Nogoon gutalját figyeltem, aztán a tekintetem a felkunkorodó orrú csizmáról a bő szabású nadrágjára vándorolt. A felsőtestét szabadon hagyta, mint mindig, amikor birkózni készült, pedig az efféle erőfitogtatás nem méltó egy sámánhoz.

Yangir mester persze elnézte neki, hiszen – a szavaival élve – Nogoon Őssámán áldotta tehetség, akinek mindenféle megerőltetés nélkül sikerül révületbe esnie, amíg nekem egy év kemény munkája sem volt elég ahhoz, hogy a saját erőmből megtaláljam a szellemvilágba vezető utat.

Kuncogás ütötte meg a fülem.

Négy lány üldögélt alig pár lépésnyire tőlem. Ruhájuk harsány színe kirítt sárgászöld fűből. Összebújva sutyorogtak, közben újra meg újra Nogoon felé lestek.

Biztosan a széles vállát, meg a feszes bőre alatt mozduló izmokat figyelték, esetleg a felfelé ívelő, mandulavágású szemét. De az is lehet, hogy a sebtében megkötött kontyból kiszabadult tincseit, amibe belekapott a pusztán száguldó szélszellem. Sosem tudtam eldönteni, hogy azért hagyja ilyen lazán, mert magasról tesz a külsejére, vagy azért, mert úgy gondolja, hogy ezért odáig vannak a lányok. A lányok, akiket velem ellentétben nem zavart a Nogoonból áradó hanyagság.

Kifújtam a levegőt, és megpróbáltam visszaterelni a gondolataimat a feladatomhoz.

– Hé, hiúzképű! – zendült fel Nogoon hangja.

Görcsbe ugrott a gyomrom. Nem szerettem, ha így szólított. Fájó emlékeztetője volt annak, hogy a révületeinek köszönhetően ő ismeri az alvólelkem titkait, amíg én ezt nem mondhattam el róla.

Rápillantottam, egyenesen a szemébe néztem, a figyelmemet azonban nem kerülte el, hogy milyen magabiztos vigyorra húzta a száját.

– Szerinted ki fog győzni?

Remélem, az ellenfeled! – Csúszott ki majdnem a számon, de még éppen időben meg tudtam fékezni a nyelvem. Nem akartam, hogy úgy érezze, érdekel az erőfitogtatása, ezért inkább csak egy vállrándítással feleltem.

Nogoon fölnevetett, majd ahogy észrevette a sugdolózó lányokat, feléjük kacsintott. Azok meg erre felvisítottak.

A gyógynövénybábu, amit áldozáshoz készítettem, megroppant a kezemben. Hihetetlen, hogy ennyivel meg tudja vadítani őket! Meg sem kellett erőltetnie magát különösebben!

Nogoon és az ellenfele belekezdtek a devekhbe. Erő, bátorság, legyőzhetetlenség, kegyelem. Ezt szimbolizálta a rituális sas tánc. És Nogoonnak – bár nem szívesen ismertem be – ehhez rendkívüli érzéke volt. Szellemvilágot idéző mozdulataiból egyszerre áradt a lágyság és a nyers erő, a megszelídíthetetlen vadság és az alázat.

Megigézett.

Annyira, hogy még akkor is őt figyeltem, amikor összekapaszkodott az ellenfelével. A karján megfeszültek az izmok. Elvicsorodott. Úgy tűnt, egyikük sem tud felülkerekedni a másikon, aztán Nogoon egy villámgyors mozdulattal beleakasztotta a lábát az ellenfele térdhajlatába, rántott rajta egyet, és a földre teperte.

Nyert.

Kifújtam a bent tartott levegőt.

Nogoon diadalmas pillantást lövellt felém. Mellkasa szaporán hullámzott, fél kézzel letörölte a homlokára kiülő izzadságcseppeket.

Furcsa mocorgás támadt a gyomromban, felforrósodott az arcom. Fölpattantam. Jobb, ha mielőbb visszatérek a táborba. Talán túl sokat ültem a tűző napon, és megártott.

Yangir mester a törzsfő társaságában üldögélt a jurtában, amikor beléptem. A keregén száradó gyógynövények – cédrus, zsálya, rozmaring – illata betöltötte a levegőt. Elég volt egyetlen mély lélegzet a gyógyító aromából ahhoz, hogy jobban érezzem magam.

– Tsagaan, gyermekem – köszöntött Yangir mester. Tekintete az arcomról a kezemben tartott gyógynövénybábura siklott.

Letérdeltem mellé, és átnyújtottam neki. A szám kiszáradt, a torkom összeszorult, ahogy a véleményére vártam.

Yangir mester a tenyerére fektette a bábut, alaposan szemügyre vette, megszagolta, itt-ott igazított rajta egy kicsit, aztán újra rám emelte a tekintetét. Addigra már reszkettem az izgalomtól.

