Elkészült! Végre! Boldogan vettem szemügyre a saját kezem munkáját egy újabb nap után. Nagyon gondos és részletes fegyver volt. A markolata tele kígyózó ágakkal, a közepén még üres volt a markolatkő helye, de már nem sokáig. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mit is tehetnék oda. Egyfelől ott volt a nyaklánc, benne azzal a furcsa kővel amit Yorutól kaptam a harmincadik születésnapomra. Nagyon tetszett, és azóta is mindig rajtam volt, de úgy éreztem, hogy mivel ez nem az én kezem munkája, így nem lenne illendő, ha ezzel díszíteném a kardomat. Teljesen a sajátomnak akartam, így elővettem a kis fémgolyót a zsebemből. Mióta megcsináltam, minden hatalmasabb szándék nélkül, azóta izgatott ez a kis tökéletes gömböcske. Egy hete kezdtem meg a ráolvasásokat, és feltölteni pozitív varázserővel, így az egyszerű fémszíne szépen lassan zöldes színű lett, egy kis vörössel keveredve. Nem tudtam mért pont ilyen lett, de abszolút jó kisugárzása volt, ezért nem aggódtam. Az a zöld is valahonnan belőlem jött. Tegnap feltűnt benne egy ezüst szál is, de csak vékonyan. Elgondolkodva forgattam a tenyeremben a gömböt. Lehunytam a szemem, majd újra koncentrálni kezdtem. A figyelmem valamiért újra a halántékomhoz terelődött csak úgy mint tegnap. Egy hideg fuvallat áramlott végig a testemen. Beleremegtem, de nem hagytam abba. Furcsa érzés volt, de nem rossz. Amikor kinyitottam a szemem, a kezemben levő kis golyó halványan derengett. Felforrósítottam, majd a markolatba helyeztem. Szép lassan olvasztottam össze a karddal, ami megremegett a kezemben amikor eggyé vált a kövemmel, és átvette a halvány fényét is. Úgy éreztem valami hihetetlent sikerült alkotnom. Már csak nevet kellett adnom neki, és ráírnom. Vajon mi lehetne? Forgattam a kezemben, vágtam vele párat. Az egyensúlya számomra tökéletes volt. Egy nekem készült kard. Kicsit úgy éreztem, hogy nem is én csináltam, hiszen én ilyenre nem lehetek képes. A természet adta. Felcsillant a szemem erre.

- Gyermek. - suttogtam. Áhítattal néztem a hideg derengő fémre. Egy könnycsepp csordult végig az arcomon. Gyorsan letöröltem, majd beleírtam a nevét a pengébe. Amikor észrevették a többiek a műhelyben, hogy elkészültem azonnal odajöttek hozzám, hogy megcsodálják.

- Ez az egyik legkülönb fegyver amit láttam. - mondta egy megtermett férfi. Pedig már gyakorlott kovácsnak tűnt, de mégis lenyűgözte a látvány. Amikor elkérték a kardot tőlem, kicsit félve, de odaadtam nekik, hogy megnézhessék a súlypontját. Amint nem nálam volt, a fénye kihunyt. Tátva maradt a szám. Vajon elrontottam ezzel? 

- Ugye nem miattam? - egy kovácsfiú kezében volt éppen, ijedten nézte az elhalványuló fényt. Gyorsan visszaadta, mire visszatért belé az élet. 

- Ennek a kardnak csak egy mestere van. Az pedig nem más, csakis te. - mondta a főkovács. -  Gratulálok. Remek fegyverre tettél szert. - veregette meg a vállam. Többet nem kérték el tőlem, csak csodálták, nem értek hozzá. Megvolt bennük a tisztelet a kíváncsiságuk ellenére is.

- Köszönöm. - motyogtam. Talán ezt nem is a főkovácsnak mondtam, hanem csak úgy a szélnek, ami épp akkor libbentette meg szanaszét álló tincseimet.

***

-Yoru! - hangom visszhangzott a hatalmas tárnában. Azonnal megéreztem a fekete sárkány jelenlétét. Elindultam felé, szinte futottam az utolsó pár száz méteren, majd előtte hirtelen lefékeztem, és vigyorogva az orra alá nyomtam a kardot.

