Louis

- Sajnálom, apa! – szipogom Zayn vállába. - Annyira sajnálom. Én tudom ... én csak... - Zayn pár perce lépett be a szobámba. Azt hittem, lekiabálja a fejemet, hogy hogy beszélhettem így velük, ehelyett leült mellém az ágyamra és átölelt. Nem szólt egy szót sem, hagyta, hogy kisírjam magam, ami sokkal többet ért, mintha elkezdett volna vigasztalni olyan semmit mondó hablatyokkal, mint hogy minden rendben lesz és társai.

- Ugye tudod, hogy bármikor elmondhatod? - kérdi gyengéden.
- Igen. Tudom. Köszönöm, APA. - muszáj volt hangsúlyoznom ezt a szót, hogy ő is tudja, milyen közel érzem magamhoz még mindig, függetlenül attól, hogy az évek elteltek és én felnőttem.

- És ugye azt is tudod, hogy soha nem akarnánk megszabadulni tőled? Nincs kizárva, hogy idővel örökbe fogadunk majd egy gyereket, de nem helyetted, hanem melletted. Te mindig a fiunk maradsz. Ebben sose kételkedj! Rendben?

- Igen. Remélem, találtok majd egy kevésbé problémásat - a mosolyom kicsit erőltetett, pedig komolyan gondolom. Mindig hálás leszek nekik, hogy befogadtak és otthont, szeretetet adtak nekem.

- Problémás? Te? Meglágyult az agyad, kölyök? Neked fogalmad sincs, milyen egy igazán problémás gyerek... Oké, most nehéz időszakon mész keresztül, de le fognak tisztulni a dolgok, biztos vagyok benne.

Nyíltan, mindent tudóan néz a szemembe én pedig hirtelen köpni-nyelni is elfelejtek. Tehát tudja???

- Nem vagyok vak, és hülye sem. Tudom, hogy valami emészt és azt hiszem, sejtem is, hogy mi. De nem várom el, hogy elmondd, ha nem akarod. Majd amikor eljön az ideje, beavatsz, nem sietek sehová. Viszont azt szeretném, ha kezdenél magaddal valamit. Ha megpróbálnád jól érezni magad. Menj el szórakozni, randizz, élvezd az életed, ne várj másra! Holnap úgyis csak délután kell bemenned a főiskolára, nem? Akkor nyugodtan kimaradhatsz, nem kell korán kelned.

Jaj ne már megint ez a randi... azt hiszik, ez mindent megold? Már forgatnám a szemeim, mikor rájövök, hogy nem kéne, hisz Zayn csak jót akar nekem. Talán sejti, hogy tetszik nekem Harry, de arról egészen biztosan fogalma sincs, milyen mély és olthatatlan a szerelmem iránta.

Meg aztán valahol igaza is van. Nem várhatok rá egy életen át. Vagyis de. Hisz örökké várni fogok, de egyre kevésbé hiszem, hogy valaha tényleg lesz esélyem nála. Minden nappal egyre fogy a remény... Lehet, hogy tényleg az lesz a legjobb, ha megpróbálok élni egy kicsit. Ha mást nem, legalább egy fél életet... Nagyot sóhajtok, aztán megadom magam a sorsomnak.
- Oké – felelem, mire elmosolyodik és bátorítóan megveregeti a combom. 

A nap további részét a szobámban töltöttem. Kicsit összekészültem a holnapi első napra, pihentem, tévéztem. Gondolkodtam. Egyszer Li is bejött dumálni és ő is biztosított ugyanarról, amiről Zayn is. Olyan csodálatos emberek! És bár rohadék dolog így éreznem, de annyira irigylem őket! Tizenvalahány éve együtt vannak már és soha egy pillanatra sem ingott meg a szerelmük egymásban. Ráadásul Linek Zé volt az első... Tudom, mert egyszer elmondta, hogy sosem bánta meg. Milyen szép már...

Lassan ideje lenne lefürödnöm és néznem valami göncöt az estére. Bár sok szerencsét nem jósolok magamnak, főleg mert igazából senki nem érdekel Harryn kívül, de legalább nem ülök itthon és sóvárgok utána, míg ő ki tudja, éppen merre és kivel...

