Louis:

Amikor beléptem az ajtón összetörve, elkeseredetten, és apáék vigasztaltak, hogy nem sokára másképp fogom látni, nem hittem nekik. Dühös lettem és ott akartam hagyni őket a fenébe, hisz ezek szerint nem érzik át a fájdalmamat. Hogyan is érezhetnék, hisz ők mindig itt voltak egymásnak, sosem élték át a veszteség borzalmát. Aztán megfordultam és ott állt Harry a nappali közepén. Harry. A mi nappalink közepén... És engem bámult. Nem ismert fel, tudom, hogy nem, mert amikor elé álltam, gyanakodva méregetett, én viszont akkorra teljesen transzba estem és csak annyit tudtam kinyögni, „Én vagyok az, Harry! Én vagyok... Lou!"

Harry kétkedve néz végig rajtam. Nem hisz nekem. Vagy nem mer hinni. Én viszont tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ő ki, és azonnal a nyakába akarom vetni magam.
- Nem...nnnemmm...- A fejét rázza, tanácstalanul tekint apáékra, akik szintén megilletődve bólogatnak, hogy de-de. Tekintete visszatéved rám, most egyenesen a szemeimbe néz. Próbálom minden érzelmemet belesűríteni ebbe a tekintetbe, ami nem nehéz, mert a tetőmtől a talpamig remegek, könnyezem, a szívem ki akar ugrani a mellkasomból. Hisz itt van ő, akire tíz éve várok, aki minden gondolatomat kitöltötte az elmúlt időben, Harry. Az én Harrym.
- De igen! - mondom gyengéden. - Én vagyok.
- Ddeee... Lou... őőőő... őőő...- olyan gyámoltalan, olyan elveszett... Sosem láttam még ilyennek.
- Nem haltam meg a robbanáskor. Kimentettek. Én vagyok az, Harry. Emlékszel? Boonak hívtál és mindig Shreket néztünk. Elkaptad Leót és a haverjait, mikor bántottak a suliban, ott voltam a tárgyaláson, mikor elítéltek, apukáddal küldtem neked egy rajzot, amin te kenguru vagy, én meg a Zsebibabád, és azt írtam rá...

Nem tudom befejezni, olyan hirtelen záródnak körém a karjai és olyan szorosan, hogy lélegeznem sem sikerül egy ideig. Megszállottként ölel, a nevem kántálja, a hangja elcsuklik, a nyakamba fúrja az arcát és csak sír. Ugyanúgy, ahogy én is. A fejem a vállán talál menedéket, könnyeim a vékony pólóját áztatják.
- Lou...Lou...Lou... - zokogja. A szívem átmelegszik az érzéstől, hogy ennyire sokat jelent neki az, hogy visszakapott. Neki is hiányoztam, ráadásul nem is tudta, hogy életben vagyok, így nem is várhatta, hogy újra lát. És éppen itt.
Felemelem a fejem és lazítani akarok az ölelésen, hogy ránézhessek, de utánam kap és visszaránt, egy pillanatra sem ereszt. Légzése elnehezedik, kapkodni kezdi a levegőt. Hirtelen a teljes súlya rám nehezedik. Nem vagyok egy gyenge kis hurkapálca, de megrogyom a teher alatt és mindketten térdre hullunk. Muszáj eltávolodnom tőle, mert ijesztő ahogy sípol a tüdeje, látnom kell, hogy jól van-e. Apáék is ideszaladnak és erővel fejtik le a karjait rólam. Ahogy sejtettem, Harry arca hófehér, folyamatosan szürkül, izzadtság gyöngyözik a homlokán, a teste remeg. Rohama van. Nem emlékszem, hogy valaha pánikolós lett volna, valószínűleg a megrázkódtatás váltotta ki belőle.

