu... Flynn életben van. Ha halott lenne megtaláltuk volna a hulláját. - kedves hangja, most az idegszálaimon táncolt. Nem éreztem azt a biztonságot amit eddig.

- Tisztában vagyok vele. Akkor mégis hol van? Azt nem tudod? A nagy ősi sárkány nem tudja kideríteni, hogy merre kószál a másik tanítványa? - támadtam neki. Még nem emeltem fel a hangom. Annyira.

- Nem találom. - rázta meg a fejét. 

- Lehet, hogy a kínok kínját éli át valamelyik fehér elzárt tömlöcében! Amíg te Graummal hemperegsz, ő lehet épp az életéért küzd. - szemembe könnyek szöktek. 

- Mindent megtettem már érte amit tudtam. 

- Nem kellett volna elengednem a kezét. - ráztam meg a fejem. 

- Okos gyerek. Feltalálja magát. Ha ad valamilyen jelet magáról, azonnal visszahozom. - ígérte a szemembe nézve, de én már nem hittem neki. Elvesztette a bizalmam.

Elővett a zsebéből egy gyümölcsöt. Éles szaglásom azonnal érzékelte az édes illatot. Akaratom ellenére is megkordult a gyomrom.

- Egyél. - nyújtotta át nekem a tűzön keresztül. Válaszul csak elfordítottam a fejem. - Nem zárkózhatsz be ide életed végéig. 

- Ha nem eszek, akkor már nem lesz sok hátra az életemből. - morogtam.

- Ryuu! - Yoru elővette szigorú apai hangnemét, amit annyira utáltam.

- Mit vársz tőlem? Hogyan kellene viselkednem ezek után? Évekig hazudtál nekem, elhittem, hogy csak én létezem számodra, és szeretsz... Mindvégig csak kihasználtál, hogy közelebb kerülj életed igazi szerelméhez. Egy eszköz voltam a kezedben. 

- Szeretlek Ryuu. Tudod, hogy így van. - hangja kicsit kezdett kétségbeesetté válni. - Graum a párom. A lelki társam. Őt is szeretem. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, és több száz éve vagyunk együtt. Mindkettőnknek megvan viszont a szabadsága arra, hogy mást is szeressen. Nem vagyunk önzők ilyen téren a másikkal szemben. Nem fogom elzárni magam az új szerelemtől.

- Én ezt nem tudom megérteni. - ráztam meg a fejem. - Biztos fiatal vagyok még, de jelenleg nem vagyok képes rá. Szerinted Graumot nem zavarja a jelenlétem? Úgy nézett rám, mintha bármelyik pillanatban kitekerhetné a nyakam.

- Az... - Yoru látszólag  zavarba jött. - Csak tesztelni akart téged. Igazából semmi baja nincs. Tetszel neki. Mármint... nem úgy.

- Aha. - válaszoltam semlegesen.

- Jobban meg kellene ismerned. Csodálatos világ rejlik benne. A mágikus képességei sokkal nagyobbak mint az enyémek. Sokat tanulhatnál tőle. 

- Nem érzek késztetést arra, hogy megismerjem.

- Kérlek. - a szemébe nézve láttam Yorun, hogy szenved. Nem értettem, hogy mért könyörög itt nekem. Mért nem megy vissza élete párjához, és éli az életét?

- Hagyj.

- Akkor legalább egyél. Vagy gyere ki. Bármikor visszajöhetsz. A szobád ott vár rád. - próbálkozott tovább. Dühösen kifújtam a levegőt.

- Ryuu...

- Mégis hogy mehetnék így ki bárhova? - fakadtam ki. Széttártam a kezeimet. - Úgy nézek ki mint egy nyomorék. Undorító lett ez az alakom. Nézd meg az arcom! - hajoltam közelebb hozzá, hogy jobban lássa a tűz fényénél a pikkelyeket, amik az orrom hegyétől, a fülemig foltokban belepték az arcomat. A hajam még a régi volt.

- Ez teljesen normális Ryuu. El tudod rejteni.

- Hogy tudnám? Nem élhetek egész életemben így.