Természetesen megint nincs sehol, mikor leérek elbúcsúzni. Mit is gondoltam? Hogy majd rám néz, meglátja, milyen csini vagyok a Vans pólómban meg a tapadós farmeremben és a nyakamba ugrik, hogy ne menjek el, maradjak vele? Álom, álom, édes álom... Nem tudom, hogy még mindig prostikhoz jár-e vagy lett valakije közben. Valaki, akit nem ismer gyerekkora óta... Ejh... miért ilyen rohadt nehéz ez?

- Mentem! Ne várjatok ébren! - kiáltok az ajtóból  vidámságot színlelve. Zayn csak int, de Li utánam szól.
- Ugye tettél el...
- Persze, itt van a zsebemben – válaszolok és már kint is vagyok a házból. Még viszonylag világos van, alig múlt kilenc, jobbra fordulok az Electric Ballroom felé. Ott mindig jó a zene és megválogatják, hogy kiket engednek be. Bár nekem igazából olyan mindegy...

Az ajtónálló kétajtós ruhásszekrény elkéri a személyimet, ellenőrzi a koromat és már tessékel is be a most épp nem annyira zsúfolt helyiségbe. Tegnap biztos többen voltak, de azért ma sem panaszkodhatnak pangásra. A bárpult felé veszem az irányt, muszáj bealapoznom kicsit. Talán úgy könnyebb lesz. A parketten még nem sokan táncolnak, tíz után indul be igazán az élet, most még inkább beszélgetnek vagy prédákra vadásznak. Ahogy én is. Na jó, akkor kezdjünk bele!

Kifelé fordulok a székemen arccal a tömeg felé és várok. A tequila, amit kikértem égeti a torkom, de hamarosan megérzem az áldásos hatását. A fejem kezd kissé elfelhősödni, a lábaim bizseregni. A hangszórókból egy pörgős pop szám harsog, a lábammal verem az ütemet, egész jó még így egyedül is. Harry bezzeg biztos jobban szórakozik...

- Szia! Wallace vagyok! - szólít meg egy hórihorgas barna srác. - Meghívhatlak egy italra? - Ránézek és meg kell állapítanom, egész helyes. Félhosszú haját hátrazselézte, sötét szemei vidáman csillognak, a mosolya is kedvesnek tűnik.

- Szia! Troy vagyok – nyújtom felé a kezem, de csak felkacag és egy pillanatra megölel.
- Nem vagy idevalósi, ugye? - kérdi.
- Nem... igazából londoni vagyok, de régóta itt élünk. Csak ritkán járok el, tudod... - most komolyan el fogom neki mesélni az egész életem?

- Mindenesetre szerencsémre ma kimozdultál. Szóval mit iszol, Troy?
- Még egy tequilát.
Wallace leül a mellettem levő bárszékre és a tömeget mustrálja, aztán a figyelmét hamar visszatereli rám. Kedvtelve méreget, ami valahol jól esik, hisz ritka, hogy valakinek tényleg tetsszem, szóval én is végigmérem tetőtől talpig. Nem túl alkalmas a hely beszélgetésre, ahhoz túl hangos a zene, ezért hamar feladjuk. Pedig érdekelt volna, mit tanul, mert mint kiderült, ő is egyetemista.

- Gyere, táncoljunk inkább, annak legalább van értelme! - Megfogja a kezem és a parkett felé húz. Hosszú karjaival magához von. Jóval magasabb nálam, talán az álláig érhetek, kihasználva ezt a vállára vonja a fejem. Gyakorlottan ringatja a csípőjét, a felsőtestét nekem préseli, érzem a hőt, amit kibocsájt, az illata is kellemes. Sokáig lépegetünk így, a zenétől függetlenül. Mikor egy igazán érzelmes szám jön, a nyakamra hajol és finoman puszilgatni kezdi. Most kéne valamit éreznem. Valami vágyat vagy nem tudom. De semmi. Azon kívül, hogy legalább nem vagyok egyedül, semmi nem mozdul meg bennem. Gyerünk, Lou, a fenébe is! Szedd össze magad! Ennél jobbat úgyse találsz, és úgy tűnik, a srác tényleg beindult rám.