- Harry! Harry! Nézz rám, kérlek! - emelem fel a hangom, mert gyanítom, hogy a suttogás most nem segít. Előre dől, egyik kezével a padlón támaszkodik, másikat a mellkasára szorítja. Felemelem a fejét és kényszerítem, hogy rám koncentráljon.
- Itt vagyok! Oké? Minden rendben, csak lélegezz! Nyugodtan. Ahogy én – nem mintha én nyugodt lennék, de ő most mindennél fontosabb. Mindig is az volt... Liam vizet hoz, Zayn Harry hátát támasztja, segíti felegyenesedni. Az arcára simítom a kezem, ő megragadja és a csuklómra puszil, majd visszateszi oda, ahol azelőtt érintettem. Belesimul a tenyerembe, de látszik, hogy ez nem elég. Újra magához von és most már lényegesen kevesebb görccsel, bár még mindig megrendülten, szorosan ölel. Már nem félek, hallom, hogy zaklatottan, de normálisan veszi a levegőt, olykor meg-megrázkódik. Annyira, de annyira szeretem...

Végül nem kér inni, csak a térdeiről ülő helyzetbe vált úgy, hogy közben egyetlen másodpercre sem enged el. Az ölébe von keresztben, felhúzza a térdeit és úgy ringat, mintha csak a bölcsőm lenne. Sokszor csináltuk ezt régen, mikor valamiért sírtam, mindig így vigasztalt. Azt hiszem, most ösztönből cselekszik, hisz nincs szükség erre, inkább saját magába igyekszik így lelket önteni. De cseppet sem bánom, átkarolom a nyakát és csak hallgatom, ahogy rendeződik a légzése. Nagyon sokáig ülünk így a padlószőnyegen, apáék diszkréten magukra csukták a konyha ajtaját, gondolom, a vacsorát készítik. Imádom, hogy ilyen tapintatosak. Tudják, milyen fontosak nekünk ezek a percek és én újra hálát adok az égnek, hogy ők lettek a szüleim.

- Lou... - sóhajtja.
- Hm? - emelem fel a fejem, hogy a smaragdjaiba nézhessek. Tíz éve nem tehettem meg. Tíz éve nem láttam, ahogy csillognak, mikor nevet, ahogy elsötétülnek, mikor mérges. Néhány aprócska ránc tűnik fel az oldalukban, ezek egészen biztosan nem voltak ott akkor. Amennyire kitestesedett, olyan fáradt és elnyűtt az arca. A könnyei már felszáradtak, az orra picit piros még. Annyira szeretném megpuszilni, de nem tudom, megtehetem-e.
- Tényleg itt vagy... tényleg te vagy... - a homlokát az enyémnek támasztja, így maradunk további hosszú percekig, tökéletes békében és biztonságban.

- Hogy menekültél meg? - kérdi, mikor már biztosan nem hagyja cserben a hangja.
- Apáék tudták, hogy valami készül. Azt nem, hogy pontosan mi, de azt igen, hogy a gyűlés időpontjára tervezték. Elmentek az apámhoz aznap délután, hogy figyelmeztessék, de meg se akarta hallgatni őket. Miután kiderült róluk, hogy ők egy pár, nem adott nekik több megbízást, ez nem sokkal a történtek előtt volt. Gyűlölte a melegeket. Csodálom, hogy nem nyíratta ki őket valamelyik emberével. Ezért elhatározták, hogy legalább engem kihoznak onnan. Decet meg kellett ölniük, mert az útjukat állta...
- Ki az a Dec?
- Ő volt a vigyázóm utánad. Nem szerettem. Sőt, gyűlöltem.
- Bántott téged? - kapja fel a fejét. Édesem, még most is csak védelmezne
- Nem. Soha. De nem is tett értem semmit. Csak ott volt és ellenőrzött. Nyűg voltam neki, és ő is nekem. Sokszor direkt idegesítettem, hogy legalább foglalkozzon velem.

Halványan elmosolyodik.
- Ó igen, emlékszem, milyen kis égetni való rosszaság voltál néha.
- De te tudtál velem bánni. Mindig tudtál... - bújok a vállgödrébe újra.