- Kész vagyok! - jelentettem be. Érezte a boldogságomat, így azonnal mosolyogva nyúlt a kard felé, amit átadtam neki. Ahogy elengedtem a halvány derengése megszűnt. Nagyokat pislogtam. Azt hittem, hogy Yorut, egy ősi sárkányt el fog fogadni, de úgy látszik, tévedtem. Meglepve pislogott. Nem értette a helyzetet először, de aztán megnyugodott az arca.

- Úgy látom teljesen a tied. - mosolyogva adta vissza. Inkább a kezemben vette szemügyre. Minden apró rúnát és bevésést megvizsgált, de nem szólt egy szót se egészen addig amíg meg nem látta a nevét belevésve. Valami megcsillant a szemében.

- Gyermek.

- Igen. - bólogattam. Hirtelen fél kézzel magához húzott és megölelt. Belesimultam a karjaiba. Megrohanták az érzelmei, a múltja. Nem mondtam semmit, csak foszlányokat láttam az emlékeiből, amit most a bánya sötét tárnáiban csak félig rejtett el. Mellkasára hajtottam a fejem, beszívtam az illatát. Hallgattam lassuló szívverését egészen addig, amíg teljesen meg nem nyugodott. A régi rémképek is eltűntek a fejéből, a véres, kegyetlen pillanatok. Azt hiszem sose fogom megkérni, hogy meséljen a családjáról.

- Gratulálok. - suttogta.

- Köszönöm.

***

Nagy léptekkel szeltem át az erdőt. Már alkonyodott amikor rávettem magam, hogy elinduljak. Kötelességemnek éreztem felkeresni őket. Meg kíváncsi is voltam. Rengeteg kérdésem volt hozzájuk. Amikor elértem a barlang szájához megtorpantam. Jobbra fordultam, és még egy fél órát mentem a fák között. A nap lemenő sugarai vörösre festették a már amúgy is narancsos barnás lombokat. Felnézve alig tudtam betelni a látvánnyal. Lélegzetelállító volt. Még pár percig pislákoltak ezek a varázslatos lángok, majd eltűnt a fény, és beköszöntött az éjszaka. Céltudatosan mentem előre. Halk csobogást hallottam a távolból. Nemsokára egy patak partjára értem, amit egészen a forrásáig követtem. Ott vártak rám. A fák között a földön színek kavalkádja virított, kellemes lágy fénnyel világították be a sötétséget az erdő gombái. Körülöttük pedig a láthatatlan hangok suhantak, néha fel fel villanva. Percekig csendben figyeltem, de hamar észrevettek, bátorítottak hogy menjek közelebb hozzájuk.

- Már vártunk rád.

- Hiányoztál.

- Gyere újra fürdeni a barlangba.

Megrohantak a női hangok, engem teljesen letaglózva. Felpillantva megláttam azt a jeges pillantást. Innentől már nem érdekelt a többi, csak rá figyeltem. Kirázott a hideg a csók emlékére. Reméltem, hogy most nem készül hasonlóra.

- Mért nem mondtad el, hogy mit veszel el tőlem? - kérdeztem tőle.

- Valamit mindenképpen kellett kérnünk cserébe. Nagy területeket kaptatok tőlünk. - lágy kellemes hangja simogatta a fülemet. - elvehettük volna a szeretteid életét is. - végigsuhant előttem Roku és családja, aztán Kit, Yoru és Flynn. - a meg nem született életek is életek, így azt választottuk. Mivel jelenleg egy férfit szeretsz, úgy gondoltuk nincs rá szükséged.

Megrezzent a szemöldököm. Persze jelenleg igen de.... Megráztam a fejem. Igazuk van.

- Igyekeztünk a kisebbik rosszal sújtani.

- Tudom. Köszönöm. - mondtam halkan lehajtott fejjel. Halk kuncogást hallattak.

- Még senki se köszönte meg eddig, hogy elvettük a gyermekeit. - nevetve suhantak körülöttem.-érdekes vagy fiú.

