Valami hideg és nedves ért a homlokomhoz. Megrándult az arcom, és lassan kinyitottam a szemeimet. Az első amit megláttam, az a rengeteg növény volt, ami a plafonról lógott lefelé, hogy száradjon. Aztán beúszott a látóterembe egy hatalmas kéz, amin néhol fekete pikkelyek rajzolódtak ki. Egy cseppet sem tiszta vizes ruhával ért hozzám, gondolom olyan szándékkal, hogy lejjebb vigye a lázamat, bár mintha sokkal jobban érezném magam. Óvatosan koncentráltam rá a lábamra, de a sebnek nyoma se volt. Megmozgattam a lábujjaim, de nem éreztem fájdalmat. Tényleg segített volna? Felpillantottam, hogy végre szemügyre vehessem megmentőm arcát, aki már egy ideje meglepve vizslatott sárga szemeivel. Percekig csak bámultam őt, a keleties vonásait amik nagyon jellegzetessé tették a megjelenését. Rövid haja elöl a szemébe lógott, vékony ajkait egy vágott sebhely szelte át, ami akaratlanul is odavonzotta a tekintetem. Vajon mi történt vele, hogy ilyen nyomot hagyott rajta? Biztos régi és izgalmas történet lehet.
- Jó reggelt - köszöntött mély hangján, amibe az egész testem beleremegett. Ahogy megszólalt, szinte betöltötte a helységet a jelenléte. Valami olyan ereje és ősi lénye volt, hogy teljesen letaglózott. Mintha nem is evilági lény lenne. Ökölbe szorítottam a kezemet. Akaratlanul is megijedtem tőle. Felfoghatatlan volt számomra. Lassan felültem, és kicsit hátrébb húzódtam tőle. Ez neki is feltűnt.
- Ne haragudj. Elfelejtettem, hogy a fiatalokra mennyire hatással vagyok.- arrébb húzta a széket amin ült, ezzel nagyobb teret hagyva nekem. Kicsit kizökkentett azzal amit mondott, de azért nem engedtem le a védelmem. Valahogy a múltkor amikor a sárkány alakjában volt, sokkal jobban passzolt hozzá ez a kisugárzás, de így emberi formában annyira sokkoló élmény volt. Vékony testalkata, bár erőtől duzzadt, kicsit hiteltelenné tette azt a jelenlétet, amit árasztott magából.
- Én... - nyitottam ki a számat. A hangom rekedt volt, nem igazán akart megszólalni. - Én... köszönöm - szinte suttogtam, nem mertem többet kinyögni. Erre megvillantak a szemei. Hirtelen hangos csattanással nyílt az ajtó, majd egy fura szerzet lépett be rajta.
- Yoru, itt van a hínár. De amíg nem ébred fel addig úgyse tudja megenni. - egy fiatal kreol bőrű fiú volt, a ruhája és a bőre is tiszta kosz és sár, mintha most szabadult volna egy sárfürdőből. Ragyogó barna szemei kitágultak amikor találkozott a tekintetünk. Kócos, vizes hajában egy két mocsári növény is díszelgett.
- Felébredt! - az arca kivirult, és vidáman jött közelebb hozzám, hogy megvizsgáljon.- ettél már? - kérdezte, mire bizonytalanul megráztam a fejem. - Yoru, mért nem adtál neki enni amint felkelt? Napok óta eszméletlen volt, biztos, hogy nagyon éhes. - azzal máris eltűnt, csak hogy pár perccel később egy gőzölgő tállal a kezében térjen vissza. Ha jól láttam valami zöld színű leves lehetett. Nem igazán tetszett, de nagyon éhes voltam, és eszembe se jutott, hogy esetleg meg akarnak mérgezni. Hiszen pont, hogy kigyógyítottak egy mérgezésből.
- Menj arrébb - tolta el a fiú Yorut, aki így kénytelen volt felállni, és messzebbről végignézni, ahogyan szépen lassan leküszködöm ezt a valamit. Nagyon furcsának találtam kettejüket. Az egyik egy ősi fekete sárkány, a másik meg... Nem tudom mi lehet, de biztos ő is valami erős lény, ha ilyen barátiasan kezeli a fekete hajút.
- Hol vagyok? És ki vagy? - kérdeztem halkan a fiútól, aki erre felnevetett. Eszem ágában se volt Yorut megkérdezni, hozzá se mertem szólni.
- az én nevem Kit. Az enyém volt ez az egész mocsár mielőtt ez a böszme nagy sárkány a nyakamra nem telepedett-bökött fejével a mögötte állóra, aki erre sértődötten felhúzta az orrát.
- A tied a mocsár? Akkor te egy...- kezdtem, de a szavamba vágott.
- Egy mocsári lidérc vagyok - bólogatott lelkesen. Nekem erre felcsillant a szemem. Találkoztam egy igazi mocsári lidérccel!
- te pedig a közeli faluban laksz ugye? - erre bólogattam, de aztán félve beharaptam az ajkam.
- Honnan tudsz a faluról? Nagyon nehéz egy nem idevalósinak megtalálni. - kérdeztem.
- az utóbbi 50 évben itt laktam. Hülye lennék ha nem tűnt volna fel, hogy van egy falu a közelben. Reméltem, hogy senki nem téved erre, de úgy látszik ez elkerülhetetlen volt.
- Eltévedtem. És amikor megláttam a fényt gondolkodás nélkül követni akartam. Sose láttam még mocsári lidércet. - vallottam be. - nem is tudtam, hogy ilyen vizes terület van a hegyen túl. Nem sokat járok ebbe az irányba.
- Hogy hívnak? - kérdezte Kit.
- Akai Ryuu vagyok. - mutatkoztam be. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a Kit háta mögött lévő Yorunak felszaladt a szemöldöke a homlokán. Valami baj van a nevemmel? Legszívesebben megkérdeztem volna, de nem mertem.
- Csak furcsának tartom, hogy egy félvért ennyire befogadtak a vörösök a családjukba, hogy még a nevüket is felvehetted. - válaszolt a kimondatlan kérdésemre. Tud a gondolataimban olvasni?
- Igen tudok. - mosolyodott el halványan.
- Yoru így csak megijeszted. Biztos van oka, hogy mért fogadták be nem? Hol vannak a szüleid kölyök?
- Mi... De... Én nem vagyok félvér - néztem rájuk értetlenül.
- Már hogy ne lennél az. Láttál valaha is másokon olyan pikkelyeket a faluban mint ami rajtad van? - kérdezte Yoru mennydörögve, mire kicsit összébb húztam magam. Mintha utólag kapott volna észbe, visszavett magából és még halkan hozzátette. - Bocsánat.
- Nem láttam... De minden vörös más egy kicsit nem?
- De nem jellemző a fajtátokra a fekete szín. Esetleg a narancssárga, de az, hogy feketével legyen keverve, csak is félvér származásra utal.
- De.... - forogtak a kerekek az agyamban, hogy ez mégis hogyan lehetséges. Hiszen mindig is a faluban nevelkedtem. A szüleimet nem ismertem, mert elvileg már régen meghaltak. Roku bácsikám és a neje fogadott be, mindig is családtagként kezeltek engem, bár ahányszor a szüleim felől érdeklődtem nem feleltek semmit. A falubeliek nem igazán szívleltek, de azt hittem, azért mert egy árván maradt fiú vagyok, aki csak nyűg. Bár volt aki rám se bírt nézni. Lepillantottam a karomra, amin a fekete és vörös szín keveredett a pikkelyeimen. Nem az egész kezem volt pikkelyes, csak a vállamtól nagyjából az alkaromig futott egy nagy folt. Az arcomon is volt, meg még egyéb intimebb részeken is, bár azokat úgyse látta senki rajtam kívül. Persze a talpamat is befedte az erős réteg, így megkönnyítve a mezítláb közlekedést. Ennek ellenére szerettünk különböző lábbeliket hordani.