- De élhetsz. - komoly mély hangja bezengte a szobát. A következő pillanatban, már nem az a Yoru volt akit eddig ismertem. Vagyis ő volt, de a bőrén feltűntek az éj fekete pikkelyek. Nem foltokban, vékonyan, ahogy rajtam. Vastag szarupáncél borította be egész testét. Haja hosszan omlott a hátára, erősebb és keményebb volt mint az amit én ismertem.

- Yoru...? - elakadt a lélegzetem. - mi ez... - visszazuttyantam a helyemre. Észre se vettem, hogy valamikor felálltam.

- Ez az igazi alakom.

- Az igazi?

- Igen. Ez egy olyan alak, amiről senki nem tud, csak Graum és te. Talán Fargas is látta egyszer. - tűnődött el a végén. 

- De...

- Nekem nincs hajlamom rá, viszont hosszú évek vannak a hátam mögött, és olykor nehéz pillanatok. Egy idő után elkerülhetetlen, hogy ennyire megváltozzon a külsőnk. Ez minden egyes sárkányra igaz.  - kezdte nyugodtan magyarázni. Végre figyeltem arra amit mond, és ez jól esett neki. Olyan érzésem lett, mint amikor megkaptam a felvilágosítást Rokutól.

- De senkit se látok így mászkálni.

- Ez egy kényes téma a sárkányoknál. - beletúrt a hajába. - mintha felvilágosító órát tartanék neked úgy érzem magam. - mosolyodott el. Ezek szerint egyre járt az agyunk.

- Már van benne gyakorlatod. - vontam meg a vállam. 

- Igaz. - szeme rajtam nyugodott egészen amíg nagy levegőt nem vett, hogy belekezdjen a magyarázatba.

- Varázslattal tartjuk fent. Az amit látsz, az az arc, ahogy amúgy kinéznék pikkelyek nélkül. Ha másmilyet akarnék, azt sokkal több fáradságba és koncentrációba kerülne. Van aki kísérletezik vele, de én nem akartam. A titok az, hogy csak a pikkelyeidet tünteted el. Olyan varázslat, amit ha magadra raksz, akár évekig is megmarad a hatása. Nyilván az erődtől függ, na meg attól, hogy közben mennyi olyan hatás ér, ami miatt még jobban kipattogsz.

- Akkor ez azt jelenti, hogy Graum, Grimor, Fargas... Ők is így néznek ki? - ámultam el.

- Nem csak ők. Általában akik túl vannak már a 200-on, azoknak szükségük van erre. Megtanítom neked jó?

Haboztam. Yoru próbálta visszanyerni a bizalmamat, és a pozícióját, mint a mesterem. Mivel egyenlőre nem a mesterrel volt bajom, hanem inkább mint szeretővel, így végül rábólintottam.

- Jó.

- Hunyd le a szemed. Emlékszel az alakváltoztatásra ugye? Most csak a plusz rétegre koncentrálj az arcodon. - mély hangja meditatívan vezetett egészen addig, amíg megtanultam mit kell tennem. Felcsillant bennem egy apró remény, hogy akkor az eredetileg arcomon lévő pikkelyeket is le tudom így tüntetni. Amikor először húsz éves koromban megjelentek, napokig nem mertem előjönni. Addig nem tudtam, hogy túlzott hajlamom van a kipikkelyesedésre. Szerencsére azóta csak egy két folt jelent meg újra. Amíg meg nem érkeztem ide a sötét Táborba.

- Ügyes. Most nyisd ki a szemed. Itt egy tükör. - keresett Yoru Flynn cuccai közt egyet, hogy felém nyújtsa. Ő már újra a régi volt, a fehér bőrével, rövid hajával. 

Belepillantva megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem. Minden eltűnt. Minden felesleges pikkelynek nyoma veszett. Ami velünk született, a karunkon, a combunkon és az ágyékunknál lévő foltok nem zavartak. Olyanja mindenkinek volt, meg nem is voltak olyan helyen, amit bárki láthat. 

- Tetszik? 

- Ahham. - bólogattam. Megtapogattam a sima bőrfelületet. 

- Esetleg kijönnél akkor? - kérdezte félve a válaszomtól. Rávillant dühös tekintetem. - Nagyon hiányzol. Visszaköltözhetnél hozzám.