- Mármint nem azt... - kapkodtam a fejem. - csak, hogy a szeretteimet megóvtátok. 

Hiába magyarázkodtam, úgy tűnt nagyon tetszett nekik a kicsit béna elszólásom. 

- Még szeretnél valamit tudni. - jelentette ki a jeges fuvallat.

- Mi ez? - húztam fel a hajamat, így láthatóvá vált a kacskaringós jel, ami most mintha halványan fényt bocsátott volna ki magából.

- Ez annak a jele, hogy áldott vagy. Minden hanglény tudni fogja, hogy megérintettünk. Az egész világon a védelmünk alatt állsz, bármerre jársz.

- Oh... Ez egész jól hangzik. - félmosolyra húzódott a szám. 

- Örülök neki.

- Még valami. - előhúztam a kardot, majd letérdeltem a hanglények előtt, magasba tartva  a fegyvert. - Köszönöm.

Síri csend telepedett az erdőre. Ijedten néztem körbe, de ott voltak még az alig érzékelhető szellemek. Megilletődtek a gesztustól, nem sokan térdelnek le előttük hálából. Bár nagyon kevés más lénnyel állnak szóba. Úgy éreztem, hogy így kell cselekednem, hiszen ők is belehelyezték a lényüket rajtam keresztül. Közös munka volt.

- Ne csak nekünk köszönd. Mi csak egy kicsit segítettünk benne. A nagy része a te munkád. Vigyázz rá. - egy jeges érintést éreztem az arcomon, de most nem volt olyan mint a múltkor. Nem éreztem, hogy halálra fagyok. Nem sokkal később dalra fakadtak, és örömtáncba kezdtek. Leültem a fűbe. Képtelen voltam elmenni. Megbabonázva hallgattam a dalt, és néztem a táncukat.

Levelek hullnak a völgyben,

Lángba borul minden,

Felkel a harcos, Gyermekkel az oldalán,

Nem marad ellenség élve útján.

***

- Merre jártál? - Yoru lépett ki a szobájából nagyokat ásítva. Már hajnalodott, így itt volt az ideje az ébredésnek. Mennie kellett, éppen a hadjáratot tervezte Shuannal, de tegnap annyira késő volt már, hogy félbe kellett hagyniuk. Erre fel  a tanítványa hajnalban bukkant elő, és úgy áll ott mintha megbabonázták volna.

- Bocsánat. - motyogtam. - Nem érzékeltem az időt.

- A hanglényeknél voltál?

Bólogattam. Yoru odajött hozzám, és gyengéden megsimította az arcomat. Tekintetünk összetalálkozott. Lassan egyre közelebb hajolt hozzám, míg ajkaink össze nem értek. Hosszú csend következett, amit néhány zavarba ejtő hang zavart meg, ami azt jelezte, hogy még mindig gyengéd csókban forrtunk össze. Derekamnál fogva magához húzott, én nyakába kapaszkodva olvadtam egybe vele. Úgy éreztem ilyenkor, hogy elvesztem. Annyira hatalmába kerített, hogy ha akarnék se tudnék szabadulni. Amikor végre elvált tőlem, kicsit lihegve kapkodtam a levegőt. Teljesen kikészített a jelenléte. Hozzábújtam, mert nem akartam még elválni tőle.
- Mennem kell. Várnak rám. - búgta a fülembe.
- Tudom. Nem lehetne, hogy később mész? Megvárod amíg elalszom? - pislogtam rá szégyenlősen. Csak pislogott rajtam. Nem szoktam ilyen lenni. Azonban az éjszakai élmény teljesen lenyugtatott, és egy kis önbizalmat is adott. Látszott rajta, hogy erősen gondolkodik. Sikeresen megkísértettem ezek szerint.
- Azt is megvárom, hogy felébredj. - válaszolt. Nem bírt nekem ellenállni. Gyengéden az ölébe vett, majd bevitt a szobámba, ahol velem együtt lefeküdt az ágyra. Rámásztam, a mellkasára hajtottam a fejem, és lehunyva a szemem, egy perc alatt elaludtam.