– Kiváló munka!

Kihúztam magam, a mellkasomat büszkeség feszítette. Megerősített abban, hogy jó úton haladok, hiszen újabb lépést tettem a célom felé, még ha aprót is. Szorgalommal bármit el lehet érni – mondogatta mindig a nagymamám, és én hittem neki. Hittem neki, amikor evés vagy alvás helyett szárított gyógynövényeket törtem a mozsárban, vagy addig aprítottam a gyökereket, amíg a késtől vérhólyag nőtt a tenyeremre. Hittem neki, amikor térdig süllyedtem az iszapban, hogy eljussak a mocsári mályváig, vagy megmásztam a hegyet zuhogó esőben, hogy mohát szedjek a sziklákról.

Hinnem kellett. Muszáj volt!

Mert azt akartam, hogy a képességeim híre eljusson a kagán fülébe is, és sámánjának fogadjon. Ez a cél hajtott mindennap, minden egyes pillanatban. Akkor is, amikor Nogoon hangosan hortyogott a jurtában, és az én szemhéjam is nehézzé vált, vagy amikor ő a tűz mellett üldögélt, és nevetett, viccelődött, énekelt a törzs tagjaival, én pedig szalagokat csomóztam az áldozati fára.

– Látja? – Yangir mester hangja szakított ki a gondolataimból. A törzsfőhöz fordult, megmutatta neki az áldozati bábut, amit készítettem. – Tsagaan és Nogoon kitűnő tanítványok, tökéletesek lesznek a feladatra. Holnap napkelte előtt útnak is indulnak.

Egész testemben megfeszültem.

Indulnak? Reméltem, hogy csak félreértésről van szó, és nem akar kettesben elküldeni valahova Nogoonnal!

– Az erdei patakról van szó. Kiszáradt. – Yangir mester ezúttal hozzám intézte a szavait. – Nogoonnal fölkeresitek a folyó szellemét, és megkéritek, árassza el újra vízzel a patak medrét. Hiszek benne, hogy képesek lesztek megoldani a problémát.

– Tehát ön nem jön – vontam le keserűen a következtetést.

– Nekem itt van dolgom. Meggyógyítom a betegeket, és szeretnék elvégezni egy esőhívó szertartást is.

Bólintottam, és úgy tettem, mintha békésen elfogadnám a döntését, pedig minden porcikám tiltakozott ellene.

***

Alkonyatkor a közös tűzhöz telepedtem, Yangir mester mellé. A törzs többi tagja is ott volt már, de úgy éreztem, én csak testben vagyok jelen. A lelkem még mindig a jurtában bolyongott, és a kiutat kereste ebből a helyzetből. Még a gyógynövények kötegbe rendezésére sem tudtam rendesen odafigyelni, minduntalan széthullottak.

Nogoon csak akkor bukkant fel, amikor már teljesen besötétedett – nem mintha bárkinek is hiányzott volna az öntelt ábrázata. Idő közben legalább sikerült rendesen felöltöznie, a szokásos mohazöld deeljét viselte barna övvel, és a haját is szoros varkocsba fogta egy bőrzsineggel, amiről szirtisas-tollak lógtak. Yangir mester másik oldalán foglalt helyet. Egyenes tartással, komoly arccal ült. Könnyedén elhittem volna róla, hogy tisztességes sámántanonc, ha nem ismerem olyan jól.

De már több mint egy éve annak, hogy a mestert, és vele együtt engem is elvezettek hozzá a szellemek. Már az első pillantásra láttam rajta, milyen semmirekellő, és felelőtlen alak, mégis magamban tartottam az érzéseimet, hiszen Yangir mester nagy reményeket fűzött hozzá. Azóta együtt jártuk a Nagy Kagánság területét, és segítséget nyújtottunk a sámán nélküli törzseknek. Nogoon persze mindig a könnyebb utat választotta. Olyan dolgokat tett, amik ösztönösen jöttek neki, azokat a feladatokat pedig, amikhez nélkülöznie kellett volna, esetleg csiszolgatni a sámánképességeit, nagyvonalúan rám hagyta.

És amikor továbbálltunk, mindig akadt legalább két-három lány, aki könnyes szemmel búcsúzott tőle.

– Megyek, elvégzem a tisztítószertartást a tábor körül – közölte velünk Yangir mester.

Fölállt, és magunkra hagyott minket, mielőtt még ráeszmélhettem volna, hogy így Nogoon közvetlen közelébe kerülök.

Egy pillanatba sem telt bele, hogy mellém csusszanjon. Lószőr és gyengéd mirtuszillat lengte körbe, ahogy közelebb hajolt hozzám, a haját díszítő tollak megcsiklandozták, libabőrrel borították a nyakamat.

