Feltűrtem az ingujjamat, majd újra nekiestem a vasdarabnak, hogy végre elnyerje azt a formát, amit akarok. Már három nap eltelt a találkozásom óta a feketével. Szerencsére nem talált rám, én meg nem voltam hülye, hogy újra kimenjek hozzá. Még nem gyógyultam meg, most is csak úgy csorgott rólam az izzadság, a karomban is kevesebb erő volt, mint szokott lenni. Rendesen megdolgoztatott ez az egy csákány amin dolgoztam. Már rég be kellett volna fejeznem, de én képtelen voltam olyan erőbedobással csinálni, ahogy szoktam.
- Ryuu, mikor leszel már kész? - összerezzentem mesterem hangjára. Már hallottam is súlyos lépteit, ahogy közeledett felém, majd megállt mögöttem.
- Még kell egy kis idő. - szuszogtam kifulladva.
- a megrendelő már az ajtóban toporog es várja a szerszámát, mert így nem tud dolgozni. - fonta keresztbe a kezét.
- Még szükségem van egy órára. Sajnálom - mondtam, fel se nézve a munkából.
Megéreztem erős ujjait a vállamon, megálltam, és szembefordultam vele.
A tekintetében aggodalom csillant. Kezét a homlokomra tette.
- Lázas vagy. Mingyárt megolvad a kezedben a kalapács. Hagyd abba, majd én befejezem. Indulj és keresd fel az orvost, majd pihenj le. Ilyen állapotban nem engedem, hogy dolgozz. - közölte velem.
- Igen mester-hajtottam le a fejem szégyenkezve. - Sajnálom. - mondtam, majd átadtam neki a munkát, és kibicegtem a műhelyből.
Kicsit dühös voltam. Nem a mesteremre. Magamra. Mi a baj velem? Sose szoktam beteg lenni. Elég szívós a mi fajtánk, és nagyon ritkán vagyunk betegek.
- Hé, Ryuu minden rendben? - egy nálam is fiatalabb lány jött oda hozzám, aggódva fogta meg a karomat. Az unokatestvérem volt, Kiyo. Neki is hosszú vörös haja volt, mint itt szinte mindenkinek, bár talán egy árnyalattal világosabb volt mint az enyém. Rikító zöld szemei voltak. Hiába álltunk rokonságban, egyáltalán nem hasonlítottunk egymásra. Az én sárga szemeimmel eléggé kitűntem a többiek közül.
- Persze. Csak szerintem keveset aludtam és kimerültem. - hazudtam szemrebbenés nélkül. Nem igazán tudtam mit mondani neki. Csak haza akartam menni.
- Felvigyek neked egy kis levest? Anya csinál ma. Szívesen viszek. - ajánlotta fel, de mosolyogva megráztam a fejem.
- Köszönöm nem kell. El tudom látni magam. Tényleg csak egy kicsit pihennem kell.
-Voltál..?
- Voltam orvosnál 2 napja igen.
- Már két napja rosszul vagy? - akadt ki. Lekevertem egy pofont a képzeletemben. Pont így kell lebuktatnom magamat.
- Igen, de kaptam gyógyszert rá és nemsokára rendbe fogok jönni. Azt mondta lehet, hogy rosszabbodik egy kicsit, de ez a gyógyulási folyamat része. - kamuztam a lánynak tovább. Minden szavamat elhitte, hiszen én vagyok a megbízható bátyus, aki mindig ott van és megvédi ha kell. Ő is a kovácsműhelyben tanult mint én, de még csak 17 éves volt, csak 3 éve kezdte kitanulni a szakmát, így még kezdőnek számított.
- jól van. Azért ha rosszabb lenne szólj. Nem akarom, hogy magadra maradj amikor szükséged lenne valakire aki gondoz és támogat. - mondta őszintén. Ilyenkor kicsit elszégyellem magam, hogy becsapom szegényt, de muszáj így tennem. Soha egy rossz szót nem mondott rólam és én se róla, de egy bizonyos fal mindig is ott volt köztünk, hiába szinte testvérekként nőttünk fel.
- Megyek és lepihenek rendben? Jó munkát. - simítottam meg az arcát, majd mosolyogva elrugaszkodtam a földtől.