- Szóval Zaynék elraboltak? - tereli vissza a szót a történtekre.
- Olyasmi. Elkábítottak, hogy ne csapjak zajt, hisz akkor mind odavesztünk volna. Mikor magamhoz tértem, már náluk voltunk. Hetekig harcoltunk, dacoltam ellenük, de aztán be kellett látnom, hogy mindent az én érdekemben tettek. Halálos kockázatot vállaltak, hisz ha elkapják őket, még a robbanást sem érték volna meg. Mégis megtették. Értem. Kérdés sem volt, hogy velük maradok, de el kellett mennünk Londonból, nehogy kiderüljön, hogy életben maradtam. McLeod hajtóvadászatot indított volna, ez biztos. Új személyazonosságot gyártottak nekem. Hisz ennek a mesterei. Legalább egyszer igazán hasznát vették a tudásuknak... Így lettem Troy Austin, doncasteri kisdiák. Illetve azóta már felnőtt férfi... - elhúzódom tőle egy kicsit és a kezeimet a mellkasára simítom. Hihetetlen, hogy milyen izmos lett, nagyot nyelek, amint a pólón keresztül a testéhez érek. Eddig ismeretlen érzések kerítenek a hatalmukba. A pulzusom megemelkedik, a gyomromban pedig mintha méhecskék rajzanának. A torkom kiszárad, a nadrágom pedig hirtelen szorítani kezd. Volt már pár fiúm, de velük sosem éreztem így. Ilyen erősen... Harry az egyetlen, aki ezt ki tudja váltani belőlem.
- Lou! - kapja el a csuklóm. Ránézek, a szemei fátyolosak, de a szorítása erős. - Ezt nem...

Épp megkérdezném, miért nem, mikor apáék jelennek meg az ajtóban jelezvén, hogy elkészült a kaja. Kelletlenül tápászkodom fel Harry öléből, ő viszont mintha megkönnyebbült volna. 
Vacsora alatt tovább mesélek, illetve apáék is csatlakoznak, Harryt kérdezgetik a börtön életről, elmesélnek pár dolgot a kezdeti nehézségekről. Mikor nyakadba szakad egy tizenkét éves gyerek, aki épp elvesztette mindenét, akivel idegen helyen új életet kell kezdened. Tudom, hogy nehéz volt nekik, de hogy mennyire, azzal csak most szembesülök néhány elejtett félmondatból, hiszen eddig erről senkivel sem beszélhettünk. Mélységes szeretet tölt el irántuk, akik ennyi mindent kockáztattak értem a saját igényeiket félre téve. Csodálatos érzés egy asztalnál ülni velük, gondtalanul cseverészni, jövőt tervezgetni.

- És mondd, Harry, mit szólnál hozzá, ha azt mondanánk, tarts velünk Doncasterbe? - veti fel a témát Liam. - Zaynnel erről beszéltünk, míg ti odabent... Újraegyesültetek. Szerintem ez egy tök jó ötlet, munkát tudunk neked adni, szállást is, ha szeretnéd, de nem muszáj velünk laknod, ha nem akarsz. Viszont rajtunk kívül úgy tudom, nincs ismerősöd, szóval tulajdonképpen tök mindegy, hol telepszel le. Szerintem Troynak sincs ellenvetése. Ugye? - néz rám kérdően, mintha nem lenne egyértelmű. Hisz mindjárt kiugrom a bőrömből... „Kérlek, mondj igent!" - szuggerálom erőteljesen.
- Troy? Ja...
- Igen, ezt már akartuk mondani. Őt itthon is Troynak hívjuk. A biztonság kedvéért, nehogy véletlen megszokásból odakint kimondjuk a nevét. Sosem lehetsz elég óvatos, ha odakint egy Kyle McLeod vadászik rád.
- Az már igaz.
- Szóval, mit mondasz? Velünk jössz? - „Mondj igent, mondj igent, mondj igent..."

- Igen – feleli. Azt hiszem, ebben a pillanatban nincs nálam boldogabb ember a földön. 

Csók, drágáim!
Megint csak bLOUt hoztam nektek, valaki szerintem egy bűbájt küldhetett rám, hogy ne tudnak másra gondolni. Szerintetek szép dolog ez? Akárki is volt, ejnye 🥰🥰🥰
Szeretettel:
Gotti
xx

Ui: Holnap jön ki Liam baba új dala a Naughty List. Én már belehallgattam, ütős lesz. Egy újabb karácsonyi dal októberben 😃
Ui2: Kicsit lemaradtam a komment válaszokkal, de pótolom, igérem 😍