– Hallom, holnap közös kalandra indulunk. Izgulsz? – duruzsolta.

– Csöppet sem – válaszoltam a kezemben tartott gyógynövényekre meredve. Megpróbáltam összefűzni köteggé, de az ujjaim mintha túlságosan merevek lettek volna, nem sikerült.

– Bevallom, én egy kicsit azért igen.

Fölkaptam a fejem, és Nogoonra meredtem. Gúnyolódott volna? Komolynak tűnt.

– Ne nézz így rám! – lökött meg a könyökével játékosan. – Az a pillantás sokkal jobban tetszett, amivel a birkózás után méregettél. Hiába próbáltál úgy tenni, mintha nem érdekelne, le sem tudtad venni rólam a szemed – mormolta dühítően elégedett képpel.

Ellenkezni akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Nogoon továbbra is engem fürkészett. Teljesen megbénított a kétségbeesés. Attól féltem, talán olyan érzelmek ülnek ki az arcomra, amiket nem akarok megmutatni neki. Sőt, nem csak neki, senki másnak sem! Az Őssámánra! Én magam sem akartam tudni róluk!

A nagymamám hangja csendült a fülemben. Óvakodj azoktól a férfiaktól, akik úgy viselkednek, mintha a nyughatatlan szélszellem szállta volna meg őket! Megbízhatatlanok!

És Nogoon pontosan ez a fajta férfi!

– Miért nem hoztál magaddal gyógynövényeket? – csattantam fel, amikor rátaláltam a hangomra. – Gyakorolhatnád az áldozati bábuk meg a füstölőkötegek készítését.

– Ha tele lenne mindkét kezem gyógynövénnyel, mégis hogyan fognám a tejpálinkás tömlőt? – kérdezte ártatlan arccal.

Mintha ez lett volna a végszó, felvisított a lófejes hegedű, néhányan énekelni kezdtek. Én továbbra is megütközve bámultam Nogoonra. Hogy lehet ilyen arcátlan? Csak egyszer csípné rajta Yangir mester, hogy ilyet mond! Még az is lehet, hogy kiadná az útját!

– Nézd, táncolni fognak – intett fejével a lányok felé, akik korábban kacérkodtak vele. – Nem csatlakozol hozzájuk?

– Nem érek rá! – A düh újult erővel lobbant fel a mellkasomban. – Sok dolgom van, elő kell készülnöm a holnapi útra.

– Előkészülni? – pislogott Nogoon meglepetten, mintha ez az egész eddig eszébe sem jutott volna.

– Igen! – Egyre jobban elvesztettem a türelmemet. Miért gondolta Yangir mester, hogy jó ötlet minket kettesben elküldeni? – Átgondolom, hogy melyik gyógynövényre lehet szükségünk, és...

– Én csak a sámándobomat hozom – vágott közbe, mintha máris untatná a mondandóm. – Másra amúgy sem lesz szükségünk.

– Nem tudhatod.

Nogoon hanyagul vállat vont, aztán meghúzta a tömlőjét. Jó pár kortyot ivott belőle, mire végre leeresztette, aztán kérdőn felém pillantott.

– Kérsz?

– Nem! – Megvonaglott a gyomrom a savanykás, erjedt szagtól.

– Pedig néha igazán rád férne egy kis lazítás. Kíváncsi lennék rá, mennyire változna meg az arcod, ha mosolyognál. Néha ezen tűnődöm éjszakánként, ha nem jön álom a szememre.

Felforrósodott az arcom.

– Szoktam mosolyogni.

– Én most nem arra gondolok, amikor elvigyorodsz, mert szétesik a füstölőkötegem, vagy Yangir mester leszid valamiért. Hanem egy lágy, szívmelengető mosolyra. De azt hiszem, vannak dolgok, amiket örökre rejtély övez.

Újabb gúnyos megjegyzés. Talán belső késztetést érez rá, hogy ott marjon belém, ahol csak tud?

Fölösleges lett volna bármit válaszolnom, inkább fölkeltem, gondosan leporolgattam a ruhámat, majd összegyűjtöttem a gyógynövényeket.

– Tényleg itt hagysz? – Nogoon fájdalmas arccal a szívéhez kapott. – Mihez fogok kezdeni nélküled?

– Gondolom, tovább szédíted majd a vihogó lányokat.

Nogoon elmosolyodott. Szelíden. A tekintetében pedig volt valami, amitől különös bizsergés áradt szét a testemben. Nem volt kellemetlen – egyáltalán nem.

A szégyentől lángra lobbant az arcom.

Köszönöm, hogy elolvastad az első részt. A novella hossza miatt úgy gondoltam, jobb, ha két részletben teszem föl. :)