Felszálltam a házikómhoz, de csak a szárnyaimat hívtam elő, most nem volt kedvem teljesen átalakulni. Még szerencse, hogy a sárkány testrészeinket külön külön is meg tudjuk idézni. Behúztam a függönyt, így senki nem látott be. Kis fényt gyújtottam, majd a kisasztalhoz sétáltam, amin egy fémtálcán fekete kövek voltak. Fölé tettem a kezem, elmormoltam egy rövid varázsigét, aminek hatására a kövek izzani kezdtek. Már hidegek voltak az éjszakák, és ezzel a kis trükkel könnyen meg tudtuk oldani a fűtést. Bár nem vittem túlzásba, hiszen a vörös sárkányok híresek voltak a magas testhőmérsékletükről, ennek következtében pedig a forróvérűségükről. Leültem az ágyamra, majd levetkőztem. Aggódva vizsgáltam meg a lábamon lévő karmolást. Nem hogy gyógyult volna, inkább egyre csúnyább lett. Fekete genny szivárgott belőle, és rettenetesen fájt. Mintha meg lennék mérgezve. Főztem magamnak egy teát, és feltettem egy újabb borogatást a lábamra, ami egy kicsit enyhített rajta, de tudtam, hogy ez nem egy végleges megoldás. A faluban senki se volt ismerős a fekete sárkányok körében. Hallottam valami olyasmiről, hogy mérgezőek, de eddig nem hittem el. Ezt csak ő fogja tudni meggyógyítani, éreztem. Vajon itt van még? Muszáj lesz megkeresnem. Ha nem sikerül, bele fogok halni. Persze lehet, hogy ő fog megölni. Mindegy, mert így is úgy is meghalok. Túl fiatal vagyok még ehhez. Nyugtalan gondolataimnak se vége se hossza nem volt, így muszáj volt a tettek mezejére lépnem. Kis pihenés után összepakoltam egy kevés élelmet, meg egy tőrt, amit még én készítettem. Bár belegondolva teljesen felesleges, hiszen ha harcra kerül a sor, úgyis át kell változnom és a kis éles fémdarab haszontalanná válik. Végigfutott rajtam a hideg a gondolatra, hogy mekkora volt a sárkány alakja. Biztos, hogy az emberi alakjában is esélytelen lennék ellene. Megmostam az arcomat, és összefogtam hosszú vörös hajamat. Lehet nem fogok visszaérni estig, vagy az is lehet, hogy sose.
Körbenéztem a szobámban. Nagyon szerettem itt lakni. Otthonos, faburkolat volt mindenhol, az ágyam fejtámlája a falhoz volt illesztve, rajta rengeteg szőrme és bunda volt, meg egy két párna is. A padlón is több állatbőrből készült szőnyeg volt, így igazi meleg hatást keltett az egész. Természetesen az én zsákmányaim szőrméi voltak, bár valamelyiket ajándékba kaptam. Az egyik sarokba volt a kis tűzhelyem, és a konyhapult, mellette egy kicsi asztal és két szék. Egy személyre volt berendezve, mivel sose volt senki mellettem. Mióta el tudom látni magam egyedül élek. Nem akarok senki terhére lenni. Meg aztán nem is nagyon szeretnek a falusiak, persze a nagybátyámékon kívül. Ők neveltek fel, így valamennyire nyilván kötődnek hozzám.

 A konyha mellől nyílt a fürdőm. A padlóba süllyesztve volt egy hatalmas medence, amibe kétszer is belefértem. A vízellátás is mágikusan működött, nagy szerencsénk van, hogy ilyeneket még meg tudunk csinálni. Mi vörösek alapból nem vagyunk jók a varázslásban, inkább a fizikai erőnk a nagy, és a harcban jeleskedünk, azonban lakik itt egy-két kék sárkány, aki ért ehhez, így ők ügyesen megoldják ezeket, és jól is élnek belőle. Mindenki szereti őket és tiszteli, bár valamennyire tartják a távolságot tőlük, hiszen mégse vörösek. Elgondolkodva álltam a szobám közepén, egy fájdalmas sóhaj szakadt fel belőlem. El kell indulnom. Átalakultam, majd kirepültem. Egyenesen felfelé, a fény felé vettem az irányt. Most szép volt az idő, jó látási viszonyokkal. Legalább nem fogok eltévedni. A megfelelő magasságban megálltam majd irányba álltam. Úgy két óra repülés következett. Sebesülten nem tudtam úgy haladni ahogy szerettem volna, és minden egyes szárnycsapásnál éreztem, hogy fogy az erőm. Nem akartam megállni pihenni, így amikor végre elértem a mocsár szélét, erőtlenül összerogytam. Ilyen állapotban simán meg is ölhet minden szó nélkül. Fáradtan pislogtam körbe, de a mocsarat most is rejtélyes köd borította. Enyhén kénes volt a levegő, bár nem éreztem úgy, hogy mérgező lenne. Puha lépteket hallottam meg közeledni, erre felemeltem a fejem. Megpillantottam egy sötét alakot. Ő az. Utolsó erőmből még visszaváltoztam emberré, és kétségbeesett pillantásokat küldtem irányába. Amikor megszólalt, én már nem tudtam, hogy mit mondott, csak a mély erőteljes hangja zengett a fülemben, és minden elsötétült.