- Mmm... fincsi... - morogja a fülembe. A nyelve a vállgödrömtől indul felfelé, finoman belém harap, mire megmerevedik a testem.
- Olyan görcsös vagy, bébi! Nem tetszem? - kérdi fátyolos hangon.
- Dddde, csak... nem tudom, kicsit feszült vagyok – felelem bátortalanul.
- Ha gondolod, van nálam valami, ami segíthet ellazulni... de ahhoz ki kell mennünk – mondja és a válaszomra várva néz a szemembe.

Ellazulni... igen. Erre van szükségem. Kikapcsolni ezt a sok szart a fejemből, elfelejteni a gondjaimat, elfelejteni... Harryt. Nem akarok rá gondolni, de az agyamat nem érdekli, mit akarok, folyton elém vetíti a gyönyörű testét, az igéző szemeit, a csibészes mosolyát. De főleg azt, hogy hol is lehet most és mit is csinálhat. Elég! Elég volt!

- Menjünk! - mondom határozottan és a kezét fogva a kijárat felé indulok.

Harry:

Pont akkor sétált ki Lou házból, mikor befordultam a sarkon a futásom végeztével. Csak hátulról láttam, de így is feltornázta a pulzusom az egekbe. Az a kék póló úgy simult a vékony testére, hogy szinte minden kis izomrost külön megmutatta magát. Az a vékony nadrág pedig... legszívesebben megkértem volna, hogy ne menjen el, maradjon velem... nyugi, Styles!

Odabent Liam boldogan újságolta, hogy a fiuk végre megint hajlandó volt kimozdulni és reméli, végre beújít egy normális pasit, mert az nem járja, hogy húsz évesen még mindig nincs senkije.
- De... gondolom, volt már, nem? - kérdeztem meglepetten.
- Semmi komoly. Hiába tömtük óvszerrel, sosem használta őket. Már kezdek komolyan aggódni érte – mondta Li.

- Lehet, hogy a srácnál volt és nem a sajátját használta – gondolkodom el.
- Végülis ez igaz – szólt közbe Zayn.
- Persze – vágta rá Liam – de... Én emlékszem, milyen volt az első. És Zaynie, nem lehetett volna szebb, ezt biztosra mondhatom. Viszont jó pár napig fájt az ülés és a járásom sem volt egyenes. Troyon ezt sosem láttam. Soha. Nem beszélve arról, hogy az ember olyankor a felhők felett jár a rózsaszín ködben. Rajta ezt sem tapasztaltam soha. Szóval én nem hiszem...

Eleget hallottam. Szóval Lou még soha... és azt akarják, hogy így? Egy buliban? Hogy valami random kissrác legyen, aki azt sem tudja, milyen csodát tart a karjaiban? Úr Isten, és mi van, ha valami vén perverzzel akad össze? Mi van, ha... a kurva életbe, mi van, ha nem vigyáz eléggé az én kincsemre???

Egy gyors zuhany után a szobámban járkálok fel-alá. Legszívesebben utána mennék, de azt se tudom, hol van, hol keressem. A gondolataim egyfolytában körülötte járnak, a türelmem pedig egyre fogy. Öt percenként lesem az órát, mintha előre tekerhetném az időt, a maradék percekben pedig az ablakon bámulok kifelé, hátha meglátom a karcsú alakját feltűnni a ház előtt végre. Tizenegy óra... Fél tizenkettő... Éjfél...

Nem bírom! A picsába is... Lou... a hajamba marok tehetetlenségemben és mérgesen felmordulok. Fél egy előtt nem sokkal csörren meg a telefonom.

Lou hív

A szívemről hatalmas kő gördül le nyomban.

- Lou? - kapom fel azonnal. - Hol vagy? Minden oké?

- Hallo? Én... öööö... a nevem Wallace Gordon és itt van velem egy srác, Troy. Ő ... szóval érte kéne jönni, mert... szóval itt vagyunk a... mondanám a címet.

Csók, drágáim!
Befutottam én is a mai bLOU adagunkkal.
Fogadjátok szeretettel:
Gotti
xx