- Már a szagodon is érezni, hogy van benned fekete vér. Na meg a kisugárzásodon is.- szólalt meg Yoru. Az arcát elnézve valószínűleg minden egyes gondolatmenetemet végigkövette. Kissé kellemetlenül érintett dolog. Egyáltalán nem örültem neki.

- Nekem nem mondta senki- válaszoltam halkan.-nem tudtam... Vajon ők tudják? Az egész falu?-pislogtam fel kettejükre kétségbeesetten.

- Minden bizonnyal tisztában vannak vele. Máskülönben nem viselkednének úgy ahogy.

- Szerintem is. - bólogatott Kit.

- Vissza kell mennem. - keltem ki az ágyból

- Nem! - förmedt rám Yoru, mire egy láthatatlan erő visszalökött. Belesüppedtem a párnába, mozdulni se bírtam.

- Nem mehetsz el. Eddig is csoda, hogy nem mondtad el senkinek, hogy találkoztál velem, de sajnos nem bízok benned annyira, hogy újra elengedjelek. - szúrósan méregetett, én meg már remegtem a félelemtől, olyan fenyegető volt a jelenléte. Oldalra pillantottam Kitre, de ő mintha meg se érezte volna. De hiszen ez bárkire hasonlóan hatna. Mégis hogy képes még nem sírva könyörögni Yorunak, hogy hagyja abba?

- Kit már hozzászokott a jelenlétemhez. De szerencsére te még nem. Így legalább felhasználhatom ellened. Talán sikerül ezzel itt tartani. Vagy megöllek. - közölte a választási lehetőségeimet. Ez nagyon biztatóan hangzott. Nagyot nyeltem. Most mégis mit kellene tennem?